Azt ígértem év elején: kritikát írok Borbély Szilárd regényéről a Helikonnak. Vagy recenziót, ismertetőt, ajánlót, árnyaltam magamban, mert még mindig nem voltam biztos abban, hogy túl tudok lépni azon az elfogult szubjektivitáson, mellyel Borbély Szilárd addigi munkássága iránt viseltettem. De ugyanakkor abban egészen bizonyos voltam, hogy vannak gondolataim e könyv kapcsán, s köztük talán olyanok is, melyeket szívesen megosztanék olvasótársaimmal. Aztán múlt az idő, értek a megállapítások, keményedtek a konklúziómagvak – arra várva, hogy majd az egyre közelgő határidő napsütése szárba (s szövegbe) szökkentse őket.
Azonban a máskor termékenyítő, motiváló terminusvárás ezúttal egy gyászhírt hozott: Borbély Szilárd úgy döntött, nem kellünk neki eléggé, vagy ami még riasztóbb, aggasztóbb: ő nem kell igazán a világnak. Hónapok óta vártam már akkoriban a levelét, válaszát egy békéscsabai meghívásra. Értetlenül álltam a helyzet előtt: korábban huszonnégy órán belül válaszolt bármiféle felvetésre; magán- vagy hivatalos tárgyú levélre. A saját maga által választott végső határidő előtt három nappal mégis üzent röviden: hogy bocsánat, és talán ősszel jó lesz, nevét most először kisbetűvel írva alá. Valahogyan nem hittem neki akkor, mégis (ezért?) szótlan maradtam – ahogyan könyvével kapcsolatosan mindeddig szintén nem tudtam megszólalásra bírni magamat.
Nem tudom, eldőlt-e már az irodalom elméletében, hogy mennyi a köze egymáshoz életnek és irodalomnak. Ha kiderült, hogy tényleg, az égvilágon semmi nem kötheti össze a fikciót és a személyest, én akkor is azt mondom: a Nincstelenek egy igen-igen súlyos látlelet – még ha nem is bizonyít semmit. Csak önmagát kínálja: mint állapotot, örök jelent, mozdulatlanságot, egy gyermek szavaival elbeszélve, rögzítve, s nem ajánl maga helyett vagy miatt alternatívát, kiutat, feloldozást.
Mert milyen világ az, amelyet Borbély Szilárd pontos, rövid ecsetvonásokkal megfestett, tényként a nagyvilág elébe tárt? Egy pillanatig sincs szó arról, hogy ez egy letűnt kor lenne, vagy egy olyan közeg, olyan szereplőkkel, amelynek nincsen már érvénye. És így van ez akkor is, ha az olvasó – saját tapasztalatait, tudását állítva mércének – megnyugszik abban a távolságban, amelyet kialakít a regény és a valóság között. Mert úgy tűnik, hogy Borbély viszonyítási pontja, valósága nem az átlagember által érzékelt, közmegállapodott realitás, hanem egy tulajdon, végtelenné tágított jelen, amely – meglehet – nem áll messze a regényt szinte tőmondatokban elbeszélő kisfiú életérzékelésétől. A gyermek örök jelenperspektívája szüli azt is, hogy a regényben minden állapot, tulajdonképpen nem haladnak semerre a történések: egy torzított csendélet egy-egy újabb sötét tónusú részletét képezi minden esemény.
Remélem, hogy Szilágyi Zsófia okvetlen összeveti a Nincstelenek-jelenséget Móricz naturalizmusával; számtalan kérdés merülhet fel a két (írói) világ összehasonlításakor. Talán ami első olvasásra Borbély prózáját megrendítőbbé teszi a huszonegyedik századi olvasó számára: hogy olyan életeseményekre, életterekre, egyéb apró részletekre utal, amelyek ha egységükben nem is, de mozaikszerűségükben még elérhető, közelebbi tapasztalatokkal, emlékekkel tudnak szembesíteni. És ráadásul az emlékezetnek pontosan azon részeivel, amelyeket majdnem kivétel nélkül a közösségi/családi elhallgatás, elfojtás jótékony homálya fed, s csak igen ritka, mély dialógusokban (esetleg pszichológiai szakrendelésen) hangozhatnak el mint traumatikus, meghatározó élmények.
Ez a fesztelenség, kíméletlenség (mazochizmus?) a legdöbbenetesebb: ahogyan megállíthatatlanul mondja, színezi, mélyíti a poklot, ahogyan leszámol minden illúzióval. Az öröm nem létezik vagy közönséges, a nemiség ocsmány, a rokoni kapcsolatok hazugok. A babona és a realitás ugyanannyi jogra tart számot. Sőt, mintha a táj is az ember ellen lenne. Természetes része a narrációnak az állatkínzás minden válfaja, a zsidózás, a kiközösítés megélése; a szegénységhez nem a jóság és büszkeség tartozik mintegy kompenzatórikusan, hanem az igénytelenség, az alkoholizmus, az öregséget nem szépíti meg a bölcsesség vagy a derű: büdösség van és mocsok, káromkodás és könyörületlenség. Emiatt az élet igazán nagy fordulópontjai, drámái sem katartikusak (majdhogynem mellékesen és fokozatosan derül ki csak, hogy a kisöcs meghalt, az apa elköltözött a családtól). Mégsem csupán családtörténetről van szó: a szűkebb közeg jelenébe folyton beszivárog a múlt – a nagyapa meséi vagy gonosz pletykák által –, és megszabja a történések alakulását a társadalmi besorolástól kezdve a rokoni kirekesztésekig. A fegyelmezett, csupasz nyelvhasználattól való eltérésen sem lehet rajtakapni a szerzőt: amikor előtérbe igyekszik a mívesebb, igényesebb szöveg, olyankor a nagyapát halljuk beszélni.
Sok helyen szóvá tették már Borbély prímszám-őrületét: az összes jelentékeny rokoni vagy más viszonyban tetten éri az oszthatatlanságot, a magány egyszemélyes jelenlétét, amely általában valahogyan kifejezhető a korkülönbség számaival is. A notórius ismételgetés a gyermeki gondolkodás sajátja, de a regény szövegében sem haszon nélkül valóan felhívó jellegű – még ha kissé didaktikusnak is tűnik. Szálakat ölt össze. Akárcsak a „mi úgy mondjuk”-féle kiszólások, melyekkel a tájszavakat magyarázza meg valamely külső hallgatónak a mesélő kisfiú. Vagy az anya megállíthatatlan sírása. Esetleg az identitás: hogy az vagy, amit rólad mások mondanak.
Miénk ez a könyv, bárki bármit is állítson róla; fájdalmasan és személyesen minden olyan emberé, aki hajlandó illúziók nélkül szembenézni örökségeivel és jelenével. Miénk tünetként is, Borbély jelzéseként, amit nem vagy nem jól értettünk, s most már miénk marad hagyaték gyanánt.
Tűnődöm, mennyivel könnyebb lett volna Borbély Szilárdnak száraz szociográfiát írni egy olyan vidék életéről, amelyet jól ismer, és kikívánkozik belőle a tények összefoglalása. Vagy talán egyszerűbb lett volna versekbe írni mindezt, mint nem is olyan régen a Halotti pompa hidegrázós darabjaiba szülei elvesztésének tragikus élményét. Hiszen – noha úgy gondolta, „borzasztó szégyen” az ő költői tevékenysége, hogy sorsa megalázó részleteiről beszélnie kell – kényszerűen és páratlan lírikusi kvalitásokkal: maradandóan hiteles irodalmat művelt. Borbély Szilárdnál nem volt szempont a praktikum, és egyre kevésbé volt perspektíva a közgondolkodásé.
És félek, hogy míg a jelzett verskötet egy kétségbeesett terápiakísérlet lehetett, ez a regény nem más, mint szabatos helyzetjelentés egy belső útról, mely nem más, mint egy lefelé tartó spirál – melynek legalján a nincs várta.
Borbély Szilárd: Nincstelenek. Kalligram Kiadó, Budapest–Pozsony, 2013.
