Kilátás a Fellegvárról
Prof már korán reggel kirángatott az ágyból. Azaz úgy 10 óra magasságában. Gyerünk, csináljunk már valamit, mozgassuk meg egy kicsit a valagunkat, az is jobb, mint ebben a koszos bentlakásban ücsörögni. Elég ramaty idő van odakint, itt a tavasz! Prof valamitől jócskán fel volt dobódva, a sörénye valósággal lobogott röhögés közben, s úgy kalimpált összevissza, mintha élete főművét magyarázná. Fogalmam sincs, mért pont ez jutott most eszembe, de végül is mindegy, úgysem ez fogja kivezetni a román népet a pusztából, ahogy π mondaná.
Fölöltöztünk, persze szidtuk Profot, mint a bokrot, de valahogy csak elbotokráltunk az ablakig. Hé, faszi, tényleg tavasz van! Megittunk egy-egy csésze feketeteát, mint holmi arisztokraták, aztán komótosan kislattyogtunk a XVI-os bentlakásból, ami, ugyebár, a Haşdeu diáknegyedben találtatik, de gyakran Hasdeuként vagy Hajdeuként is találkozhatsz vele, s akkor még nem is beszéltünk az ide beszállásolt különféle nemzetiségek által adott nevekről, illetve az alkalmi becenév-variánsokról. Egy csomó történetet mesélhetnék neked eme drágalátos bentlakás 10 emeletnyi labirintusáról. Még most is emlékszem a gondnoknő döbbent arckifejezésére, mikor novemberben leadtam az ágyneműt, s közöltem vele, hogy többé nincs szándékomban igénybe venni a szolgáltatásaikat. Hé, fiú, talán nem tetszik itt valami? Nincs az az Ariadné, aki kivezethetett volna ebből a labirintusból anélkül, hogy bele ne botolj egy hullarészeg emberbe. Embert mondok, mert nem akarok túlozni, de a hét bizonyos napjain bizony mindenki, de aztán mindenki tökrészeg vagy seggrészeg vagy hullarészeg volt – nevezzétek, ahogy akarjátok, mert nekem aztán tényleg a faszom se fáj miattuk. Az még hagyján, hogy a szél is átfújt rajta, de mikor kimentél a folyósóra cigizni, a füst mind a szobában kötött ki, ha rádiót hallgattál, még vagy öt-hat szoba hallgathatta veled a zenét, ha a tizediken fingottál egyet, a kapus és a gondnoknő biztosan meghallotta a földszinten. Ez a bentlakás, ahol a budi folyton el volt dugulva, ahol történelemelőtti pisitócsák poshadtak, ahol térdig ért a víz a zuhanyzóban, ahol két méter magas szeméthalmok tornyosultak, ahol a lift folyton a 7. emeleten robbant le, hogy a havereim már csak oda jártak pisálni, ahol minden tele volt a széttört piásüvegek cserepeivel, ahol hiába meszelték le a falakat, másnapra már tele voltak firkálva, nem egy esetben szarral is: Szopós Rapid!, Szopós Steaua!, Szopós kapus!, Szopós Ceahlăul!, Szopós Rocar!, Szopós gondnoknő!, Korrupt banda!, Itt menj fejjel a falnak!, Faszszopó Dan!, Hajrá, Rapid!, Basarabia go home!, Hajrá, Steaua!, Hajrá, Cehlăul!, Hajrá, Dinamo!, Minden nő kurva!, Mafia!, Familia!, Paraziţii!, Hagit az elnöki székbe!, Ki a magyarokkal az országból!, Minden román hülye!, Hogy basznám szájba azt a magyar anyádat!, Szopjál le, büdös cigány!, Minden tanár szarrágó! stb., stb., mondom, ez a bentlakás valósággal ösztökélt, hogy sétálni menj, hogy megigyál egy sört a Hányinger utcában, pedig ott mindig tele volt minden kocsma, de még az a hely is jobb volt, mint a bentlakásban fortyogó szar.
Hé, Prof, hová megyünk? Hááát, nem lenne kedvetek kimenni a Fellegvárra? Egy ilyen szép napsütéses nap megérdemel annyit, hogy madártávlatból is megnézzük Kolozsvárt. O.K. Az úton stupid viccekkel traktáljuk egymást. Aztán a lépcsősor következik. Vakító napsütés, de belőlünk valósággal süt a jókedv, jön, hogy táncra perdüljön az ember. Ma csúcsokat fogunk döntögetni, mondja Prof. Ühüm. Már fáj a lábunk, de alig néhány lépcsőfok maradt hátra, már látjuk is a Mărăşti negyedet, a Központot, a Monostort, a Haşdeut... már meg is érkeztünk. Csúcson vagyunk. Leülünk, elszívunk egy-egy cigit. A füst simogatja a fáradt tüdőt. Melegebb van, mint gondoltuk volna. Szívjuk el most, vagy még várjunk vele? Tízpontos, megmosolyogtató kérdés. Előkerül a hasiscigaretta is, lógatjuk a lábunkat, letüdőzünk egy-egy slukkot. Mellkasunkba befészkeli magát a boldogság. Csináljunk egy fotót. A három haver. Napfény-glóriával övezve. Semmiben sem különbözünk a többi fellegvári kirándulótól. Mindenkiből süt az öröm és a boldogság. Lehet, hogy mindenki drogozott, mielőtt ide felkapaszkodott volna, vagy csak a tavasz bódít, ahogy a Zdob şi Zdub költője mondja. Lehet, hogy olyanok vagyunk, mint mindenki más. Drogosok. Kolozsvár ott hever a lábunk alatt. Szívjunk el még egyet és repüljünk, mondja Prof. O.K.
Ski!
Azt hiszem, neked van igazad, hülye az egész világ, igazad volt, amikor vetted a cókmókodat, és elmentél a háborúba. Hé, Ski, most már én is bárhová elmennék, hogy mindent és mindenkit elfelejtsek. Kerouacnak is igaza volt, amikor át akart ugrani egyik mozgó vonatról a másik mozgó vonatra, ha meg merném ezt csinálni, talán végre én is megnyugodnék. Egyik rímekben beszél, a másik prózában, egyiknek az indiai filmek tetszenek, a másiknak a szappanoperák, egyik fél otthon ülni, a másik fél kimozdulni a házból, egyiknek a saját felesége tetszik, a másiknak a másé, egyik az anyjával akar baszni, a másik az apjával, mindenki hülye, és soha nem tudtam ezt olyan biztosan, mint most.
Hullaként szálltam le a troliról, elmentem Buruhoz, de nem volt otthon, elmentem Fane Babanuhoz – őt se találtam otthon. Allbe elutazott, úgyhogy beültem egy moziba, s mire hazamentem, Bob már csinálta a kötelező napi programját: 6,00: ébresztő, 6,05: fogmosás stb., stb.
Bob minden egyes napra programot csinál, néhány órába is beletelik, míg elkészül vele, de nem számít, úgyse fogja betartani, az a fő, hogy program legyen. Aztán következik a meditáció, ez is minimum egy-két óra: érdemes élni?, érdemes meghalni?, érdemes baszni?, s ha igen, akkor hogyan? Mindezek után még vagy három óra séta, minden palacsintásnál és minden bódénál megáll, ahol csokit árulnak. Ez utóbbi persze nem szerepel a programban. Amúgy jó fiú, csak soha nem élt bentlakásban, azt hiszi, hogy nem árt mindent előzőleg végiggondolni, minden rendezett kell legyen, pedig nem szeret rendet rakni. Mindenkire ráférne egy-két hónap a XVI-os bentlakásban, míg rá nem jön, hogy előbb-utóbb le kell vetkőznie a frusztrációit, vagy amíg ki nem deríti, hányszor illik baszni egy héten.
Méghogy frusztráció! Kell is ide program! A XVI-os bentlakás a legalja külvárosnál is rosszabb, persze nem olyan értelemben, hogy bevárnak a sarkon, és kupán vágnak valamivel. A Hányinger utca – nos, uram, az aztán a külváros. Alig száz méternyi utcácska az egész, tömve kocsmával és internetes kávézóval. Igazi megpróbáltatás végigmenni ezen az utcán: az egyik hányik, a másik pisál, vagy tizenöten épp bunyóznak, a besszarábok a rögbisekkel, aztán szövetségre lépnek, és másokat potyolnak puhára, kurvák mindenütt, jobban mondva sárló egyetemistalányok, koszosak és javíthatatlanul szomorúak. A társadalom krémje – sétálj csak végig ezen az utcán, meg fogod látni, kik fogják majd vezetni a társadalmat.
Az Olümposz elbújhat a XVI-os bentlakás mellett, ennek is megvan a maga Zeusza a kövér portás képében, aki állítólag megjárta a legjobb börtönöket, s éjszakánként disznóölő késsel grasszál a folyosókon. Szerelem? Itt? Hívd csak ide a nődet, ha addig szeretett is valamennyire, látni fogod az arcán a szomorúságot, a reménytelenséget, a kiábrándultságot. Nesze neked élettapasztalat! Semmiféle program nem múlhatja felül ezt a tapasztalatot.
S az összeomlás, Uramisten, ezt a legnehezebb elviselni, hogy látnod kell a legjobb barátodat, amint egyre mélyebbre csúszik, ahogy végképp kezdi elveszíteni a fonalat, hogy lassan a lakhelyét is áttehetné a Hányinger utcába. Ha pedig meg akarod állítani a lejtőn, egy gúnyos mosoly lesz a válasz, illetve egy keresztkérdés: ki a fasz vagy te, hé, hogy te mondd meg, mi a jó nekem?
Egy biztos, csupa idióta, narkós, alkoholista, gurmand, pszichopata, szappanopera-rajongó, manelista, irodalmár, zenész stb. az egész banda.
És nincs hová menekülni, ha megölnéd magad, biztosan azt írnák az újságok, hogy túl sokat evett a fiú, de a legjobb esetben is csak annyit, hogy elszakadt szegénykének a cérnája.
Persze ehhez is hozzá lehet szokni, sőt, egy idő után neked is tetszeni kezd a dolog, te is idióta, hülye szerepekben fogsz tetszelegni, ha elveszik a villanyt, te fogod a leghangosabban ordítani a Szopós portás!-t, Szopós gondnoknő!-t, te akarod leszopatni az egész ötödik emeletet... aztán már a szemetes folyosók, a koszos szobák, a saját penészes lelked se hoz lázba, hozzászoksz mindenhez, belőled is iszákos huligán lesz, magasról szarsz a társadalomra, s halsz meg a röhögéstől, ha valaki a NATO-t emlegeti. Fuck off!
Ski, hová a francba lehet innen elmenekülni, mikor már a saját halálod sem tartozik rád?
Rezümé: mindenki hülye agyalágyult.
Tanulság: elszívok még egy jointot a berepülőpilóták egészségére.
Az ég hatalmas, üres mosdótálként zuhan a fejemre.
Ki megy le kenyérért?
Egy átlagos nap az életemből. Ébresztő, Yo, fertőtlenítés! Büdös, sárga lé folyik a csapból, hiába főzöd fel, az sem segít rajta. Ha teát főzöl, a tea íze csak másodlagos fontosságú, mindig a poshadt víz szaga kerül előtérbe. Ásványvizet pedig délelőtt az egész Hányinger utcában nem találni. Év végére talán a vízszűrőt is kicserélik. Most nyomás fertőtleníteni. Allbe előhúz egy vodkásüveget, teletölt két csuprot. Szevasz, szevasz! Milyen jó felébredni! Szevasz!
Mire elfogy a vodka, kellemesen bizsereg a torok és a tüdő. Szuper. Előkerül egy vízipipa is, travkát szórunk a szűrőbe, félig megtöltjük vízzel, hogy finomabb legyen a füst, aztán huuuúúúúúúúúúú – belégzés, elszámolsz hatig, aztán hoooóóóóó – kilégzés. Hirtelen minden csudaszép lesz, szívunk még néhány slukkot egykalap alatt, majd műelemzés következik. Lawrence Durrell egyik regénye van terítéken. Józan állapotban bizonyára nem sikerült volna megfejteni a Tunc minden rejtélyét. Ezt nevezem én azonosulásnak, így már más, bele kell helyezkedni az író szerepébe. Néhány kivételtől eltekintve a kritika ezért kullog mindig a szépirodalom mögött, mert képtelen felfogni, hogy mit érzett vagy mit nem érzett az író. Az írás pedig alighanem egyfajta többszintes önkívület, egy kicsit hasonlít a hasis hatására, legalábbis olvasás közben nekem úgy tűnik. Az olvasás pedig akkor a legkellemesebb időtöltés, ha ki vagy ütve, de már kezd tisztulni a fejed. Egy mondat fölött ilyenkor képes vagy egy órán át vesztegelni, szétszeded, majd újra összerakod, kipróbálod az összes jelentését, elképzeled, milyen lenne lerajzolva vagy zenekísérettel. Becsszavamra, bestiális élmény tud lenni. A józan olvasás csak az altatódalt képes helyettesíteni. Mintha újságot olvasnál ilyenkor, addig lapozod az oldalakat, míg elálmosodsz, és belealszol. Ezzel szemben, ha el vagy szállva, a könyv igazi kapu egy másik valóságra, más nézőpontot kínál, mint amihez hozzá vagy szokva. Olyankor a könyv kultikus tárgy lesz, nem egy darab papír már, hanem tükör, amiben szabadon mászkálhatsz oda-vissza. Valósággal fejbe kólint, az elképzelhető legszabadabb mozgást biztosítja. Ehhez képest az internet vagy egy számítógépes játék egy nagy rakás szar. De abban az állapotban nem szabad rossz könyveket olvasni. Hülyeséget igen, mindig van valami zsenialitás a hülyeségben, de rossz könyveket soha – mert előfordulhat, hogy falhoz lesz csapva vagy kirepül az ablakon. Azok a könyvek, amelyek csak azért íródtak, mert a szerző mindenképp írónak akarta tudni magát, rögtön leleplezik a szerzőt, elárulják az olvasmányait, vagy hogy miféle szar rotyoghatott a fejében. Olyankor jön, hogy fölgyújtsd a könyvet, vagy jól elagyabugyáld az írót.
Néhány órányi eszmecsere után sikerült megállapodnom Allbéval néhány dologban a könyvet illetően. Meg voltunk elégedve, úgyhogy következhetett a zene-audíció. Az ablakon csak amúgy repültek ki az üvegek, a szesszió kellős közepén jártunk, sörös- és befőttesüveg, jegyzet, minden, ami föllelhető a XVI-os bentlakásban, szesszió idején előbb-utóbb kirepül az ablakon. Ha nem vigyázol a bejáratnál, könnyen a Mentőszolgálat autójában találhatod magad, ha egyáltalán túléli a tücsök a hangyanépség merényletét.
Megérkezett Scrof és Hipp is. Elkaptunk!, kiáltotta Hipp már a küszöbről. Mocskos, alkoholista, narkós banda, duplázott rá Scrof. Tudjátok is ti, mi az az orvostudomány! legyintett megvetően Allbe. Fertőtlenítés, hékám, pusztán terapeutikus célokból.
Na jó, akkor mi is fertőtlenítünk egy kicsit, mondta Hipp, és ebben meg is állapodtunk. A fenébe is, vigyáznunk kell az egészségünkre! Scrof előhúzott egy vodkát, úgyhogy a fertőtlenítés tökéletesnek ígérkezett. Néztem, ahogy szélesedik a vigyoruk az első slukkok után, Allbe pedig kicserélte a magnóban a kazettát. A vízipipa füstje mintha önálló életet élt volna, belégzés után ellepte a palack belsejét, majd a maradék kecses vonalban kacskaringózott a szűrő felé. A dohánnyal kevert hasis fojtottan égett a szűrőn. Egy idő után csillogni kezdtek a szemek. Egyre közelebb éreztük az eget. A lépcsőház valóságos szakadéknak tűnt innen a tízedikről. Az Ursus sörgyár füstje megtöltötte a szobát a sörélesztő szagával.
Egy darabig kártyáztunk, aztán zabálás, vagyis: probila na havku – azaz: igazi narkós étvágyunk támadt. Beletelt még néhány órába, míg Scrof elveszítette a kártyacsatát, neki kellett lemennie kenyérért és fagyiért.
Míg odavolt, előkerestük a jegyzetfüzetét, s felolvastunk a fogalmazásaiból. Igazi show kerekedett a dologból, semmin nem lehetett volna úgy röhögni, mint Scrof fogalmazásain. Emlékszem, az egyik förmedvény a Fiatalok a Moldvai Köztársaságból címet viselte. Valahogy így kezdődött: „Minden fiatalember, aki a Moldvai Köztársaságban él, narkós, a lányok pedig mind kurvák. Hogy drogot vehessenek, a fiatalok lopnak, fegyverrel és kábítószerrel kereskednek. A Moldvai Köztársaságban rendkívül elterjedt a banditizmus. A lányoknak semmi reményük a jövőt illetően, ezért kurválkodnak, testüket banikért bocsátják áruba.” Meg kellett volna őriznünk azt a füzetet, de Scrof rájött, min mulatunk, és darabokra tépte. Úgyhogy nem maradt más hátra, mint felidézni Scrof vicces, komoran is vidám fogalmazványait.
Mielőtt Scrof visszajött volna, Fane Babanu és Teoctist is megérkezett. Teoctist rögtön bukfencezett és spárgázott, Babanu előhúzott egy üveg dzsemet, mint a vámpírok, rávetettük magunkat az édességre, míg Fane és Teoctist a pipát vette kezelésbe. Scrof is megérkezett a kenyérrel és fagyival, a nagy zabálás eltartott még egy darabig. Aztán zenét hallgattunk, fuldokoltunk a röhögéstől, mint mindig, ha túlságosan jóllaktunk, irtó faszántosan éreztük magunkat.
Végül póker következett, az örök vesztes Teoctistnak hol járőröző zsarut, hol rádiót kellett alakítania, csorogtak a könnyeink a röhögéstől, miközben Scrof zavartalanul táncolt.
Időközben teljesen beesteledett, én már egy ideje kiütve hevertem az ágyon, javában élveztem rajzfilmes hallucinációimat vagy a felhők közötti repülést, így nem igazán tudtam figyelni rádió-Teoctistra, aki épp egy mélyinterjút közvetített Scroffal, a sikeres üzletemberrel.
Horgászaton
Szédülő, ködös fejjel nem érdemes semmibe belevágni. Ilyenkor csak a horgászat segíthet. Persze nem a városban, hanem valahol a városon kívül, ahová nem ér el az autók és a civilizáció zaja. Mondjuk, kétórányira a várostól, valahol Kolozsvár és Nagyvárad között. Fönt, a Szamoson. Kristálytiszta víz, üres lélek, vízcsobogás. És: nyoma sincs halnak. De hát kinek van ott szüksége halra? Egy dolog a horgászat, a halfogás más lapra tartozik.
Buru azért megpróbálkozott vele, hátha horogra akadna valami, miközben én Bobdylánnal kőről kőre ugráltam a folyóban. A prehistorikus időkbe képzeltük vissza magunkat, sehol egy ember, nyoma sincs a változásnak, ami a XX. vagy XXI. századra utalna. Találtunk egy döglött halat, megmutattuk Burunak, ezek szerint mégis van itt hal, mondta, és újult erővel látott neki a halfogásnak. Bobdylán valami csajról beszélt, aki állítólag nagyon hajt rá, de ő magasról tesz rá, a 13-as számtól se szokott meghatódni, mért épp a XIV-estől esne hasra stb., összehordott fűt-fát, csak hogy ne kelljen hallgatnia, mert fél a csöndtől. A víz messzire sodorta a hangokat, így bizonyítván, hogy nem vagyunk urai a szavainknak, hogy mi is csak afféle hangyanépség vagyunk, vagy még annyi sem, hogy senki és semmi nem igényli a mi tetves civilizációnkat.
Tényleg jól éreztük magunkat itt, mindentől távol, még a napfény is csak üggyel-bajjal tudott átvergődni a sűrű lombsátron. Civilizáció – mekkora szarság, ha összevetjük az egyórányi szabadban töltött idővel, amikor mezítláb vagy cipőben ugrálsz a vízmosta köveken. Valami jótékony, gyógyító magány véd minden oldalról. Ordíthatsz, ahogy a torkodon kifér, a csend úgyis erősebbnek bizonyul nálad. Fölkapaszkodhatsz a legmagasabb fára Eminescut vagy A Nyestfiakat olvasni, a vízcsobogás és az avarszag úgyis erősebb lesz nálad. Hiába olvasnád itt Alecsandri pasztelljeit, végül időpocsékolásnak bizonyulna.
Jobban teszed, ha tovább ugrálsz a nedves köveken, ha nem gondolsz semmire, mert itt a gondolat is olyan, mint a szél: egykettőre tovább röpül, képtelen vagy huzamosabb ideig kérődzni egy gondolaton, szökdécselsz kőről kőre, belekapaszkodsz a víz fölé hajló ágakba, hogy bele ne szédülj a vízbe. Elfelejtheted a zenét is, ki van zárva, hogy itt hamisan szóljon valami, soha senki nem merte még a nevét se bevésni a fák kérgébe.
Buru is sétálni kezdett a köveken, aztán fölkapaszkodott egy hatalmas kőre, onnan lógatta vízbe a zsinórját, pedig azelőtt kijelentette, hogy túl későn érkeztünk, már nem húznak a halak.
Szóval ugráltunk a köveken. Bobdylán a folyón fölfelé, én lefelé. Szerencsénk volt a folyóval, nem kizárt, hogy másképp eltévedtünk volna. Kár, hogy nem tettem zsebre egy simára csiszolt követ. Többet érne a lakásban bármelyik műtárgynál. Egy falevél, egy valódi falevél többet ér minden tájképnél.
S ahogy ott szökdécseltem a köveken, hirtelen megcsúszott a lábam a vizes kövön, s zsupsz: bele a vízbe. Nagyon hideg volt a víz. Buruék rángattak ki a folyóból, dideregtem a vizes cuccokban, úgyhogy mezítelenre vetkőztem, s úgy tettem meg a három-négy kilométeres távot a menedékházig. Bobdylán kinyitott egy üveg vodkát, hogy elejét vegyük a megfázásnak. Fáradtak voltunk, a vodka ezúttal nem jókedvre derített, hanem valamiféle furcsa, jótékony csendbe burkolt.
Mikor másnap hasunkra sütött a nap, úgy éreztük, mintha újjászülettünk volna.
Seggdugaszok
Professzor úr kilép az egyetem épületéből, Kolleganő ott lohol mögötte. Professzor úrnak már csak egyetlen előadássorozata maradt, a hallgatók közül toborozza a rabszolgákat a cége számára. Néhány hónapon át melóznak neki, munkaszerződés és fizetés nélkül, aztán kirúgja őket, és másokat toboroz a helyükre. Vagy egyszerűen megszöknek tőle, miután sikeresen levizsgáztak Professzor úrnál. Ha nem állnának be a rabszolgák kórusába, elbuknák nála a vizsgát.
Szóval ez a helyzet Bin Ladennel, mondja Professzor úr, és megvakarja a füle mögött éktelenkedő sebet. Hatalmas pikkelydarabok válnak le a sebről, lepotyognak a járdára, túl nehezek ahhoz, hogy a szél tovasodorja őket. Ügyes a fickó, jól betartott az amerikaiaknak. Kivárta a kedvező alkalmat, és betartott nekik. Nem megmondtam, hogy előbb-utóbb ez lesz a vége? A vak is előreláthatta. Szépen végiggondolod, melyek az amerikaiak sebezhető pontjai, és betartasz nekik. Ha van egy kevés eszed. Minden át volt gondolva, minden lépés, minden mozdulat. S Bush most mit fog csinálni? Semmit. A vak is láthatja, uram, hogy semmit.
Kolleganő helyeslően bólogat.
S Kambodzsában is, uram, mi történt Kambodzsában! És Szudánban? Pakisztánban? Taccsra van menve a világ, uram. Egy kutyafalka lohol el mellettük, Professzor úr elbújik Kolleganő háta mögé. Anyám, anyám, mi lesz, ha valamelyik megharap? Jöhet a veszettség elleni oltás, micsoda ocsmány dolog, micsoda felelőtlenség, ezek a mocskos kommunisták nem értenek semmihez.
Befejezted a könyvemet? Még nem, először a Paralela 45-nek kell leadnom a kéziratot. Hogyhogy, uram? Hát nem aláírtad a szerződést, hogy elővételi jogom van a következő tíz könyvedre? Na és akkor? Először fejezd be a könyvemet, aztán majd meglátjuk, de felejtsd el a Paralela 45-öt, azok szélhámosok, uram, a véredet is ki fogják szívni, elvárják, hogy ingyen dolgozz nekik, szó se lehet róla, ne bosszants föl. Fejezd be ügyesen a könyvemet, vége a hülyéskedésnek, rendben? Mi a faszom… Elnézést a kifejezésért.
Na és a génkezelt élelmiszerekről mi a véleményed? Naná hogy taccsra vágnak! A mobiltelefonokról nem is beszélve. Agyrákot lehet kapni tőlük. S még csodálkozol, hogy képtelen vagy higgadtan gondolkozni. Az alkalmazottaimnak persze én is vettem, nem árt ellenőrizni őket, hogy mit csináltak a pénzemmel, de nekem nem kell, elég, ha rendesen beszámolnak mindenről. Nélkülem úgysem érnek egy hajítófát sem. Az lenne az igazi, ha mikrochipet ültethetnék be a fejükbe, hogy irányíthassam őket, kíváncsi vagyok, mit csinálnak meló után, mert néha bizony elmarad a teljesítményük az ideálistól…
Méghogy a Paralela 45-nek! Ki van zárva, uram, ezt nem engedhetem meg! Mindegyiknek megmondtam, amikor aláírták a szerződést: ki van zárva, ezt nem engedhetem meg, ki van zárva! Vlasie ki fogja szívni a véreteket, vele nem lehet egyezkedni, mint velem. Nemhiába volt orvos az elmebetegeknél, minden szerzőt dilisnek gondol, nem lesz olyan diplomatikus veletek, mint én. Szó se lehet róla! Ti most már a kiadómhoz tartoztok, nem engedhetem meg, hogy a fejemre szarjatok. Elnézést a kifejezésért, de nem engedhetem meg… Kész, ennyit akartam mondani, fejezd be a könyvemet, s ne mind szarakodj, elnézést a kifejezésért…
Figyelj, szerintem ez a Bin Laden atombombát is fog csinálni. Erre mérget vehetsz! Ki van zárva, uram, elvégre elővételi jogom van a következő tíz könyvedre! Kész! Tárgyalás befejezve!
Megérkeznek Professzor úr lakása elé. Professzor úr lakása egyben a kiadó székhelye is. Én ott ácsorgok a lépcsőház előtt dr. Webu társaságában. Cigarettázunk. Na szervusz, mondja Professzor úr, mintha észre se venné Kolleganő búcsúzásra nyújtott kezét. Kolleganő zavartan álldogál. Igyekeznie kellene, ha nem akar órákon át az utcán kóborolni a következő vonatig.
Szegényke, mondja dr. Webu, ez nem fog tíz könyvet kiszarni magából, még akkor se, ha kétszer reinkarnálódik. Minden nemzetségével együtt eladta magát a profnak. Be is vonulhatna a prof háremébe. Összehozhat esetleg egy-két szar tankönyvet, míg le nem veti a szíjat. Az egyetemisták úgyis meg fogják venni, ha át akarnak menni a vizsgákon.
Professzor úr belép a kiadóba. Rá se bagózik senkire. Legújabb alkalmazottai is már vagy két hónapja melóznak nála fizetés nélkül. Hé, fiúk, mondja nekik, van egy ötletem. Meghívtak Budapestre egy könyvvásárra, de én nem tudok elmenni. Pedig kár lenne kihagyni az alkalmat, hátha sikerülne eladni egy-két könyvet… Úgy döntöttem, hogy ti fogtok menni helyettem. Szállás biztosítva, az útiköltséget sajnos nem tudom fizetni, de azért jó lenne eladni egy-két könyvet, ne üljetek nekem hiába. Vegyétek megtiszteltetésnek a dolgot, úgyhogy munkára fel. Apropó: hallgatta valaki a legújabb híradást Bin Ladenről?
F!
Kíváncsi vagyok, hogy szerinted mi értelme van ennek az egésznek? Nem akarok kötekedni, de tényleg: miért? Miért kell fölkelni reggel nyolckor, hogy csak este kilencre vetődj haza? Kutyafuttában bekapsz valamit, éled az életet, de kinek az életét? Nyilván a másokét. Mindig csak a másokét. Soha nem a tiedet, soha nem lehetsz az, aki vagy. Nincs időd önmagadra. Nincs időd kiszállni a mókuskerékből. Miért ne lehetne már most meglépni az utolsó lépést? Egyenesen a semmibe. Úgysem ér semmit ez az egész. Lásd be végre, hogy utópia a boldogságot keresni.
Miféle boldogság lehet az, ha összefutsz a barátaiddal, akiket szintén kicsinált a meló, a hisztérika feleségük, a fatökű férjük, s a többi egyéb szarság. Soha semmi még csak meg sem közelíti azt a valamit, amit jobb híján boldogságnak neveznek egyesek. Soha nem jut neked abból a csöndből, abból a jótékony unalomból, amikor végre érezhetnéd, hogy önmagad vagy. Azért örülünk annyira a barátságnak, mert nem bírjuk felfogni, miért örülnek nekünk egyáltalán, hiszen mi képtelenek vagyunk ugyanazt érezni önmagunkkal szemben.
Biztos vagyok benne, hogy legközelebb megint örülni fogsz nekem, csak éppen rohannod kell, majd este találkozunk, fogod mondani. Este aztán jól bebaszunk, összehordunk tücsköt-bogarat, reggel pedig megy mindenki a szeme világába. Ilyenkor eszünkbe jutnak a többiek is. Egyrészük Moldáviában dekkol, másik részük Romániában vagy máshol. Mindig itt vannak velünk. Vagy bennünk, ha így jobban tetszik. És mégis elhanyagoljuk őket. Mint saját magunkat. Jobban esik a kényes lelkünknek, ha továbbra is megmaradunk szarosvödörnek, ahogy Kopkil mondta. Ilyen körülmények között még az is jócselekedetnek számít, ha szembelöttyinted valamelyik haverral a szarosvödrödet.
Miféle élet az olyan, ahol agyon kell lőnöd valakit, hogy eszébe juss a barátodnak? Hát jól van, mosd meg a kezed az áldozat vérében. Vagy zárkózz be egy templomba, és gyújtsd magadra Isten házát. Mindegy, hogy mit, csak csinálj valamit, ami után önmagad lehetsz. Nekem sem ártana legyilkolni valakit. Vagy el kellene szívnom egy jointot. Nem tudom, de a fűtől én meg szoktam könnyebbülni. Nem érdekel többé, hogy mi történik körülöttem. Nem érdekel, hogy ki vagyok, de azért érzem, hogy vagyok én is valaki, én is élek, minden szép lesz, hogy a mennybe vezető útról ne is beszéljek, ahol áthághatsz minden szabályt. Ilyenkor tudom, hogy van Isten, tudom, hogy mindennek megvan a maga értelme.
Illetve tudja a fene. Mert ébredés után már minden értelmetlennek tűnik. Érzed, hogy megint locsog benned a szar, lefoglalnak a vödör-lét örömei. Csak úgy lesz megint minden jó, ha nem akarsz már szarosvödör lenni. Gyógyszer, fű, hasis – mindegy, hogy mi, csak jöjjön a megváltás. Ha ez sem segít, ölj meg valakit. Golyóval, késsel, ásóval – mindegy, hogy mivel, csak jöjjön a megváltás. Előbb-utóbb úgyis vissza kell fordulnod, már hallod is, hogy zörög a vödör füle.
F, jó lenne együtt sörözni veled. Fű nélkül. Szeretném anélkül is jól érezni magam. Hogy lássam, meg tudok-e lenni nélküle. Csak a hülye agyam nem akar szót fogadni. Reszketek, F, irtó rosszul vagyok. Úgy érzem, többé nem fogok örülni semminek. Soha. Undorodom mindentől, a legjobban saját magamtól.
Ha becsukom a szememet, a hetedik mennyországban érzem magam. Mintha egy vízesés alatt állnék, de ott semmi nem okoz fájdalmat. Nem kizárt, hogy az agyam már nem hajlandó normálisan működni, lehet, hogy ő is csöndre vágyik, ő is pihenni akar. Be fogom csukni a szemem. Jobb lesz, ha becsukom a szemem.
Olyan az egész, mint egy bumeráng. Eldobom, örülök, hogy milyen szépen röpül, megfeledkezek mindenről, csak a bumeráng suhanását figyelem, aztán a bumeráng már röpül is visszafelé, már itt is van előttem, én pedig tapogathatom a vérző homlokomat. Nesze neked mennyei utazás. Örülsz a kölcsönnek, pedig kamatostul kell visszafizetned.
Szemed, amelyik káprázott a mennybéli szépségtől, ébredés után véraláfutásosan mered magad elé. A boldogság mindig csak tehetetlenséget és önfeladást szülhet. Fizikai és lelki rosszullétet. Kész, végeztem a szarakodással! Egyszer és mindenkorra. Elfáradtam, érzem, hogy megfulladok, jön, hogy kitekerjem a nyakát valakinek, valamelyik hülye tanárét például, vagy a portásét, aki nem akar fölengedni a bentlakásba, vagy valamelyik sztorizgató írócskáét, vagy a négysoros, érzelmes versikéket írogató poétáét. Vagy azét a dosztojevszkijes légkörű fazonét az egyetemről, akire utálok még csak ránézni is. Annyi embernek ki kellene tekernem a nyakát, annyi idiótát kéne agyonlőnöm, hogy végül még lelkiismeret-furdalásom támadna, ha nem raknám ábécérendbe a kivégzendők nevét.
Nos, F, mi lenne, ha hagynád egy kicsit a lazsálást, és segítenél a lista összeállításában? Ez lenne az első lépés. Először a lista, utána az ábécérend. Kisinyovban ingyen is kaphatunk agyszétfröccsentő instrumentumokat. Fröccsentsük szét a hülye agyát mindenkinek, aki valaha elállta az utunkat, tisztítsuk már meg végre ezt a sárgolyót. Tegyünk már valamit a magunk boldogulása érdekében is. Gondoljunk egy kicsit magunkra is. Hátha akkor más is el fog gondolkozni a dolgon. Nem bírom tovább elviselni mindazt, aki körülöttem történik. Kár, hogy magamtól is undorodom. Ha hullákon kell átgázolnom ahhoz, hogy jobb legyen, akkor hullákon fogok átgázolni.
Vagy emlékezzünk inkább a régi szép időkre? Aztán majd meglátjuk. Hátha addig elfelejtjük az egészet. Írd meg, mi a véleményed a dologról.
Lövétei Lázár László fordítása
----------------------------------
*fű (orosz)
