Monódia – egyszólamú ének
a néhai István király sírjánál
Panaszoktól fáradt fejem
hová hajtsam le? Jaj, milyen
gyászruhával fedjem magam?
Jaj, gyászok gyásza!
Életnél édesb a halál,
gondok rémítő csendje, ó,
siettesd végső napomat.
Jaj, múló rózsák!
Lenyugodott, elszáradott
életem igaz üdve már,
századunk dicső sugara,
– jaj, gyászok gyásza! –
mint harmat, gyenge liliom,
melyet a fűhúzó tavasz
fakaszt izzó nap jöttekor.
Jaj, múló rózsák!
Éketek bágyad, porba hull,
hervad viruló fejetek,
a földbe tértek vissza mind.
Jaj, gyászok gyásza!
Ó, lelkem fényes sugara,
sugárzó fénye! Jaj, kire
hagytál a viharok között?
Jaj, múló rózsák!
Ki gyámolít majd, ó Atyám,
az ellenség fenyegető,
haragos fegyverei közt?
Jaj, gyászok gyásza!
Most tétlenek a fórumok,
nem ülnek törvényt gyász miatt,
Európa fénye kihunyt.
Jaj, múló rózsák!
Idők forgása közepett
a zord rend így rendelkezett,
így ítélt égben a bíró.
Jaj, gyászok gyásza!
A föld hol ibolyaszínű,
s pompás, fényözön fürdeti,
hol iszonyú fagy perzseli,
– jaj, múló rózsák! –
amint a nap arany haja
hol messze fénylőn felfedi,
hol meg komoran elfedi
– jaj, gyászok gyásza! –
a sírt, ó mennyei Atyám,
mely fájdalommal telt edény,
s zöld fűvel ékes televény.
Jaj, múló rózsák!
Epicédia – óda a megboldogult
István király temetésére
I
Halhatatlan tettel isten lenni ne kívánj,
István; jött a halál, és tested, a romlót,
elragadá, de örökre él, ami benned a jó volt:
szellemed érdemesült polgára az isteni honnak.
II
Gazdag erénye betöltött széles, távoli földet,
István dicsfénye óvá Sarmatiát.
„Nem vonz már ez a táj, hát máshova költözöm – így szólt. –
Más ország szólít, Föld, isten teveled!”
Most vagy új honi istennel bővűl az öröklét,
vagy – azt mondom én – holtak az istenek is.
III
Istvánunk ne keresd te a márványlapnak alatta.
Dicsőségünk volt, életünk vala ő.
Fénye betöltött tág tereket lenn, csillagokat fenn.
Hogy férhetne el itt? Hogy halhat meg a lét?
IV
Véneknél bölcsebb voltál, István, a halál is
vénnek hitt, te dicső, s hirtelen elragadott.
V
Nyugszik e sírban Győzelem, Háború, Béke, Kegyesség.
Isteni szellemeket rejt, István, a halál.
Ám a dicsőséged nem fért el oly kicsi zugban,
bétölt tengereket, földet, csillagokat.
VI
Bátor uralmad alatt a dolgok üdve kitetszett,
Báthory, ám amikor meghaltál, tovatűnt.
VII
Báthorynak túl szűk ez a sír, a tettei mondják:
Isten volt, de a sors azt: ember vala ő.
VIII
Hírneves István, értünk eddig oly sokat éltél.
Istenekért s magadért élj ezután, kegyes úr.
JANCSIK PÁL
fordításai
