Bereczki András Szilágyzoványban született 1927. május 19-én. A zilahi Wesselényi Kollégiumban érettségizett, majd a Bolyai Tudományegyetemen szerzett oklevelet közgazdaságból 1950-ben. Diákkorában Móricz-kollégista volt. 1950-től a Bolyain a közgazdasági karon tanársegéd, majd lektor. 1957. március 21-én letartóztatták és a Dobai-perben a per alapját képező „ENSZ-memorandum” társszerzőjeként 15 évre ítélték. 1964. július 30-án szabadult, miután az akkori kegyelmi rendelet alapján büntetése hátralévő részét elengedték. Utána Kolozsváron a Közélelmezési Vállalatnál volt könyvelő-ellenőr. 2005 március 6-án hunyt el.
A Hét és fél nap című szociografikus börtönnaplót – melynek kézirata a szerző hagyatékából került elő – Dávid Gyula juttatta el szerkesztőségünkbe, közlését javasolva.
A börtönökben örök várakozás a rabok élete. A semmittevésben telnek a napok, hetek, hónapok és az évek.
A várakozás súlya a kiszabott büntetés éveinek számával nő. Az öt évre elítélt unos-untalan számolgatja a lassan múló napokat és egyre türelmetlenebbül várja a szabadulás óráját. A tíz évre elítélt is számon tartja az idő múlását, de titokban valamilyen amnesztiában reménykedik, amely csökkentené az ítélet éveinek számát. A huszonöt évre vagy életfogytiglanira ítélt már csupán azt várja, hogy valami rendkívüli történjék, amely lerombolja a börtönök falait és mindenki számára elhozza a szabadulást.
Az örök várakozásban – ez minden börtönre érvényes szent szabály – a raboknak sohasem szabad feladniuk a reményt. Aki reményét elveszti, már csak a halált várhatja, amely boldogtalan áldozatára várva ugrásra készen, állandóan ott leselkedik valamelyik homályos sarokban.
A vég nélküli várakozásban az idő múlása versenyt fut a halandó ember életével. A börtönben az évek éppolyan lassan, észrevétlenül múlnak, mint ahogy a fákról peregnek ősszel a dércsípte, sárga levelek.
Az öreg embernek, aki már sok, nagyon sok év óta senyved a börtönben, minden mindegy, nincs mit várnia, nincs mit remélnie. Az évek bár lassan, de mégis múlnak, és egy időn túl már csak azt kívánja, hogy ami van, annál rosszabb ne legyen, mert bizony a rosszra még rosszabb következhet. Egy újabb letartóztatási hullám ismét sok-sok szerencsétlent sodor a börtönbe, és az agyonzsúfolt cellákban még kevesebb lesz a levegő és az ételadag.
Én sohase mertem számolgatni sem az eltelt, sem a hátralevő évek számát, mint sokan mások, akiknek kisebb volt a büntetése.
Jól emlékszem, annak idején Piteşti-en az egyik rab, akinek csupán öt év nyomta a vállát, szinte kivétel volt az ottaniak között, mindegyre számolgatta: „Az ötből már eltelt három év, maradt kettő. Ha Isten is úgy akarja, ez is elmúlik majd, és nemsokára ismét szabad leszek.”
Az ilyen hangos számítgatások enyhe tapintatlanságnak is tűnhettek, miután az illető nem volt tekintettel arra, hogy a körülötte levők közül a legtöbbnek 25 évre, avagy életfogytiglanra szólt az ítélete.
Az egyik alkalommal az öreg Furnarache, akit hazaárulás címén csupán azért ítéltek 25 évre, mert jó barátja volt Bukarestben a francia nagykövetnek, és egymás lakásán gyakran megfordultak, némi keserűséggel meg is jegyezte: „Hát bizony, maga, N. úr, két év múlva minden valószínűség szerint kiszabadul. Maga még elég fiatal, kint új életet kezdhet. De mi lesz velünk, akik már túl vagyunk a hatvanon, és még előttünk van a 25-ből 15 év?”
És mit válaszolt a kiszámíthatatlan emberi sors?...
N. úr a két év letelte előtt, közvetlenül szabadulása előtt, meghalt Désen a börtönben. Az öreg Furnarachét, miután a különböző börtönökben 14-15 évet raboskodott, hetven felé közeledve, 1964-ben szabadon engedték.
Valaki az egykori politikai foglyok közül, akivel még a hetvenes években egész véletlenül találkoztam Kolozsváron, elmesélte, hogy az öregnek kiszabadulása után nemsokára sikerült kivergődnie Franciaországba, ahol rokonai, barátai éltek.
A hazai börtönökben a politikai elítéltek számára abban az időben, az akkori szabályzat szerint, a nap reggel az ötórai ébresztővel kezdődött. Kint megütik az egyik sarokban felfüggesztett sínvasat, a rabok kikecmeregnek az ágyukból, magukra öltik a csíkos rabruhát és tétlenül várják az őrség váltását. Aki teheti, valamelyik sötétebb sarokba húzódva, tovább gyökönt. Kint a folyosón az őrök ilyenkor nem leselkednek, mással vannak elfoglalva.
Hétkor nyílik az ajtó, és a szolgálatban levő őrmester egy hosszú bottal, melynek a végén fakalapács van, végigkopogtatja a vasrácsot. Este a záráskor ugyanígy. Naponta ellenőrzik, hogy vajon a sok évre elítéltek nem fűrészelték-e át a vasrácsot? Az átvevő ezután megszámolja, hogy a kimutatás szerinti létszám jelen van-e.
Sok értelme mindennek nincs, de fő az éberség!
A reggeli nyitás után a mindig éhes rabok türelmetlenül várják, hogy beadják a cellájukba a feketekávénak csúfolt melegvizet, a 125 g-os vagy 100 g-os kenyérszeletet és az egész napra való, tepsiben sütött „turtojt” (ami nem más, mint közönséges málékenyér), vagy a puliszkaadagot, amely annak idején Piteşti-en volt divatban.
Ezután már valamivel türelmesebben várják, hogy kivigyék őket a mosdóba, amely egyúttal a WC szerepét is betölti. Vannak azonban olyan börtönök, amelyekben a raboknak fiziológiai szükségletüket bent a cellában kell elvégezniük, majd a szolgálatosok kiviszik a „tinetát”, melyet kimosnak és klórral fertőtlenítenek. Magyarul, ha jól tudom, az egykori osztrák börtönök emlékei alapján kiblinek nevezték ezt a közönséges dézsát, amely egyébként a német Kübel szó változata lehet.
A reggeli program befejezése után következik a séta, amelynek a börtönszabályzat előírásai szerint napi félórát kellett volna tartania, de ezt leggyakrabban napi 10–15 percre rövidítették. Ki tudja, milyen okból? De a séta gyakran hetekig is elmaradt.
Séta után a rabok várják az ebédet, délután a vacsorát és utána az esti zárást, amikor ismét váltják az őröket és az éjszakás lép szolgálatba, aki ugyanúgy, mint reggel, végigcsinálja az előbb ismertetett szertartást. Ez után már csak a lefekvés idejét várhatják türelmesen a rabok. A hosszú börtönnapnak ez a legbékésebb időszaka. A mindennapi idegfeszültség némileg felenged, és az ember lemondóan várja, hogy tíz órakor megint megüssék kint a sínvasat és engedélyt adjanak a semmittevésben elfáradt raboknak a lefekvésre.
Így telik el a végtelenül egyhangú, sok-sok szürke napból egy.
Éjjel viszont senki sem várja a reggeli ébresztőt, amellyel ismét újabb hosszú, szürke, eseménytelen nap veszi kezdetét.
Hetente egyszer borotvát adnak be, hogy a rabok megborotválkozhassanak, vagy egymást úgy-ahogy megborotválják. Voltak börtönök, ahol az elítéltek közül kiválasztott hivatásos borbélyok celláról cellára járva mindenkor egy-egy őr jelenlétében húzták le az elítéltek szakállát. Szigorúan tilos volt a többiekkel szót váltaniuk. Néha azonban, ha az őr elfordult, vagy ha nem volt eléggé éber, a borotváló ember súgott egy-egy bátorító szót, hisz ők többet tudtak, legalábbis azt reméltük, hátha ők valahonnan „jó híreket” hallottak. Ilyenkor néha azt is megsúgták, hogy az ismerősök, barátok közül ki melyik cellában van, nagy ritkán még üzenetet is hoztak-vittek, bár ez igen veszélyes játék volt, aminek súlyos következményei lehettek.
A romániai börtönökben, a szabályzat szerint, havonként elmaradhatatlan pontossággal került sor a motozásra. Ezt is várták a börtönök lakói. Számolgatták az esedékes napokat, szerettek volna minél hamarabb túlesni rajta.
A havonkénti motozásnak az is célja lehetett, hogy állandóan terror alatt tartsák a rabokat, jóllehet azok két rend fehérneműn és törülközőn (amit a börtönökben a közjogi elítéltek mostak), valamint a csíkos, egérszürke, leggyakrabban rongyos rabruhán, egy fogkefén, a havonként kiosztott szappanon kívül semmi egyebet nem tarthattak maguknál.
A szappant, szaga és színe után ítélve, minden bizonnyal ásványi olajból készítették, de habzott, s a koszt lemosta rólunk, így a célnak tökéletesen megfelelt. Egyébként igen gyakran a fogpaszta szerepét is betöltötte.
Egyes börtönökben a rabok maguknál tarthatták a kanalat is, amelynek nyelét a bátrabbak türelmes munkával, a sétálás közben szerzett kővel, gyakran élesre csiszolták, így szükség esetén a kanálnyél a kés szerepét is betölthette. Amúgy kést, villát egész idő alatt még látni se láttam, igaz, a börtönben kapott ételek elfogyasztásához ezekre nem is volt szükség.
A motozást az egyik börtönben szigorúbban, a másiban lanyhábban végezték. Ilyenkor a leggyakrabban a rabokat kivezényelték a folyosóra és végigtapogatták a ruhájukat, megvizsgálták a bakancsukat, hogy vajon nem rejtegetnek-e valahol tiltott tárgyakat. A szalmazsákot viszont, amelyben egyet-mást el lehetett rejteni, már jóval ritkábban ellenőrizték. Egyébként ezeket sokkal körülményesebb és főleg kényelmetlenebb lett volna feltúrni, így inkább lemondtak róla. E tevékenység ostoba és teljesen felesleges voltával különben az őrök is tisztában voltak, de mivel a szabályzat előírta, végre kellett hajtaniuk.
Désen a havi, vagy elég gyakran a meglepetésszerű kétheti motozást sokszor magának a parancsnoknak a jelenlétében végezték és sokkal alaposabban, mint Szamosújváron vagy Piteşti-en. Ebben a börtönben mindenkinek, öregnek, fiatalnak meztelenre kellett vetkőznie, és minden egyes ruhadarabját centiméterenként tapogatták végig. A ritka „lelet”, ami egy-egy nadrág ráncából előkerült: egy kis darab drótból készült tű, csontból nagy türelemmel faragott apró kereszt vagy egyéb jelentéktelen semmiség. Mi mást találhattak volna? Kívülről becsempészett fűrészdarabkát már csak azért sem találhattak, mivel a politikai elítélteknek semmi kapcsolatuk sem volt a külvilággal, sem levelet, sem csomagot senkitől nem kaphattak, családtagjaikról, hozzátartozóikról éveken át semmit sem tudhattak.
A magas vezetőségnek sikerült a romániai börtönökben a politikai foglyokat tökéletesen elszigetelnie a külvilágtól, könyvet, újságot még látni sem láttak. Nem használhattak semmiféle íróeszközt. A cellában szigorúan tilos volt bármilyen tevékenység. Az embert így teljes semmittevésre szerették volna ítélni. A „politikai bűncselekményt” elkövetőket a rablógyilkosnál is gonoszabbnak tartották, s nemcsak a szabadságuktól fosztották meg, hanem a gondolkodásról is megpróbálták leszoktatni őket.
A nap 24 órájából 17 órán át nézhették a rabok a puszta falakat, avagy társaikat. Az ablakokra a vasból készült rácsok mellett még farácsokat is szereltek, amelyeknek ferde nyílásán át csak az eget láthatták és órákon át bámulhatták a távoli magasban gomolygó felhőket.
A börtönben csupán az egymás közti beszélgetést nem tilthatták meg, igaz, a Szekuritáté (politikai rendőrség) pincéjében csak suttogva beszélhettek egymás közt a letartóztatottak. Tilos volt továbbá az idegen nyelvek használata. Idegen nyelvnek számított a magyar is, a német is, bár a börtönök lakói közt aránytalanul sokan akadtak mindkét nemzetiség soraiból.
A politikai bűnténnyel vádoltak fölött katonai bíróságok ítélkeztek.
Ebbe a csoportba tartoztak a „határosok”, vagyis azok, akiket a határon elfogtak, amint a szocializmusból a kapitalizmusba próbáltak szökni. Gyakran megtörtént, hogy ezeknek csupán a szándékáról értesült a hatóság, de mivel a „szocialista felfogás” szerint a szándék egyenlő a tettel, a leggyakrabban ugyanazt a büntetést szabták ki rájuk, mint azokra, akiket a határon fogtak el.
Természetesen csak két határ jöhetett számításba: a szerb vagy a magyar határ. A Szovjetunió vagy Bulgária felé senki sem próbált illegálisan távozni, én legalábbis ilyennel börtönéveim alatt nem találkoztam.
A kiszabott évek száma általában kettő és hat között ingadozott, attól függően, hogy milyen volt a politikai légkör. A határosok közül a legtöbben öt évet kaptak. Ritka volt a kettő alatti, de akadtak olyanok is, akiket a Büntető Törvénykönyv által előirányzott maximumra, azaz tíz évre ítéltek. Ebbe a kategóriába szinte kivétel nélkül fiatal fiúk, tizen- vagy huszonévesek tartoztak.
A másik nagy csoportot, a politikai foglyok zömét az „agitátorok” alkották. Ők voltak az olyan elégedetlenek, akik a rendszer ellen szóban vagy írásban nyilatkoztak és „jóakaróik” feljelentették őket. A Büntető Törvénykönyv 1–10 év közötti ítéletet irányozott elő az efféle vétkekért. A standard adag, akárcsak a határosoknál, öt év körül mozgott. Ugyanazért a vétségért azonban, amiért 1956-ban vagy 1957-ben még csupán öt évet mértek ki, 1958-ban már 15 évet. Ebbe a kategóriába sorolták a „vallási tévelygőket” is, elsősorban a Jehova tanúit, valamint a többi tiltott felekezet híveit, akik kiléptek az alkotmány biztosította vallásszabadság palánkjai közül és imádságaikkal az állam biztonságát és a szocializmus békés építését veszélyeztették.
A harmadik népes csoportba a „szervezkedők” tartoztak, más szóval azok, akik illegális, rendszerellenes, titkos szervezeteket alapítottak, vagy pedig ilyenek, ehhez hasonlók tagjai voltak. Ennél a kategóriánál már a tíz év fölötti ítélet volt a gyakoribb, de a vezérek simán megkapták a 25-öt, vagy akár az életfogytiglanit is, nem beszélve a halálraítéltekről, mert ilyenek is bőven akadtak.
A negyedik csoport a kémeké és a hazaárulóké volt.
A hazaárulást a szocialista hatóságok igen tágan értelmezték. Elsősorban a „kizsákmányoló imperialista” hatalmakkal valamilyen kapcsolatot tartó, velük szimpatizáló egykori „kizsákmányolók”, a „földesúri-burzsoá rezsim kiszolgálói”, az „imperialisták láncos kutyái” kerültek ebbe a kategóriába.
Őket a többiektől elszigetelve, külön börtönben, először Piteşti-en, később Désen tartották fogva. Itt már ritkaságszámba ment a tíz év alatti büntetés. A legtöbben 25-öt vagy életfogytiglanit kaptak, de ezek esetében a halálos ítélet is igen gyakori volt.
A politikai elítéltek csoportjába tartoztak továbbá a háborús bűnösök. A legtöbbnek közülük még 1945–1948 között szabták ki az éveket. Bőven voltak közöttük magyarok, jóval meghaladva az össznépességhez viszonyított arányszámukat.
Ugyancsak a politikaiak népes csoportjába sorolták a kötelező feljelentés elmulasztóit is. Az ő bűnük csupán annyi volt, hogy barátaikat, munkatársaikat, akiknek „bűnös” – vélt vagy valóságos „államellenes” – cselekedeteit, avagy szándékait, amelyekről valamilyen módon tudomást szereztek, vagy tudomást kellett volna szerezniük, elmulasztották vagy elfelejtették feljelenteni.
A feljelentés elmulasztása éppúgy bűnténynek számított, mint magának a tettnek az elkövetése. Az érte járó büntetés rendszerint tíz év volt. De ezt a vétket is, mint a többit, tágan lehetett értelmezni. Ha a kivizsgáló szervek úgy látták jónak, a valóságos tények néminemű módosításával, tíz helyett tizenötöt vagy akár huszonöt évet is kiszabhattak.
A politikai elítélteket az 1955 előtti időszakban éppúgy dolgoztatták, mint a közbűntényeseket. Dolgoztak a Duna–Fekete-tengeri csatornánál, az ólombányákban Kapnikbányán, továbbá Enyeden és Szamosújváron a börtön gyárában.
1955 után, állítólag nemzetközi nyomásra, a politikai foglyokat hosszú ideig nem dolgoztatták. Ehelyett a cellákban semmittevésre ítélték őket. 1958 után a Duna-deltában ismét munkatelepeket szerveztek, ahol azonban a politikai elítélteknek csupán bizonyos kategóriáit dolgoztatták. Az történt ugyanis, hogy a meglévő börtönökbe több szerencsétlent már nem lehetett bezsúfolni. A barakktábor és a dunai uszályhajók jelentették a legolcsóbb megoldást. Egy-egy uszály több ezer elítéltnek volt az éjjeli szállása. Éber hatóságaink arról is gondoskodtak, hogy az ilyen uszályokra idegen államok zászlóit tűzzék ki, nehogy valaki is gyaníthassa a rideg valóságot.
*
Az örök várakozást, a börtön egyhangú életét néha-néha előre nem látott, a szokottnál kellemetlenebb események is megzavarhatják. Váratlanul jönnek, a fogoly életében mély nyomokat hagynak, testét-lelkét megkínozzák.
November elején, hétfőn reggel történt. Odakint a Nagy Októberi Szocialista Forradalom évfordulójának megünneplésére készülhetett a szocializmust építő ország, de az is lehet, hogy már túl voltak az ünnepen.
A végtelen egyhangúságban egybefolynak a napok, évek múltával az ember emlékezete gyakran kihagy.
Mindjárt az ébresztő után, jóformán még ki sem töröltük a szemünkből az álmot, megcsikordult a börtönajtó zárjában a kulcs. A szolgálatos őrmester és mögötte a napos tiszt, az egyik törzsőrmester állt az ajtóban. Az őrmestert Popnak hívták. Többen közülünk még Szamosújvárról ismertük, innen helyezték át valamikor Désre. Rókaképű, sunyi, rosszindulatú alak volt, aki minden alkalmat megragadott, hogy a rabok amúgy is keserű életét még keserűbbé tegye. A törzsőrmester idősebb, kissé pocakos, x-lábú ember, az egykori amerikai filmek két bohóca, Sztán és Brán közül ez utóbbira emlékeztetett. A börtönlakók egymás közt Bránnak hívták. Valódi nevét sohasem tudtuk meg.
Mi a cellában, a szabályzat előírásainak megfelelően, rögtön arccal a fal felé fordulva, némi izgalommal vártuk a további fejleményeket. Először arra gondoltunk, elkövetkezett a havonkénti motozás ideje.
Nem kellett sokáig várakoznunk. Nem került sor motozásra. Engem szólítottak.
– Ieşi afară!... (Gyere ki!) – hangzott röviden a parancs.
Vettem a köpenyt és kiléptem a cellából.
Hirtelen arra gondoltam, hogy megint ankétra, magyarul szólva, kihallgatásra visznek. Bár ehhez szokatlan volt a kora reggeli időpont, ám ki tudhatná, mit diktál a politikai tiszt bölcsessége és kötelességtudása?
A hirtelen támadt izgalomtól rángatózni kezdett a gyomrom, a szívem a torkomban kalapált. A lábam is reszketett, amint nem kis izgalommal bandukoltam a napos tiszt után. Mindenféle zavaros gondolat kavargott az agyamban. Vajon mit akarnak tőlem megint?
A fordulónál azonban nem jobbra, balra kanyarodtunk. Az emeletről csakhamar a földszintre értünk. Az itt lévő cellákban a „drept comun”, a közbűntényes rabok laktak. Ők dolgoztak a konyhában, ők végezték a börtön körül a különféle kisegítő és karbantartó munkákat. Naponta felmosták a folyosót, rendben tartották az udvart. Ha a börtönnek kertészete volt, ott is ők dolgoztak. Három hónaponként, ha semmiféle kihágást nem követtek el, és ráadásul a börtönőröknek is kedvében jártak, családjuktól vagy rokonaiktól egy-egy ötkilós csomagot kaphattak. Hozzátartozóiknak levelet írhattak, tőlük választ kaphattak. Egyszóval ők, a közjogiak voltak a „szocialista börtönök” arisztokratái.
A földszinten a cellasorok előtt elhaladva, csakhamar kiértünk az udvarra. Kint még sötét volt, csak a börtönt körülvevő falakon égtek szabályos távolságra a szögesdrót fölött a sápadt villanykörték. A sarkon, fent a bódéban – amelynek csak az utcára néző része volt bedeszkázva, a börtönudvarra néző fele deréktól lefelé szabad volt, hogy jó kilátást nyújtson a megfelelő irányba – unottan bámészkodott a géppisztolyos őr.
A bejárat fölött is pislákolt egy árva villanykörte. Sápadt fénye alig törte meg körös-körül a barna homályt. Hajnalban a dér vastagon belepte az udvart. A falakon túl a fák ágai szürkés-fehérek voltak, és sűrűn hulltak róluk a dérlepte, fonnyadt levelek. A szögesdróton is csillogott a vastag zúzmara.
Lopva szétnéztem, de nem sokat láthattam a hajnali derengésben, csak a zúzmarás szögesdrót, a dérlepte udvar képe vésődött belém, hogy örökre megmaradjon emlékezetemben.
A törzsőrmester parancsára leültem a dérlepte, kavicsos földre. Eközben valahonnan előkerült az egyik eléggé vézna, de különben eléggé barnaképű őrmester. A földbevert üllőn, amelyen mifelénk a kaszát szokták kikalapálni, a gyakorlott szakember biztos mozdulataival verte lábamra a vasat.
A nittszeggel összefogott bilincs két vastag gyűrűjét három láncszem kapcsolta egybe. Olyanszerű volt ez, mint a legelőre kicsapott lovak első lábára erősített béklyó, amely szabad mozgásukat gátolta.
A sötétbarna képű őrmester, miután kész volt a munkájával, lábra állított és sietve betuszkolt a bejárat melletti büntető cellába, a börtönlakók nyelvén „izoláré”-ba. Lassan, nehézkesen cammogtam, csak aprókat tudtam lépni. Az őr türelmetlenül várta, hogy bevonszoljam magam a cellába. Dühösen becsapta mögöttem az ajtót. A zárban élesen megcsikordult a kulcs, egyedül maradtam. Az előbbi kínzó izgalom lassan-lassan alábbhagyott, kezdtem megnyugodni. Nincs tehát egyébről szó, csupán néhány napos szigorított büntetésről. A börtönben ez elég gyakori volt annak idején. De vajon hány napra különítettek el? Hány napos az izoláré?
Máskor felolvasták a büntetés okát, jelezték a napok számát és aláíratták a cédulát. Most mindezt elfelejtették. Vajon miért?
A szocializmusban, kint éppúgy, mint bent a börtönben, minden titok. Kérdezni semmit sem szabad, így teljes a bizonytalanság.
Egyedül lévén, sorsomba beletörődve és némiképp megnyugodva jobban szétnéztem a cellában. Ugyanolyan volt, mint a többi, csupán annyi különbséggel, hogy itt a padló cement volt. Az ajtó fölött, a rács mögött itt is állandóan pislogott egy árva villanyégő, amelynek betegesen sápadt fénye valamennyire megtörte a félhomályt. Az ablak közelében, a hosszúkás cella mindkét oldalán falra rögzített billenő ágy, afféle priccsszerűség, amelyet reggel egy-egy lakattal a falra erősítettek, nehogy napközben ülőhelye legyen a büntetett fogolynak. Mindjárt az ajtó mellett a sarokban volt a kályha és mellette az ivóvizes edény. A másik oldalon a tineta díszlett. Ez itt is éppúgy, mint a többi cellában, felfelé szűkülő, csonka kúpszerű dézsa volt. Még jó, hogy bent hagyták, örvendtem magamban, így legalább napközben is elvégezhetem fiziológiai szükségleteimet, mi több, miután fedele is volt, ülni is elég kényelmesen lehetett rajta. Másfajta ülőhely úgysem volt a cellában.
Áttanulmányozva a terepet, próbáltam a cella hosszában fel és alá sétálni. Ez mindenkor használt a belső izgalom, a nyugtalanság csillapítására. Négy-öt lépést tehettem előre, ugyanannyit vissza. Most azonban rendkívül nehezen ment, csak igen aprókat tudtam lépni. Nehéz és rendkívül kényelmetlen volt a lánc, kínossá tett minden mozgást. Megpróbáltam a bokámra nittelt karika alá betűrni a nadrág szárát, de pár lépés után mindig felcsúszott, és a vastag, rozsdás vasgyűrű ránehezedett a fűző nélküli bakancs szárára és minden lépésnél súrolta a bokámat. Csakhamar belefáradtam az erőltetett, rövid sétába, le kellett ülnöm. Ilyenkor azonban mind jobban erőt vett rajtam valamilyen belső nyugtalanság, elfojtott izgalom, melyet most is, mint máskor, a sétálással igyekeztem ellensúlyozni.
Az első napon még a tineta fedelére ülhettem, a másodikon azonban, úgy látszik, felfedezték, hogy ez túl kényelmessé teszi az életem, a reggeli nyitás után, miután kitettem az ajtó elé, hogy a szolgálatos közjogiak kiürítsék és kimossák, az őr elfelejtette beadni. Ezután csak a puszta cementre telepedhettem le. A megfelelőbb hely még mindig a kályha mellett lett volna, mert itt a lábam magam elé kinyújtva könnyebben elviseltem a lánc súlyát, és ráadásul ez volt a cellában a legmelegebb pont. Ülőhelyzetben viszont a hideg cementen csakhamar elgémberedett az alsó felem, dideregni kezdtem, borzongatott a hideg, fel kellett tápászkodnom és akarva-akaratlanul újból sétálni voltam kénytelen. Állni sem állhattam hosszabb ideig, mert a lánc súlya alatt elzsibbadt a bokám.
A gyéren megvilágított cellában, mint halotti lepel borult rám a máskor jótékony, most fullasztó csend. Kint a folyosón is alig volt némi mozgás. A vizettának nevezett kémlelőlyukon az őr is ritkán kukucskált be. Néha-néha csak úgy puszta szórakozásból belerúgott az ajtóba. Célját elérte, ilyenkor önkéntelenül is felrezzentem.
A nyomasztó elszigeteltség, a lábamra vert lánc súlya alatt önkéntelenül is töprengeni kezdtem, vajon mi lehetett az a különleges vétek, amiért e nyomorult helyzetbe kerültem? Magamban hosszan tépelődve, csupán két okot találtam, amiért e kegyetlen büntetést, a szigorított izolárét kiszabhatták reám.
*
Augusztusban még az egyik nagyobb, amolyan 20-22 négyzetméteres, szobának is mondható cellának voltam a lakója. Ha jól emlékszem, összesen vagy húszan lehettünk benne. Mint általában a romániai börtönökben, itt is három egymás fölé rakott ágy volt. A szokottól eltérően viszont a dési börtönben mindenkinek külön ágya volt, nem aludtunk ketten egy ágyban, mint annak idején Szamosújváron vagy Piteşti-en. A szobában elég jó volt a hangulat. A szokottnál jóval kevesebb volt a veszekedés, az is inkább kisebb-nagyobb súrlódásból keletkezett csetepaté, amely többnyire békességgel végződött.
Az egyik nap, úgy a hónap közepe táján engem is kiszólítottak ankétra. Erre a célra a második emeleten rendeztek be a többitől jól elkülönített cellát. Bútorzata ugyanaz volt, mint a szekuritáté hasonló rendeltetésű cellájának Kolozsváron. Az ablak közelében volt egy íróasztal, mögötte karosszék, amelyben a kihallgató tiszt trónolt. Az ajtó mellett egy kisebb asztal mögött ült vagy állt a fogoly. Külön engedély nélkül nem volt szabad leülnie.
Costea főhadnagy úr idézett maga elé. Úgy harminc körüli lehetett, semmitmondó arca se jót, se különösebb rosszindulatot nem árult el. Ő volt a börtön politikai tisztje. A szekuritáténak ugyanis minden börtönben volt közvetlen megbízottja, akinek egyetlen feladata: a börtön és a börtönlakók politikai ellenőrzése.
A kihallgatás szokatlanul barátságos hangon indult. Ő urasága megkérdezte, hogy vagyok? Hogy érzem magam? Nem vagyok-e beteg? Mit tudok a hozzám tartozókról? Miért ítéltek el? Mennyi a büntetésem?
Mindezeket Costea főhadnagy úr éppolyan jól tudta, mint én, a szabványnak megfelelően azonban többnyire ez volt a bevezetés. A stílust és a módszert korábbi tapasztalatok alapján már jól ismerve, szokványos kérdéseire a lehető legrövidebben igyekeztem válaszolni: – Még élek, ahogy a börtönben érezheti magát az ember, nem vagyok beteg, a kint lévőkről semmit sem tudok. A börtönben eddig még senkivel sem találkoztam, akit utánam tartóztattak volna le, és egyet-mást tudott volna mondani a hozzám tartozókról.
Kezdetben azt hittem, valamelyik kinti ismerősömről akar érdeklődni. Ehelyett azonban a cellatársaimról, a többi rabokról, akiket ismertem, akikkel akkor vagy azelőtt együtt voltam, kezdett faggatni.
Elmondtam neki néhány jelentéktelen dolgot, amit egyikről is, másikról is tudtam. Őt azonban nem ezek érdekelték. Az elítéltek politikai meggyőződése, jövőbeli céljai, szándékai felől próbált tudakozódni.
Abban a cellában akkor az egykori hadsereg négy öreg tábornokával voltam együtt.
Teodorescu vezérőrnagy a háború alatt a törökországi román követség katonai attaséja volt Ankarában, a háború után rövid ideig a román nagyvezérkar helyettes főnökének tisztét töltötte be. Súlyos betegen tengette életét, vérnyomása 220–240 körül ingadozott. Miután elkerültem a cellából, nemsokára meghalt.
Marinescu altábornagy a háború idején az ország belső légvédelmének volt a parancsnoka.
A harmadik, Potopeanu altábornagy vagy vezérezredes, ma már nem emlékszem pontosan a rangjára, magába zárkózottan, visszavonultan élt. Keveset beszélt, rabtársaival is alig érintkezett.
A negyedik, Rozin vezérezredes, a háború alatt a román hadsereg páncélos alakulatainak volt a parancsnoka vagy felügyelője. Mint fiatal tiszt Németországban végzett valamilyen tanfolyamot, még abból az időből ismerte Guderiant, a német páncélos erők híres tábornokát, akivel állítása szerint baráti viszonyban volt. Sokat beszélgettem vele. A mezőgazdaság különböző problémái érdekelték az öreg tábornokot a börtönben is. Ő még makacsul remélte, hogy rövid időn belül gyökeres változások lesznek, visszakapja majd a család egykori birtokait Moldvában, és otthon, mint annak idején az ősei, ő is gazdálkodni fog.
A négy öreg tábornokon kívül jelen volt még abban a cellában az egykori román közélet néhány jelentős képviselője. Costea főhadnagy urat épp e személyiségek véleménye, magatartása, jövőbeli céljai érdekelték volna.
Látván, hogy sok újat és számára érdekeset nem tudok mondani, előrukkolt javaslatával: álljak be én is a többi közé besúgónak.
A kihallgatás, miután ajánlatát kereken visszautasítottam, és makacs elhatározással tudtára adtam, hogy semmiféle ilyen vagy ehhez hasonló tevékenységre semmilyen körülmények között sem vagyok hajlandó, durva szidalmakkal ért véget. Ez alkalommal dühösen ő is tudtomra adta, hogy aljas bandita vagyok, és a börtönben fogok megrohadni, mint a többi hozzám hasonló. Az ilyenszerű színészi kirohanások akkor már semmi rendkívülit nem jelentettek számomra, bőven volt részem hasonlókban már jóval azelőtt is. Az asztal alatt közben megnyomott egy gombot, amely valahol kint csengőt hozott működésbe, az ajtóban csakhamar megjelent a napos tiszt és visszavezetett a cellába.
Izgatott, feldúlt arccal léphettem be, rögtön körém gyűltek rabtársaim, faggattak: Mi történt? Miért vittek ki?
Néhánynak, akikkel közvetlenebb kapcsolatban voltam, később elmondtam a kihallgatás célját és lefolyását. Tudomásul vették és többet nem zavartak fölösleges kérdéseikkel. Az ilyen és ehhez hasonló esetek a többség számára már nem jelentettek különösebb újdonságot, hisz nekik is volt hasonlóban részük.
Lassan megnyugodtam. Életem visszazökkent a megszokott kerékvágásba. Nem izgattam különösebben magam, bár sejtettem, ennek lesznek majd következményei.
Néhány szabályt már a börtön első napjaiban meg kellett tanulnom. Nem jó, ha az ember túl sokat tud a körülötte lévőkről; egyenesen gyanús, ha valaki cellatársa büntetésének okáról és egyéb személyes ügyeiről érdeklődik. Arra is korán rá kellett jönnöm, hogy a börtönben világnézeti vagy politikai kérdésekről nem tanácsos vitatkozni.
Ahogy a börtön személyzete, az utolsó őr is, a politikai elítélteket egytől egyig javíthatatlan banditáknak tartotta, éppúgy az elítéltek is hasonló véleményt tápláltak a rabtartókról, akiktől, mint a közönséges gyilkosoktól, mindenkor óvakodniuk kell.
Az akkori politikai elítéltek jelentős része már évek óta ült a börtönben. Többen közülük 10-12 éve raboskodtak, és csak a remény tartotta bennük a lelket. Mindenki mereven ragaszkodott egykori felfogásához, amely a múló évek során már-már valamilyen vallásos hitté merevedett.
A felesleges viták elkerülésére vonatkozó elhatározásomat éppúgy, mint a társaimmal szembeni tisztességes, becsületes magatartást, igyekeztem e nyomorúságos körülmények között is megőrizni, és nem voltam hajlandó semmilyen kétlaki szerepet vállalni. Costea főhadnagy úr és társai számára épp ezért rossz alanynak bizonyultam. Most megfizetett érte. Még a láncok közül is a legrosszabbat, legkényelmetlenebbet választották ki számomra.
(folytatjuk)
