– Mi van a részletek mögött?
– Ismétlés, szétszóratás, és legvégül ünnep. A részletek sosem engednek semmit se befejezni, de épp ezért lehetővé teszik, hogy újabb és újabb szinteken járd körül azt amit szeretnél, más és más konfigurációkban érintik azt, amiről leváltak. Iszonyatos bőség és gazdagság ez, ha nagyon elkap, bele lehet őrülni. Itt, az őrület szélén kezdődik valahol az ünnep.
– Mért kell a bolondoknak vallani Istenről?
– Mert ezt kapták, ez az ő ajándékuk. Nem kérték, az a legszebb az egészben, és nem is úgy fogják fel, hogy „kell”, nem is kényszer, hanem öntudatlanul a legtermészetesebb cselekedet, olyan, mint a levegővétel. Miért veszünk levegőt? Mert leáll a szervezet működése, ha nem tesszük. Miért kell a bolondoknak vallani istenről? Hogy komolyan vehessük a levegővételt.
– Meséld el hogyan fogott meg téged az irodalom… vagy te őt, ha úgy van…
– Nem tudom, hogy fogott meg. Csak azt, hogyan fog meg ma újra, hogyan nem enged el. Folyton várni kell rá. Ahogy Esterházy zárja a Pápai vizeken… első novelláját az „egy ideig remélj-jel” vagy ahogy Ottlik a Hajnali háztetőkben leírja Halász Petár útját két ablak között; és ahogy Nagycsütörtökön soha sincs csatlakozás, csak valami üres, tartalom nélküli várakozásban vagyunk ott, de az este mégis „kezünkhöz szelídül”, mondanám ezúttal Szilágyi Domokossal.
– Örök jövevényként lehet-e hazája az embernek valahol?
– Lehet, de nem valahol. Bármi lehet ez a haza. Egy pont az arcon, egy ablak kinyitása, egy felület, ahol a kéz megpihen, tényleg bármi. Olyan is van, és velem leginkább ez van, hogy a haza akkor van, amikor ismerős tájakra egyszerre szakad rá az idegenség. Mintha az eső esne. Az a fontos, hogy a hely vonja meg magát az embertől. Akkor átállítódik a szem a tájról a távolságra, a levegőre.
– Mivel foglalkozol mostanában, Örs?
– Készítem az első kötetem. Hallgatok, figyelek, rögzítek. Szeretnék megtanulni rögzíteni és figyelni, de főleg hallgatni, inkább így mondanám.
– A hallgatás is költészet? Miért?
– Azt, hogy költészet-e, nem tudom. Hogy köze van hozzá, azt igen. De rengeteg fajta hallgatás van. Akkor is hallgatunk, ha csábítani akarunk, és ilyenkor az a cél, hogy hallgatásunk a másikat szóra bírja, hogy minél többet felfedhessen, megmutathasson magából. Amit viszont én szeretnék, az valahol ellentétes ezzel: a hallgatás várakozás legyen, de ne elvárás; ne kényszerítse ki semminek se a megmutatkozását vagy megjelenését. Olyan ez, mint amikor éjjelente csak úgy kiülsz a peronra ácsorogni, ha nincs jobb dolgod, és még inkább, ha vasútnál laksz.
– Lehetséges, hogy a paradoxonban gyökeredzik minden?
– Folytassam a játékot? A paradoxonban inkább a semmi az, ami „fészkel”. Épp ez az, ami kiakaszt, látni, ahogy működik a semmi, ahogy megcsinálja magának az otthont. Úgy érzem, a semminek erre a nyitottságára nem igazán vagyunk felkészülve, ezért ragaszkodunk a valamikhez; a paradox kényszerít, feszültséget kelt, döntés elé állít, az igazságaink folyamatos felülvizsgálatát akarja tőlünk, és megjelöli minden egyes választásunkat.
– Milyen tájakra szoktál merészkedni még az irodalmin kívül?
– Orgonálni tanulok, kicsit nehéz is, átszokni a zongoráról, teljesen másként kell billentenem, megszólaltatni azt a hangszert, összekötni vagy éppen szétválasztani a hangokat. Meglepő, de nagyon hasonlít az egész folyamat a biciklizésre, amit szintén szívesen csinálok, akár városi, akár hosszabb utakon. Megtanulok bánni a felületekkel, ezt érzem mindkét esetben, néha egy korál is el tud úgy fárasztani, mint egy hegy.