A darab így kezdődik: „Helyszín: szegényesen berendezett falusi szoba (ágy, asztal, szék, stelázsi stb.)... Apa (csomagol, érzékeltetve, hogy elutazni szándékozik)... Rendező-Fiú:... Ne engedjétek elmenni Apát! Reánk zuhan a bénító csend, alája szorulunk, nem lesz kiút, levegő sem nagyon... Ha Apa elmegy, soha többet nem fogjuk látni... Miért nem mondtátok, hogy ne öljem meg a pókot a falon? Én öltem meg a szerencsét? A szerencsénket?... Nézzétek a fényt! Nézzétek, ahogy az a sápadt fénynyaláb átszivárog az elsárgult függöny mintái között. A kivégzett pók égbegörbült, mozdulatlan lábain találkozik a fény a semmivel.”...
És így végződik: „Rendező-Fiú:...Apa kalapját keresd meg. Ott csüngött a budi ajtaján, s eltűnt valamerre. Nagyon fontos lenne nekem. Az Apa kalapja. Az Apáé.” Zenei függöny – Sötét– Vége.
*
A darab címe alapján (pláne az alcímmel együtt: Kopjafák rózsaszínben, de amely ezt az olvasatot is lehetővé teszi: Rózsaszín kaptafák), vagyis hogy „Hazudnak rendületlenül” – a Szózat első sorának parafrazálása nyelvi és kultúridegenek szájából, kik sem az eredeti változatot nem értik, sem az eltorzítottból csepegő gúnyt – „Hozudnak (a magyar a hangot a szomszéd népek nem tudják ejteni) rendilétesen”, az olvasó először arra gondol, hogy e színdarab szatíra, pamflet, sőt persziflázs a nemzetieskedők, a mű-hazafiak, az „ungurkodók” ellen.
Az olvasónak annyiban igaza van, hogy e darab – ez is. Egy-két lappal beljebb viszont arra jön rá, hogy e drámai költemény prrózában – irgalmatlan karikatúra az úgynevezett rendezői színházról:
(Az ablakkeretből véges-végig kitekintő, a SZIMBÓLUMot szimbolizáló) „SZOMSZÉDASSZONY (az ég felé nézve, kétségbeesve ((a házaspár szerelmi jelenetétől))): Jézus Urunk, ne hagyj el! Micsoda mocsokság!
RENDEZŐ-FIÚ (durván): Honnan veszi ezt a replikát? Ki mondta, hogy beszéljen? SZOMSZÉDASSZONY (megszeppenve) A jóisten mondatja ki velem az igazat. RENDEZŐ-FIÚ (m. f.): Itt én vagyok a jóisten. És egy igazság van, az én igazságom! (fenyegetőn) Nem kedveli a szerepét? SZOMSZÉDASSZONY (ijedten): Dehogynem! Ragyogó szerep!”
Majd alább az olvasó azt fogja felismerni, hogy a szöveg eredetileg tulajdonképpen csak paródia a modern irodalomelmélet és a nála is modernebb színházelmélet halandzsáiról, sablonos szólamairól, a rózsaszín kaptafákról, bölcselkedő sémákról, amelyek rózsaszínből vérvörösbe, majd lila-feketébe váltanak át: „RENDEZŐ-FIÚ (kórushoz): ...Ne kezdjék el addig a szöveget, amíg nem zokog fel a közönség. Látni akarom a közönséget a maguk szemében. Ahogy egymást ölelgetve, összekapaszkodva borul a zokogó lélek a zokogó lélekre. És ne álljanak itt ilyen délcegen! Legyenek megalázva, megtépve, borostásan, értem? (Losonczyhoz – az ügyelőhöz) Nincs borotválás, érthető? És frizurák sincsenek! Legyenek megtépett fehér ingek, rajtuk ökölcsapások nyomai, értem?
LOSONCZY (kikiált): Piroskám, szívem, borotválás húzva, frizurák húzva, ökölnyomok ingre be! RENDEZŐ-FIÚ (kórushoz): És csússzanak be a színpadra! Hason. Mintha nyalnák a port. Tessék! KÓRUS: (Losonczy intésére kihátrálnak a színpadról, majd hason csúsznak be, nyelvük kilóg)
RENDEZŐ-FIÚ: Nem jó. Nyelvet vissza. Ne nyalják a port! Nem azt mondtam, hogy nyalják a port, azt mondtam, hogy mintha nyalnák a port. Érzékeltessék a szándékot. (mint aki meggondolta magát). Nem, nem a szándékot! Ilyen szándékunk nekünk nem lehet. Akkor… (mint aki most jön rá a megoldásra)... kapcsolják ki a tudatukat, és ordítsanak. Eget repesztő ordításokat akarok hallani! Lehet benne egy kis filozofikus árnyalat is... Vagy ne gondoljanak semmire! Csak mondják a szöveget, noha nem biztos, hogy odafigyel valaki; lehet, hogy ez a szöveg csak aláfestés, egyszerű hangeffektus, de azért mondani kell, mondani és mondani! S a zene? Hol a zene, Losonczy? LOSONCZY (kiordít): Jocókám, aláfestő zene indul!
*
De túl a -kodást gúnyoló rétegen, túl a rendezői színház torzképén, belül az esztétikai halandzsa pocsolyájában való tapicskoláson, újabb és újabb rétegek jönnek, mint a több belhéjas mai vereshagymában; csak azzal a különbséggel, hogy az egyes rétegek között nem nyálkás sikamlósságok vannak, hanem éles, tiszta határvonalak, amelyek azonban annyira tiszták, éteriek, hogy nem is látszanak, vannak, de megfoghatatlanok, tetten érhetetlenül suhan át az írói messzázs átváltva vulgér-naturalizmusból ezoterikus szürrealizmusba, kárörvendő heherészésből transzcendes elrévülésbe.
Egy újabb belső héj alatt: NEMZETHALÁL-VÍZIÓ. A legújabb nemzethalál-típus azonban már nem romantikus. Semmi Istenek alkonya! Pár éve olvastam egy helyszíni tudósítást egy kis altáji népecske utolsó napjairól. Szó sincs már az UTOLSÓ MOHIKÁN szoborrá kövült alakjáról ott fenn a csúcson. Nem hattyú száll fenn a magasban! Egy kunyhó bedeszkázott ablakai mögött egy részeg banya trágárságokat üvöltöz.
A kihaló nyelv utolsó szavai obszcenitások. S körben vodkára áhítozó kamaszok hülyülnek.
A rendező-fiú szülőfalujában már nem találni négy olyan gyereket, aki jó kiejtéssel elmondhatná a nagy passió-játékban a Szózat első sorát, még ha nem is érti. A faluban még két öregasszony lelhető fel; az egyik élő, a másik halott, az élő fogja örökösen a halott kezét és gyerekdalokat énekel neki. A harang már rég nem szól értük, bizonyára el is lopták.
Ez a sötét, tragikus réteg tartja a kapcsolatot a magyar irodalomtörténettel. Rákosy Viktor: Elnémult harangok. Kodolányi: Földindulás. Gyermektelenség, kivándorlás. Az öreg Kúnné halni készül. Patkó István halála. Tenger és temető. És mindezek révén a szecessziós stílromantika parodizálása: nemcsak a táj arcát viseljük, a táj is viseli a mi arcunkat. Integetünk a hegyeknek; a hegyek visszaintegetnek nekünk.
Sok réteg van, de legbelül a legijesztőbb. Az Apa kalapja. A föld Isten kalapja! Az Apa világgá megy. Eltűnik. Vagyis: Isten kivonul a világból. Elvész a kalapja is. S talán felrémlik a Fiúban: vajon nem ő a hibás mindenért? Mert az Atyához mérte magát? Az Apa kalapját akarta viselni?
*
Nem arról van szó most, hogy „színház az egész világ”. Nem a színház játssza el a világot, hanem a világ utánozza a színházat. Frobenius szerint minden kultúra úgy kezdődik, hogy az ember eljátssza azt, amit a rettegve bámult és imádott égbolton lát. Fény és sötét egymás gyilkolását. A végeérhetetlen hontalanságot. Az Anya a Fiastyúk. Az Apa és a Király: Isten haragja.
Ezért nincs semmi frivol abban, hogy Sigmond a nemzet lelkiállapotát – és a Vallásét is, a Családét is – egy csúfondárosan kibeszélt színházigazgatói rémuralom tükrében akarja láttatni.
(Egyébként a Színház és a Nemzet viszonyában magyar vonatkozásban valami régi átkos szerelem létezik. A törökök nagyon csodálkoztak, hogy az oly hatalmas és szép Magyarország Mohács után miként omolhatott annyira porrá? És rájöttek: a színház vitte pusztulásba a magyarokat! A színjátszás. Ők ugyan csak azokra az udvari színelőadásokra céloztak, amelyek végeérhetetlenül folytak II. Lajos budai udvarában. Megjegyzem, a magyarok is mondták akkoriban, mikor jött a török: Védje meg az országot a király a festett játékkatonáival!)
*
A szerző már egy éve benyújtotta e színdarabot a kolozsvári magyar színházhoz. Választ még nem kapott. Szerintem szerencse, hogy nem játssza el a sétatéri stúdió. Mert mi lenne belőle ott? Vastagra vett magyarpukkasztás. Apa és Anya szerelmi élete közelképben, a nézők egyenként és csoportosan beleshetnének a paplan alá. És az egyik szereplőnek, a féllábú Dilibözsinek a budiban esett gyászos haláláról illatemlékek osztogatása, kis műanyagtasakokban. Az életérzés apokalipszise helyett színházi apuka-lipszis, néhai Gy. Szabó szavával élve. Bár mindezek a veszélyek máshol is leselkednek Sigmond István csupa fémkristály-sziporkából összeszerkesztett darabjára, amelyről majd döntsék el a Tudós Nők, hogy metafora vagy parabola-e, vagy mi is?…
A darab megjelent a kecskeméti Forrás idei szeptemberi számában.
