Mozart minden levele, amit apjához írt, ezzel a francia megszólítással kezdődik. A Père szó kezdő nagybetűje nemcsak társadalmi konvencióból fakadó tiszteletadás, Mozart valóban felnézett apjára, szerette őt, talán jobban is, mint az édesanyját. De a levelek tartalmából, hangvételéből kiolvashatóan ez a kapcsolat lassan elhidegült kettőjük között. Különösen a nagy törés után változott a megszólítás kissé ridegebbé, sőt elidegenedettebbé, majd az utolsó levelekben ismét a régi szeretetre. 1781 az átváltozás éve Mozart életében, nemcsak állását hagyta ott, de szülővárosának számára fojtogató légkörét, és bármennyire is sajnálja kezdetben, de kénytelen szembeszegülni apjával, amikor elhatározza, hogy elveszi Constanze Weber-t. A magyarázkodó levelek bocsánatkérő hangja mind határozottabb kéréssé, szinte követeléssé alakul át. Mozart nem enged semmilyen rábeszélésnek, és 1782 augusztus 4-én a Stephanskirchében megtartották az esküvőt. Az apa beleegyezése (kénytelen-kelletlen) megerősíti-hivatalosítja frigyüket. Mozart családot alapít és ez egyben a régi családi kötelék aranyszálainak elvágását is jelenti. Hosszas halogatás után csak 1783 őszén látogat haza feleségével Salzburgba, és kerül sor a kibékülésre vagy talán csak fegyverszünetre.
„Kedves édesapám!” – „hallgatom” Mozart megszólítását, belezeng a Cantata profana csodafiú szarvasának hangja: „Kedves édesapánk! ránk te sose célozz!...” Ez fenyegetés, ellentmondást nem tűrő hang. Az otthonra való visszahívás könyörgő apai hangjára rideg a válasz: „De mi nem megyünk!”. Mozart hangvétele nagyon határozott, de nem fenyegető, meg akarja nyerni ügyének az édesapja jóindulatát, minden levelében hivatkozik is erre és azzal, hogy minduntalan zenére fordítja a szót, el akarja venni a szóváltás élét. Mozart sem életében, sem zenéjében nem keresi a kiélezett konfliktusokat. Nem az Ő világa a hősi küzdelemmel járó győzelmek, elbukások emberi színtere, az örök bölcsesség SARASTRO-i magaslatáról szemléli az életet. Társadalmi és magánéletének válságos időszakában írja a Szöktetés a szeráj-ból című Singspieljét. Az eredeti cím Die VERFÜHRUNG aus dem Serail. A Verführung, a verführen igéből a szótár szerint tévútra vezet, (el)csábít, rávisz értelmével kevésbé jelzi a drámai cselekményt, mint az Entführung, a szöktetés szó. Mozart életének külső eseményei látszólag nem hagynak nyomot zenéjében, különösen nem, ha egyidejű párhuzamot keresünk. De az 1781-es év eseményei sokkal erősebben érintették Mozart lelkét ahhoz, hogy ezek jelentkezése ne hagyott volna AZONNALI nyomot műveiben. Sokszor leírták már, hogy a Szöktetés női főszereplőjének neve egyezik Mozart feleségének nevével: CONSTANZE, állandóság – és ami ebből még következik: következetesség, megbízhatóság, kitartás. Mozart jellemzése szerint: „... Constanzám (...) Nem csúnya, de szépnek sem lehet mondani. Egész szépségét két kis fekete szeme adja és szép alakja. Nem szellemeskedő, de megvan a józan esze, elég ahhoz, hogy házastársi és anyai kötelességeit teljesíteni tudja – és még hozzáteszi: (...) a legjobb szívű teremtés a világon. Szeretem és ő is szeret engem tiszta szívéből...” Egyik levelét pedig így írja alá: „W. A. Mozart, férj és feleség egy test, egy lélek” Vajon milyen zenei gondolatok „sétafikálhattak” a fejében – hogy Mozart szavát használjuk egyik, a Szöktetésről apjának írt leveléből – amikor ezeket a szavakat leírta. És vajon mennyire tudta (vagy akarta?!) függetleníteni magát Constanze nevű női alakjától, különösen abban a nyugtalan modulációktól terhes, szorongó kvartettben, amikor Belmont, szerelmének, Constanzenak, a szolga Pedrillo Blondenak teszi fel, mindenik a maga módján a kérdést: vajon tiszták maradtak-e Szelim basa szerájában? Constanze vérig sértődik, lelke legmélyéig megbántva érzi magát, Blonde egy Pedrillónak adott hatalmas pofonnal intézi el az „ügyet”. Az a zene, ami Constanze lelki megrázkódtatását fejezi ki, nem független Mozart napi helyzetétől. A Jung-i elmélet szerint Mozart a saját animáját varázsolta át zenévé.
