"Csak tartsunk ki az Ígéret Földjén"
Kereső  »
XXV. ÉVFOLYAM 2014. 16. (654.) SZÁM — AUGUSZTUS 25.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Karácsonyi Zsolt
Az azték nyár, az inka szerelem
Benke András
Beszélgetés Király Zoltán költővel - „Nem elefántcsonttoronyban élek”
Kenéz Ferenc
versei
Mózes Huba
Dsida Jenő költői kibontakozásának városa: Kolozsvár
NOVÁK ÉVA
versei
Simonfy József
versei
Jancsó Miklós
Családi becsület
GOTHÁR TAMÁS
versei
KOVÁCS GABRIELLA
versei
SÁRKÁNY TÍMEA
versei
PATAKI–PÉTER HANNA
A 13-as számú kórház
Szőcs István
Az irodalom emlékezete – és a történelemé (II.)
MAX BLECHER
Heges szívek (Inimi cicatrizate)
KOVÁCS FLÓRA
Az ütem írása - Bretter György esszéiben fel-feltűnő időszemléletek*
FERENCZI SZILÁRD
Távolabb a Naptól
TAR GABRIELLA-NÓRA
Beavatás és párbeszéd
KECSKÉS TAMÁS HUNOR
Olvassa el, de úgysem fogja érteni
Xantus Boróka
Az egyszerűség madeleine-je
Felnyitni a humor „esernyőjét”
Jakabffy Tamás
Büszkeségünk: az Arcadia
Szekernyés János
Ijesztő lények, elrútított tájak
Szeptemberi évfordulók
 
KOVÁCS GABRIELLA
versei
XXV. ÉVFOLYAM 2014. 16. (654.) SZÁM — AUGUSZTUS 25.

Pontosító

Az üresség a legpontosabb teljes,
az ember benne pontatlan aktus,
két szív helye pontosan egy lesz,
könnyűcske ékszer: infarktus.
Megszavazott halál az ég,
elbutult, visszeres lányka,
kilós alkatán a könnyűvér még
beszorul a költő pofájába.
Leírnám, de sírva többre mész.
A kenyéren a penész a líra.
A világ zokogása a csecsemőkön kész:
csupán bőgésedre vagy bízva.


Isten engem figyel

A vér az csak van,
vetkőzd le gyorsan!
Hogy elláthassam benne
haldoklásaid.
Én csak neked maradtam,
mint vegycsík
a Napban,
rendetlen imádom
csúf arányaid.
És becézlek abban
az elfojtott talajban,
melyen elesel, lépsz
és feltámadhatol.
Akárhogy nézem,
ahogy vetkőzöl,
nincs élőbb annál,
ahogy minden haldokol.


A szeretett hiány

Mocsarasodik a fény,
a hidegséget gondozom.
Kiakasztom a reményt,
mi apámból még átcsoszog,
mint örökletes hiány,
az öröklétet hányattatni,
morzsákból és csikkekből
szobrunkat állítani.

Siet bennünk a sok vér,
mint egér fut át padlókon,
félénksége csapdát kér
és Istent, hol lehúzhatom.
Ilyen gyáva most a szív,
örvényre rendeltetett,
csapdaként tagad és hív
az egymástól félt szeretet.


Hogyan legyünk halott költő

Szórakozd el a fájdalmakat.
Igazán csak az üres tányér laktat.
Az az árnyék a kanalakon
már majdnem leves.
Úgy szürcsöld a semmit,
hogy egy kevés lehess.

Borotváld a remegést az álladról le,
ha a másik ölelne, akkor te ne.
Fojtsd el a könnyeid,
és add vásárra,
utald át a szíved
egy bankszámlára,
és végül, hogy végképp szegény lehess:
sose mutasd ki és nagyon szeress.


Egy barátságra

Mint a drága szőnyegbe csavart halott,
egymásban lettünk értéktelenek.
Úgy ismerlek, mint ördög a papot,
mégis – szeretni te kísértesz meg.

Barátság, te szorongó óvodás,
ha hazudtál nekem: az emlékeimet.
És most játszásiból,
hogy ne sírjam el magam,
térdedhez nyomom mindkét szememet.


November

Egyszerre csapódnak ki az ajtók,
lassan szív vissza mindent
magához a szél.
A költészetet abbahagyhatjuk.
Agresszív minden gyermek, ha mesél.
Csordogál a békés áram,
a család öt fő és kötél.
Nem vasalnak rá csodákra. A tévé
elég ha szexről elbeszél.
Olyan biztos a haldoklás, hogy
megkérdőjeleződnek a sírok.
Felfordul a fordulás. Álmomban
még nehezen, de sírok.
Láthatatlan minden, ami él,
mint öregek fogsorán a sok ének.
A gyilkosság: arcom arcodhoz ha ér.
A szív kitömött oroszlánként
öl meg.
Remegve oldódnak
kevés színbe a kevéshangok itt.
Falba veri testét két szeretkező láz.
Egyszerre nyitódnak be a régi ajtók kint.
Ülj mellém, november,
te lassú közmunkás.


Apám ritkán, de szeret

Két bezárt égöv a szemed,
és a színét sem látom soha,
mert cigizel, és a sűrű konyha
szűkjén a tüdőd kitölti
minden tered és időd.
És különben ennyi.
Ennyit láthatok belőled,
Te szent és kopasz dolog.
De néha, hallgatom
ahogy magadban beszélsz,
tanulom, hogyan káromolsz, remélsz.
De nem veszlek észre,
ülsz, mint konyhabútorok része,
melyekben se hit, se hanyatló inger.
Könyvet olvasol, a címe „Hitler”.
És mégis büdös részegen,
mikor kiválsz a bútoréleken,
és meggyűlsz mellém,
mint bénában a mozdulat,
hogy szótlan kinyilatkoztasd,
az édesapám vagy,
megszeretlek. Mindenkinél jobban.
És ölelnélek, és ölelnél
ebben a kettőzött titokban. De nem.
Mert ilyen a szíved, hideg és meleg,
mint az Istené, ritkán, de szeret.


Bölcsesség nélküli

Kicsi a világ magamat belátni.
A szív az mindig ülve marad állni.
Mint egy egyszerű tor, lassítva, visszajátszva,
ráöntöm az arcom az Isten abroszára.

Eltelik most ez, és el fog telni más is.
Egy sikolyt fényeztem minden fogmosásig.
És betanultam, hogy majd miként szólíthassam,
ha kezet fog velem az egyedül maradtam.


Kovács Gabriella

A sepsiszentgyörgyi Plugor Sándor Művészeti Líceum tanulója, a Helikon irodalmi pályázatának II. helyezettje.




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében