Folytatjuk Isten ostromát. Csak felvonásköz volt az a pár nap, amikor Budapesten megrázta öklét, megrázta magát, jelképes láncait az emberiség információ-megvonással büntetett fele. Jelkép-felkelés a világ egyik jelképpé előlépő pontján legalább jelképként fennmaradhat? Ez is ér annyit a közös kronológiában, mint amit 476-ta stilizáltunk, vagy Bizánc elestének, a Bastille bukásának dátuma? Minden új világállapot népessége, lakossága ártatlanságban kezdi. Az ártatlanság túl közel áll a tudatlansághoz. Legalább az új magyar nemzedék valamiben, valahogy „ötvenhatos” még? Az EU-ban majd ingerküszöbként megismerendő a „munkahelyi zaklatás”, érzékenységek fokozatát jellemzi. De mi lesz a szülőhelyi, a saját hazákban elszenvedett zaklatások le nem zárt sorsa, kezelési módja?
Mert nálunk még bőven baj van a „bűnök” értelmezésével, s a „felszabadulások” 1686-tól 1989-ig úgy elszaporodtak, mint lusta vízben az algák. A fejlemények figyelemmel követése révén észlelhető: néha maga a jogállam, ez az újonnan beszerzett Rolls Royce, vagy a bankok békanyáltenyészete mint a szabad piac nyúlványa, szimbóluma, az ilyesmik helyi olvasata milyen alaposan képes terrorizálni a frissen felszabadultakat, feldúltakat: szembemegy a logikával, a józanésszel, a lépten-nyomon meglobogtatott emberi jogokkal és szabadságeszményekkel. Szerencsétlen ezredfordulói helyzet, vagy ez még jóra fordítható (most derül ki), hogy a régi gyártású ember mégis olyan mint holmi kikapcsolhatatlan digitalitás és összeroncsolhatatlan üzenetrögzítő. Így keletkezik a süketek párbeszéde, melybe a rég feltett kérdésekre adott mai válaszok sodorják folyamatosan az élőket. Akik már mégsem mind azonosak önmagukkal.
De azért van még, akinek egyszerűen a hatosról is az ötvenhatos dolog juthat eszébe.
Bizony még ez az ezredforduló sem az emberiség részeinek végre megrázó egymásra találása jegyében jött el. Jött be. Ez is csak egy új Mezopotámia, valamivel több Ninivével és Babilonnal.
Persze hogy mi jól állunk, mi örülhetünk, minden után, minden ellenére, hiszen ahogy a történetírás „császárnője”, Klió megmondta, minden valamirevaló népség-katonaság a tarsolyában hordja ama bizonyos marsallbotot: az egyetemesség esélyét. Büszkék lehetünk az Anjou-kori európaiasodásunkra, a Mátyás alatt elért reneszánszunkra. De a magyarság sosem volt egyetemesebb, mint negyvennyolcaiban, ötvenhatjaiban.
A többi „átmenetet” nem érdemes keresni.
Ugyanúgy, ahogy nem volt érdemes keresni (a „hidegháború” után, 1955-ben egyenesen divatba jött) összebékülést a moszkovita marxizmus és a világ többi, még élő, aktuális értelmezése közt, talán ma sem a ránctalan lepedő, a felhőtlen égbolt a cél. Akkor egészen világos volt, hogy a buzgólkodás egyenesen nevetséges, ha nem veszedelmes figyelemkikapcsolás, hiszen annak vallott végcélja eleve az összes többi, minden más felszámolása, elpusztítása volt. Így nem érdemes az egyház s a „szabadkőművesség”-derivátumok békítését erőltetni. A „békés egymás mellett élés”, az egészen más, az gyakorlati modus vivendi volt Mezopotámia óta, végig, a törökvilágon át. Aki ennél kevesebben hisz, az a rugalmatlan, de józan elme.
Ötvenhatért majdnem az egész magyar nemzet ült. Közvetlen következményei átterjedtek legalábbis az egész hajdan volt Nagy-Magyarországra: a Duna-medence egyik fele megtorolta a másik felén, hogy belekeveredett. Jobban, mint bármely Dózsa-felkelés, Horea-lázadás, Szegedinec Pero miatt, legalább úgy, mint a Bastille ügyében. „Olvadás” után aztán le se ment az iszapár a mederben – (elmozdíthatatlan nagyságú) sziklák, (tisztára)mosómedvék és (átkozódó) vízipatkányok maradtak.
Ilyen miliőben még mohának lenni is rugalmasság.
De miért lenne kötelező a rugalmasság? Amit az idő old meg, gyógyít be, az minden halálos. Mennyivel szebb és emelkedettebb bármilyen ünneprontás. Az időnek, így október huszonharmadika környékén őszszaga van, nem ünnepszaga. Az a karácsonyoké, melyekre még utoljára (vagy először?) az első világháborús frontokon tekintettel voltak. Borzalom rájönni, hol vagyunk, ha azzal zárult az operett, hogy az „csak” Júdás és Macbeth ideje volt. Ez már a Rambóé. Erre akarnak kiképezni. S bizonyisten nem a régi szabadságfogalom nevében.
Sokan nem értettük, 90 óta nem értik, mi történt a nagy szabadságra érzékeny, rebellióra, végig bár ribillióra hajlamos magyarsággal. Petőfivel ironizáltunk, aki forog a sírjában. S mivel a sírja Erdélyben ragadt, Rodostó-állapotát emlegettük idejében „elcsatolt” szellemének. De nem így tört ki a szabadságszeretet más népeken sem, Varsótól Bukarestig, ahogy a lefojtás után várható volt. A „bársonyosság” forradalmak esetében nem holmi civilizált önfegyelem, hanem az erőtlenség, az elvégzetlenül maradó átalakulás, a félmunka tünete, jele. Már 44 óta ez van: így bontakozott ki a nagy idomítás. Ahol emberöltőváltások bőven beleférnek, ott csakis így alakulhat: már nem ugyanazok kell hogy reagáljanak. Másképp, más szellemi és érzelmi ingerküszöbök mentén megy végbe. Távoli, egészen más kultúr- és valláserkölcsi közeg. Csak a biológiai nyersanyag azonos. Íme Szaddam diktatúrájának feloldása is fékezett hatású, nagyon földalatti atomrobbanáshoz hasonlít. Ki lehetne dolgozni az emberi lény viszonylag érvényes reakció-mechanizmusait a „felszabadulásra”. Ámbár lehet ez valamennyiben közös az állatvilággal: hogyan szabadulnának a tigrisek s a kanárimadarak? A postagalambok, legalább ezek a gyakran útlevelet kapó, utaztatott ügynökök olyanok, mint ahogy a kiváltságos rabszolgának reagálnia kell?...
Virulens bűvészmutatvány a szabadság lázadás útján való megszerzése. Ott régen a Spartacusokkal és Watt Tylerekkel nem kísérletezett senki, hogy beszervezéssel csillapítsák a kitörés erejét. Bár lehet, ha csupa arkangyal vonul be s nem T34-esekkel, csak hozsannázva, olajággal, a lényegről akkor sem sikerül elterelni az igazi felkelők erkölcsi figyelmét. Így is, úgy is ilyenné válnak. Nem a megszálló szerep, hanem még az elnyomó szerepkör hatására alakulnak ekképpen. Számukra csak a győzelem a kiút. A megtorlás ugyanis az a folyamatos Hirosima, mely éppen a földig rombolás által teszi lehetetlenné valaha is a békét.
Valószínűleg akkora jellemválság volt mindig. Az emberi lénnyel megkötött araráti, olümposzi szövetségek, a megküldött tízparancsolatok és reábízott hétszentségek korain végig. És ezt egy okos, de számszerű kisebbség nem tudta soha elfogadni. Nehezményezte, számon kérte. A legszelídebb rámutatás már lázításnak számított a hatalomra jutottak szemében. Nemcsak Ludas Matyik minősültek zendülőnek, akit el- és meg kell csapni, hanem bukott angyalokról is említést tesznek például Gilgames dossziéjában és Madáchnál. Egyenesen azt vetik meg, gúnyolják, kezdik ki, Pilátus, Haynau udvarában és mondjuk Rákosiéban, aki hű és következetes, vagy elég lomhák az alkalmazkodási reflexei. Nyilván egész népek sosem sorakoznak fel olyan sebességgel, mint reguláris légiók, kommandók, élcsapatok, de ha rászánják, belevetik magukat, a kitörés elemi erejűvé válik. Csatavesztés után mégsem a többségüket sújtják, okos számításból, csak egy kisebbséggel statuálnak példát. Az ilyen kuláklistákra persze alkalmilag Cicerók és Lavoisier-szerű kiválóságok is felkerülnek. Apropó, sokszor eljátszadoztak a kérdéssel, mi lett volna, hogyha Dózsáék győztek volna? Azt, hogy Robespierre-ék győztek, meg lehetett tapasztalni. 56 győzelme esetén nem ilyen kockázatok merülhettek volna fel. Sajnos vannak ennek a társadalmi mozgásfajtának olyan különös alakulási törvényei, melyek mint egy Möbius-szalag mentén, úgy érvényesítik a pozitív végkifejletet, a „győzelmet”, hogy mártíriumuk sugárzik vissza, áraszt majd erőt, de közvetlen jövőjük maga a jövőtlenség, az aradi várárok, a kufsteini fal. Egy egész földrész internálása esetén a „berlininek” nevezett. Több mint legenda persze, több mint halál után. Valahogy úgy, miképpen Gyulai Pál hercigen szabatos, stilizáltan gügye versikéjében, mely a XIX. század végére német, francia, izlandi, helgolandi, frizlandi fordítások jóvoltából a legelterjedtebb magyar lírai termékké nőtte ki magát „Nyugaton”: Hadnagy uram, hadnagy uram. Mi bajod van, édes fiam. Piros vér foly a mentére. Ne bánd, csak az orrom vére stb.
Az én lehetséges politikai ars poeticám: már tényleg csak az igazság érdekelne, a tapintat határai sem.
A kibékíthetetlenség sokszor bukkan fel. „Nálunk és más nemzeteknél”. Sőt lépten-nyomon kínálkozik szakadékul. Amire jutunk, az folyton legalábbis kétfejű, mint a sas, hétfejű, mint a sárkány. Harc vagy kiegyezés, minimum a két lehetséges és egymást kizáró irány. Persze így is megközelíthető. Népirtás (külső, belső) vagy szőnyegaláseprés. Maga Európa kétértelműségek summája minden diszciplína felől megvizsgálva. De végső soron (ma valósággal divat szinten) ignorálja ezt. Vajon fából vaskarika-e, amire éppen a harmincéves háború évszázadában jutott Hugo Grotius, vagy amit Széchenyi akart: „Én egy szelíd, felfordulás nélküli reformációt akarok”. És az ilyesminek csak személy szerint vagy világként is Döbling az ára?
Az indukció fázisa beállt. Most már szerencsére bármiről minden, és mindenről bármi eszünkbe jut. Az egészről a részek, s a részletről a szintézisek. A permutáció, variáció, kombináció egy-egy szélrózsája, valóságos szélrózsacsokrok. Ez az érett nemzeteknél a nemzettudat igazi műhelyállapota. Melyből még sok más, fontos és megkeresendő szellemi, erkölcsi, politikai műhelyhelyzet előállítható és működtethető. Nemcsak a hülyegyerekek sekélyes kukkolóshowjában, ilyen nagy ügyeknél is „a lét a tét”...
Ötvenhatért a magyar megdicsőült, öt percre világeszmény volt, majd újabb ok lett ez is valami irántunk való ellenszenvre. Ennek jegyében a Kárpát-medence egyik fele aztán végig gyanakodott a másik felére. Ám ahogy nem szokott történni korábban, más esetekben: a történelem futószalagon hozta el, kínálta fel az igazunkat. Kivéve Budapesten.
Mert a nemzetek sorában a világ folyását jelentékenyen befolyásoló, megjelenítő tetteket nem könnyű véghezvinni, s ezek csak úgy jönnek, az előzményekből, a sokszor nem ismert, csak átélt öndiagnózisok sorának egy-egy sűrűsödési pontján. Idejövetelünknek, több felvett vallás, világrendszer, szabálytömkeleg hámja, idegzete szorításában azért lett megmaradás a jutalma, mert jönnie kellett egy ilyen történelmi szerepű pillanatnak. Manapság nyilván nem véletlenül, hanem tank nélküli bosszúból egyesek igyekeznek halványítani, kisebbítni a súlyát, értékét, szerepét. De ez a mi ötvenhatunk marad.
Ezért címermondatként, csatakiáltásként hathat a következő, akár elsatnyult, de a folytonosságot, a népnevet továbbító nemzedékek ajkán is a diadalsóhaj, hogy a történelmet átsöprő időkig itt szerepeltünk, itt szenvedtünk és éltük az élet boldogságát, mikor már hol nem voltak padtársaink, a gepidák s a longobárdok. Dicsőség a mártírjainknak, és köszönet az életükért! A dühös emlékezetű Panek Zoltán gyakran emlegetett egy bölcsességet, mely szerinte réges-régi, vadregényes szatmári közmondás volt: „Keljetek fel, holtak, feküdjünk le mi!” A világ folyását illetően, ezek után, használhatóbb stratégiát hirtelen én sem látok.
