Alig néhány lépésnyire történt Necnon Feri tanyájától. Nem, inkább a ház előtt. Necnon Feri nem tartózkodott odahaza, éppen fent volt a vágtereken, ahol térplasztikázott. Mellette hevertek a vágtér darabjai, abból akarta összerakni a Place Pigalle egészét, ahogyan egy réges-régi képeslapon látta, amit még Lenke néni és Bolzano küldött a címükre. A lap érkezése érthető riadalmat keltett a Tyúkmérő utcában, ebben a belvárostól viszonylag nyugatra eső házsorban – félszeg utca volt ugyanis, csupán a páros oldalát építették be, a páratlan oldalra egy hatalmas pannót feszítettek ki a városi tervezőhivatal mérnökei, technikusai és rajzolói, amelyen mindenki szeme láttára vázolták a jövendő Tyúkmérő utcai lakótelep perspektivikus panorámáját vagy panoramikus perspektíváját – nézőpont kérdése – gyönyörű magas épületeket, tornyokat, erkélyes balkonokat és balos loggiákat, tükörfényes üzleteket és parkok tulipán szegélyezte szeletkéit láthatta az arra járó bennszülöttek ritkasága, mert különben még a környék kóbor kutyái is elkerülték a Tyúkmérő utcát, amiben semmi szenzációs vagy csontforradás nem volt. Aztán valami történt odakint a nagypolitikában, mert a pannó, melyen a perspektíva panorámázott és a szél hárfázott, míg rá nem fázott, csupán kép maradt, soha sem épült meg a Tyúkmérő utca páratlan oldala, elrongyolódott a páratlan perspektíva, a nagyívű jövőre látás, az utca nyugalmát semmi sem zavarta már, a suhancok célba dobtak, ki találja el a virtuális húsbolt cégtábláját, ki töri be a tükörkirakatot, ki dobja be pontosan a kilencedik emeleti ablakokat egyetlen hajítással, abból is a balsó kilencest és így tovább egészen az utca végéig.
Necnon Feriék képeslapját sokan megtekintették az utca lakói közül, többen csak pislogtak, topogtak a küszöbön, be sem mertek lépni olyan házba, ahová párizsi képes levelezőlapokat hord a posta, mert mit mondanának az utcabizottságnál, mit szólna hozzá Vágodi Sera elvtársnő, az ellenállók a nyakukon hordott reális fejüket ingatták, és közönséges hamisítványnak tartották, amelyet minden párizsi utcasarkon árusítanak szökött fegyencek és fagyűző laskatolvajok, mondták is: ilyen nők nincsenek is a világon, és különben is, ki van ficamodva csípőjük, ami egyáltalán nem élvezetes. Mások azt állították, hogy ők már látták ezt a képeslapot Purcifal Gandolfnál, az ismert bélyegárusnál, akinek az unokatestvére a legfantasztikusabb képeket tudja hamisítani, ebből él Purcifal. Ilyeneket sóz rá a belvárosban császkáló turistákra, mint hiteles belvárosi látképet. Csak egyetlen ember akadt az egész Tyúkmérő utcában, aki illő csodálattal és kellő alázattal mérlegelte a látványt, aki egyszer szinte járt Párizsban, el is indult oda kishajóval, de végül is csak a botafogói bögrecsárdáig jutottak el, ott megálltak egy pohár habos jégvirágos brágára, és mire továbbindultak volna, a kishajó eltűnt. Szőrén-szálán. Hiába kereste az utazóközönség, a korcsma bögréből megtollasodott tulajdonosa, tavaszillatú Bögre Ágoston, sehol sem látták. Az arra úszkálók egyöntetűen vallották, hogy soha semmiféle kishajó nem járt még a Brágán, soha senki nem akadt, aki rendszeres vagy rendkívüli járatot indított volna a Brága folyón egészen Párizsig, az egészet marhaságnak, borközi állapot okozta érzéki csalódásnak jelentette ki a rendőrség által felkért írás- és elmeszakértő. Necnon Feri is hallott az esetről, de nem tulajdonított neki különösebb jelentőséget, mert örült annak, hogy akadt végre egy lélek, aki elhiszi, hogy Lenke néni és Bolzano jártak Párizsban, eljutottak a Place Pigalle-ra és ott vehettek egy képeslapot Purcifal Gandolf második unokatestvérétől, sir John Melodytól.
Na de mi van azzal az esettel, ami Necnon Feri tanyájától alig pár lépésre vagy inkább előtte esett meg, éppen abban az időben (délelőtt vagy délután), amidőn Necnon Feri fent volt a vargányai vágtéren és megpróbálta összerakni a maga egyszerű, de alapjában véve egészséges észjárásával, a Placce Pigallet, ahogyan ő érzékelte sok-sok havi nézegetés, nagyítózás után? Csak nem azt akarjátok mondani, hogy amióta megkapta a képeslapot – Carte postale-nak írják a hátoldalán – azóta se éjjele, se nappala, ül a kezében egy nagyítóval, amit még kisgyermek korában nyert egy régi mustvásáron a célbadobótól?
De bizony, éppen ezt akarjuk elmondani, hogy Necnon Feri már minden részletet beemlékezett, elraktározott, a képre rá sem kellett pillantania, sandítania, elég volt félig letakarva a házakat néznie, fejben könnyen kiegészítette a hiányzó részleteket, talán szebben is, mint ahogyan sir John Melody hamisította. Annyira ismerte a kiszögeléseket, cirádákat, lornyonos cikádlikat, ferdeszögben induló rézsűket, kisejtette a mélységeket, hogy beleszédült a puszta gondolatba, amint a harmadik emelet fölé emelte tekintetét. Hiába a város, amelyben történetünk bonyolódik, alacsony volt és őszintén egyemeletes, csak a kormányzói palota volt háromszintes, de azt mindig is az őslakosok belülről fakadó természetes megvetése övezte, mert a kormányzó dölyfös volt és kekeckedő, egyszer egy focimeccsen például kifogásolta a tizenegyes elvégzését, kirendelte a földmérőket – addig természetesen állt a mérkőzés –, akik pontosan kimérték a tizenegyest, ekkor azonban nem engedte meg Necnon Feri apjának, hogy az végezze el a büntetőt, holott az Öreg Feri bácsi volt a csapat legfélelmetesebb góllövője, egyszer még a Csimasz SC-nek is rúgott egy gólt, de azt a bíró nyilvánvaló kedvezésből saját magának írta be, és hiába kértek jogorvoslatot az országos bírói tanácstól, a gólhitelesítő intézet szakfogászától, viasszal betömött fülekre talált minden kérvényük, tehát a kormányzó, ez a mocskos jövevény saját magát futtatta rá a lasztira és akkora luftot rúgott, hogy azóta is a Nemzeti Sport címlapján szerepel intő példaként.
Tehát Ferencünk egyenletesen rakosgatta a részleteket, mintha csak dominózott volna, tág volt a csend a vágtereken, mert a vargányási népet éppen varangyvadászatra rendelte ki a helység podestája, Szedlacsek Médy, és Necnon Feri olyan elmélyülten dolgozott, hogy semmit sem hallott abból, ami a háza előtt (esetleg attól néhány lépésnyire) történt. Épp a Place Pigalle közepén álló emlékművet próbálta összerakni, sajnos a pernahajder fotográfus éppen az emlékmű közepénél vágta el a képet, az került szerencsétlen módon a jobb szélre, barbár mód félbemetszette a köztéri szobormányt, amiből így csak karok látszottak meg levegőbe rúgkapáló lólábak, ezért aztán virtuálisan egészítette ki, ahogyan ő gondolta a maga egyetemes-egyemeletes kisvárosi fejével, és persze a naponta panorámázott lakótelepi perspektíva arányaitól is – tudatalattilag – befolyásolva.
Az emeletek viszonylag könnyen mentek, sok volt bennük az ismétlődő mechanikus mozzanat, zizzenet, üzenet, itt-ott került egy kisebb virágkosár is, hogy oldja a kiomló cineráriák begóniakórusával az élettelenséget, másutt önhatalmúlag fregoliköteleket feszített ki, és a párizsi városháza tilalma ellenére néhány intim fehérneműt is kiaggatott, hiába figyelmeztette őt a „brágai hajós”, hogy ez nem Nápoly vagy San Gimignano, ez Franciaország, a ráció hazája, Necnon Feri úgy gondolta, ezzel az apró toldással több nyüzsgést, virtust, cselekvést visz be a Place Pigalle rekonstrukciójába. A manzárdszobákba odaképzelte a mosdótálat és a félig megszáradt törülközőt, amit egy illatos testű hölgy hagyott egy szerelmes éjszaka után a földre dobva. Egy festőt, amint kinyújtózva hever az ágyon, szinte mezítelen, izzadtságban fürdik a fülledt melegben, mellszőrzetébe már fehér szálak vegyülnek, melyek fényesebben csillognak, mert az ablakokat még nem tárták ki az erotikus éjszaka után. A napsugár azért betűz a szobába, porsugarak mozdulnak lassan a teáskanna felé, mely egy zöld terítős asztalon áll, felborult poharak, félig kikortyolt konyakos pohár társaságában. Necnon Feri elmélázott a részletek felett, a nő után nézett, aki éppen ebben a percben lépett ki a bérház kapuján, hunyorgott a rázúduló reggeli sugárözönben, hiszen olyan hosszú és sötét a kanyargós lépcsősor a manzárdtól az utcáig. Lift nincs. Minden párizsinak erős a lábikrája a rengeteg lépcsőmászástól. Talán kocogniuk sem kell, mint az elpuhult, agyonliftezett nyujorkáknak.
A városi ház előtt hirtelen lefékezett egy terepjáró, maszkos terepruhás alakok ugráltak ki, és berontottak Necnon Feri tanyájára. A nő a Palce Pigalle-on megriadt, a szájához kapta a kezét. Egy olyan maszkos, vaskos briganti félrelökte, hogy a falnak esett. Pillanatok alatt hatalmas csődület támadt Necnon Feri háza előtt a Tyúkmérő utcában. Honnan került elő ez a rengeteg idegen alak? Máskor hetekig csak egy-egy vénasszony battyog el a sarki fűszereshez, akinek ócska füvek nőnek az arcán, azért is hívják fűszeresnek, ha a lábát látnák a népek, méltán visszeresnek hívnák, kuncogott magába Necnon Feri, akinek fogalma sem volt, mi történik a lakásán. A felrohanó különítményesek berúgták a vékony ajtót, recsegve törnek szét a deszkák, fürgén bebújtak a résen át és rajtaütnek a meglepett festőn, mert az a meztelen férfi, ha nem említettük volna, számon tartott piktor, meg nem értett krakéler zseni, aki a meglepetéstől meg sem moccanhatott, máris kattant rajta a bilincs, senki nem kérdez semmit, a fickók nem is ismerik Necnon Ferit, elég nekik, hogy abban a manzárdszobában egy mezítelen pacákra bukkannak, a parancs az parancs, lehurcolják a terepjáróhoz, bedobják összekötözve és elrobognak. Az emberek hüledeznek, valaki tapsolni akar, de Gandolfék rászólnak, nem szégyelli magát ember, maga vadmalac vagy mi?!! A leintett nem érti a vadmalac kifejezést, csak sejti, hogy valamiféle sértés és elrohan feljelenteni becsületsertésért Gandolfékat.
Nencnon Feri csak most veszi észre, hogy történt valami a Place Pigalle összeillesztett térplasztikájával. Eltűnt a fény és valaki futva közelít az erdei ösvényen a vágtér felé. Éppen olyan, mint az a nő a Place Pigalle egyik kapualjából, akit úgy elkápráztatott a derűs párizsi hajnal.
