"dobognék napestig, s kinek a szívével?"
Kereső  »
XXV. ÉVFOLYAM 2014. 17. (655.) SZÁM — SZEPTEMBER 10.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
MARKÓ BÉLA
Rímkényszer
Demény Péter
Beszélgetés Mircea Dinescuval - Angyal a határon
Vallasek Júlia
Angolkeringő 11. Rejtőzködő félelem (Mark Haddon: The Red House)
Sebestyén Mihály
A Place Pigalle összeillesztései
Vörös István
C. zsoltár
Cseh Katalin
versei
Szőcs István
„Az bizony AZ volt, de Ő bizony nem AZ volt” – Dózsa György – 1514 – Parasztháború félezer éve
Abdellatif Laâbi
Az elektronikus majmok
Nagypál István
versei
ADORJÁNI PANNA
Tízéves vagyok és cigicsikkeket gyűjtök a templom udvará
Hajós János
versei
Horváth Előd Benjámin
Az elesettek hangja és az éhség - Horváth Előd Benjámin interjúja Serestély Zalánnal
Viszonyszók nélkül gyónni
Ugron Nóra
Félelem és reszketés Észtországban
Elek Tibor
Klasszicizáló beérkezés
Szántai János
Janovics-könyv, három nyelven
Karácsonyi Zsolt
Ványa paraszti sorsa
DIMÉNY HAJNALKA
„...úgy kezd a lelkünk a ketrecéből kiszabadulni”
MOLNÁR ZSÓFIA
Csaligyűjtemény
Benke András
A kimondhatatlan újramondása
SZEKERNYÉS JÁNOS
Képtár és alkotótábor
Lászlóffy Zsolt
Erdélyi muzsikusok Dél-Ameriká­ban (1.)
Hírek
 
Nagypál István
versei
XXV. ÉVFOLYAM 2014. 17. (655.) SZÁM — SZEPTEMBER 10.

Édes monológ

örvendek, szép ez a nap. meg nem csókollak,
ahhoz ölnöm kell. azt ne akard. király, talán
Richárd vagyok. óramű ketyeg. olyan képet
vágok, hogy ledobsz szoknyát, hajtűt, kést.

bántalak. elfordulok a színpadon, mint egy
rossz színész, fekete hátamat mutatom
és közben az órát figyelem, zöldfülűekre
hallgatok, te itt nem leszel senki se, hisz él

a rózsaszín fattyú, benned, másnak hívja
magát, halni készül, süveg a fején és
fekete mézzel keni be szádat. milyen kár.
túl érzékeny voltál, mint egy kagyló.

megzavarsz, még álmodom. édes dal
ez nekem. szólj, szólj, szólj, kész már
a munkád, szeretlek. nőt kennek fel a
falra. méhében fojtott magzatra lelsz.

Hymnus;

Töredékes ének a nőkről

hagyja el szádat némi szitokszó, nyaljad
meg ajkadat, haraggal váljon el minden,
ami az olvasót a virágágyásra ülteti és te
szórakoztatod csipke-vert szoknyáddal,
fel-le húzogasd, hadd lássák a nap-imát,

lábad közé rejtve édes-bajt, savanyú-jót,
Hádészra vetett féltő pillantást, közben
asszony-dög csippenti fel, mint taknyot,
a műszempilláidat, és finom kezével si-
mogat Abelárd, s letörli rólad a púdert.

rózsaszín gombolyagot húz el a Léthé
felett Klotho és Lachesis és Atropos,
mindezt izgatottan nézi végig Hölderlin,
ki feloldja a gyönyörre a szürke-árnyat,
és királynővé emel; dicsér, ujjong, fél.

baudelaire-i profánsággal sóhajt már
az öreg halász, ladikjára figyel, a nagy
rózsaszín Halra, akit visszadobott, és
nem kért tőle semmit se, Adria partján
palotában emlékezik rád, búsan, se


Arra várok, hogy levigyél sétálni

kilépek a ház ajtaján és elmegyek, a buszpályaudvaron várok,
London feliratot keresem, hátha utánad tudok buszozni,
aztán elmegyek a keletibe, veszek egy elővárosi jegyet, azt
mondom, akárhová kisasszony, lényeg, hogy bejussak a
peronok közé, leüljek a padra, nézzem szüntelen az elsuhanó
vagonokat, megnézek minden macska- és kutyahordozót,

figyelem a kezeket, felismerem e a tiedet, aztán a reptéri
váróban ülök és csokoládét majszolok, mint a kisgyerek, aki
elveszett, és míg őt keresik, ő nyugodtan figyeli az utazókat,
bőrönd bőrönd hátán, minden londoni gép felszállásakor
sírhatnékom támad, azt hiszem, hogy könnyeim letörlésekor
mellettem fogsz állni, nem mentél el, velem maradtál, de

erős lehetnék, mondhatnám azt, hogy nem ülök tétlenül
ha úgy érzem, hogy a repülőgépen is lehetnél, néznék ki
az ablakból, talán a felhőket nézed, végre láthatod őket,
tényleg olyan fehérek, nem tudod, miért is kérdezem ezt,
hisz fogod az ő kezét egymásra néztek és bíztok egymás-
ban, egymásnak lesztek kinn, szeretnék elmenekülni

veled én is, mint a kutyátok, meg ne tudd, hogy utánad
mentem, vakkantok egyet, hogy néha megsimogasd a
fejemet, és hűséges vagyok, megvédelek a gonosztól,
a kezedre figyelek, más ne is érjen hozzá, de kérned se
kell mit csináljak, ülj le, feküdj le, nincs olyan parancs,
amit ne éreznék meg, ahogy hazajössz a munkából, arra

várok, hogy levigyél sétálni, neked fogok csaholni, te
vigyél le, senki más, és akkor majd a parkban együtt
fogunk játszani, együtt birkózunk majd a fűben, és
azt hiszed megnyalom az arcodat, pedig csak puszit
adok majd neked, és jó lesz akkor, amikor megölelsz,
így nézhetek újra és újra szemedbe, s mikor egyedül

hagysz, elcsenem a borotvádat, hogy ne tudd soha
levágni a körszakállad, persze szemüvegedet készséggel
viszem majd oda neked reggel az ágyhoz, amikor
felkelsz, mert én ott fogok feküdni a te oldaladon,
vigyázok rád, és félek, hogy néhány év múlva neked
kell majd elaltatnod, mert annyira öreg leszek akkor




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében