Tízéves vagyok és cigicsikkeket gyűjtök a templom udvarán. Bedobják a kerítésen keresztül, a kilyukasztott jegyekkel, kifosztott pénztárcákkal, üres pufuléc-zacskókkal és fölöslegessé vált üzleti bonokkal együtt. Nagymamám felveszi az utcán észrevétlenül elejtett kilyukasztott buszjegyet és előreszalad vele a jegy tulajdonosához, aki ingerülten megfordul, amikor nagymama pajkosan megböki a vállát. Ilyenkor kedvesen a szemébe néz és átnyújtja neki a jegyet. Domnule, azt hiszem, ez az Öné, biztosan kiesett a zsebéből. Hangja cinkosan csilingel, tekintete derűs és nyitott. Mint aki mindenre fel van készülve, akár arra is, hogy az eldobott buszjegy tulajdonosa mérgében leken neki egy pofont. Nagymamám úton hazafelé az összes szemetet felveszi az utcáról, és miközben gyengéden mondikál nekik, lassan behelyezi őket a kukába. Most beteszlek ide, te szegény papírzacskó, nekünk már nem lesz szükségünk rád. Itt a kuka, pár lépésre, és mégis az út közepén hagytak, mint egy szerencsétlent. Legalább negyven perc eltelik, mire hazaérünk. Nagymamám mindegyre lehajol valami után, vékony derekát bal kezével tartja, látom, ahogy minden hajolástól jobban és jobban elfárad. Ha egy darab szemétnél megállok, akkor muszáj megállnom az összes többinél, magyarázza. Ha egy koldusnak perecet adok, akkor mindenik koldusnak kell adnom perecet. Ezt a gallyat, mondja és a járdáról felemel egy letört száraz ágat, ezt a gallyat bedobjuk ide az udvarba. Hadd haljon meg a zöldben, virágok és fű között. Ott szépen szétporlad, és eggyé lesz a földdel. Így, és ahogy kimondja, áthajítja a gallyat a kerítésen. Aztán még utána néz, hogy biztosan jó helyre került-e az ág, és tudom, hogy ha nem volna elégedett, becsöngetne és tört románjával töredelmesen elmagyarázná a helyzetet az ajtót nyitónak, és engedélyt kérne, hogy a gallyat biztonságba és örök nyugalomra helyezhesse. De minden rendben, úgyhogy csak helyeslően bólint, és továbbmegyünk. Nem fogja meg a kezem az átjárónál, mint ahogy a másik nagymamám szokta, de gondosan elmagyarázza, hogy a legjobb volna, ha befognám az orromat az autók között. Itt hajtanak el nagy büdösen minden nap, egyre több jön át a mi utcánkon is, már kora hajnalban hallani, ahogy átloholnak és maguk után bűzt és szemetet hagynak. Eközben befordulunk a Vasile Lupun és míg a házhoz érünk, nekem el kell mondanom a ma délelőtt betanult német igeragozást. Nagymamám szigorúan bólogat, és miután hibátlanul végigmondom, az arcomba néz, és kijelenti, hogy a
helyes igeragozást megünnepelendő sütni fogunk egy hatalmas tortát. Aztán valóban egész délután a konyhában szorgoskodunk, és amikor végre betesszük a sütőbe a süteményt, nagymamám lehuppan nagytata konyhai karosszékébe, és behunyja a szemét. Elfáradtam, cicuskám, most már te legyél a főszakács. Azzal sóhajt egyet, és elalszik.
Tízéves vagyok és cigicsikkeket gyűjtök a templom udvarán. Bedobják a kerítésen keresztül, a kilyukasztott jegyekkel, kifosztott pénztárcákkal, üres pufuléc-zacskókkal és fölöslegessé vált üzleti bonokkal együtt. Nagytatám felveszi az elejtett üzleti bonokat, és a vásárolt javakból kiolvassa a vásárlók életét. A fejét csóválja, és szidja az embereket, amiért annyi butaságot megvásárolnak arra a sok szép lejre. Hatvanezer lejért sajtot? Mondja, és mérgesen összegyűri a bont. Nagytatám a kulcsával végigkarcolja az összes rossz helyen parkoló kocsit. Közben dühösen morog. Minek az ilyennek BMW, aki nem tud rendesen parkolni, hát nem látja, hogy itt nem lehet? Feljönnek a járdára, már sehol nem lehet nyugodtan végigmenni, itt is el akarnak ütni. A kulcsa csúnya hosszú sebet hagy a fényes autókon. Nagytatám részletesen magyarázza, hogy mennyibe fog kerülni az újrafestés. Hogy változó a szín és a kocsi márkája szerint. Fejben összeadja az összegeket, és elképzeli, hogy mit venne abból a pénzből, amit így nap mint nap megkeres. Már tizenöt millió lejem van, na, hova menjünk el belőle? Én a tengerre mennék, de nagytatám inkább a hegyeket szereti, és mivel az övé a pénz, ezért a hegyekbe megyünk. Előtte fejben vásárolunk egy jó minőségű sátrat, vagy inkább hozatunk Németországból a rokonokkal, meg nekem rendes túracipőt. Hányas lábad van, kérdezi szemrehányóan, és előre sajnálja, hogy egy év alatt ki fogom nőni a drága bakancsot. Veszünk két számmal nagyobbat, és húzol dupla zoknit. Aztán megveszekedjük, hogy melyik hegyet másszuk meg. Nagytatám szerint muszáj lesz valami alacsonyabbat megmászni, mondjuk itt a Kárpátokban, ha már vele megyek, de ő egyébként legszívesebben az Alpokba menne. És az Everestre, kérdem, mert nemrég tanultam az iskolában, hogy az a legmagasabb hegy, és biztos vagyok benne, hogy nagytata oda menne el a legszívesebben. Az túl messze van, oda majd elmész te helyettem, morog nagytatám. Hogy ő nem megy már Európán túlra, még akkor sem, ha holnap odaadja neki valaki azt a tizenöt millió lejt. Miért, kérdezem, de nagytata nem válaszol. Most a kulcsa egy gyönyörű bordó kocsin csikorog végig. Úgy kell neked, basszameg, mondja nagytatám, és felnevetek, mint mindig, amikor csúnyán beszél. Aztán ne mondj meg anyádnak, fenyeget, és beletúr a hajamba. Nem mondalak meg, ígérem, de azért még lefizet egy tasak nápolyi szelettel a biztonság kedvéért.
