"Hordja a szél a földön, viszi a szél az égen"
Kereső  »
XVII. ÉVFOLYAM 2006. 20. (466.) SZÁM - OKTÓBER 25.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Lászlóffy Aladár
Ötvenhat
Dávid Gyula
Október huszadikán Kolozsváron
Benjámin László
Elesettek
Markó Béla
Egy hosszú forradalom
Buda Ferenc
Tizenöt-húszéves halottak
Pesten esik a hó
Páskándi Géza
Hiszekegy helyett
Betyárrigmus ötvennyolcban
Utassy József
Pohárköszöntő
Nagy László
Karácsony, fekete glória
Varjú-koszorú
Ágh István
A parlamentnél
Petri György
A 301-es parcellánál
Nagy Gáspár
Ők már hiába várják...
Szőcs István
MORFOND - Az igazi hazugságra vezérlő kalauz
Köllő Csongor
Jelen múlt jövő (koszorú)
Bálint Tamás
A pap leánya birtokostul
Malheur
Jog az első éjhez
A tett helyszíne
Kukorelly Endre
Ideá(lo)król
Varga Melinda
Egy szerelemtrió történetéből
Móritz Mátyás
A feddhetetlen
Bereczki András
Hét és fél nap
Pomogáts Béla
Az erdélyi magyarság lelkiismerete - Sütő András öröksége -
Terényi Ede
MOZARTRÓL MOZARTTAL - "Az én kedves Haydn barátomnak!"
Novemberi évfordulók
 
Dávid Gyula
Október huszadikán Kolozsváron
XVII. ÉVFOLYAM 2006. 20. (466.) SZÁM - OKTÓBER 25.

Szeretett ötvenhatos bajtársak és hozzátartozók!
Tisztelt, Október huszonharmadikát ünneplő közönség!
Ezen a mai ünnepi estén nekem jutott az a feladat, hogy az erdélyi magyar politikai elítéltek nevében szóljak.
Amit mondani szeretnék, azt a magam nevében teszem, de úgy, hogy azt próbálom végiggondolni, mit is mondana helyemben bárki más közületek, egykori politikai elítéltek közül.
Nem könnyű a válasz. Hiszen ma már mi is táborokra tagozódunk: ki erre, ki arra adná a szavazatát, ha megkérdeznének.
Pedig ez igazán nem 1956 öröksége.
Emlékezzünk csak vissza: 1956-ban el tudtuk felejteni, hogy vannak, lehetnek táborok. Akkor egyetlen célunk, egyetlen vágyunk, egyetlen reménységünk volt, a szabadság, megszabadulni azoktól, akik ,,felszabadítóink”-nak nevezték magukat. Együtt voltunk: valamikori párthű értelmiségiek és a rendszer által meghurcoltak, diákok és csepeli munkások, felnőttek és rövidnadrágos srácok. Mindnyájan tudtuk, hogy a barikád egyazon oldalán a helyünk, s azt is tudtuk, hogy miért.
Ezt az örökséget vittük magunkkal a börtönbe is, ahol egyetlen választóvonal volt: a börtöncella ajtaja, és nagyon egyértelmű volt, hogy ki melyik oldalon áll.
Nem itt a helye annak, hogy elkezdjük feszegetni: ki 1956 hiteles örököse a mai magyar életben. De ez az ünnepi óra talán mégis alkalmas arra, hogy elgondolkoztasson azon: merre van az út visszafelé, ahhoz a mindennél fontosabb ötvenhatos egységhez.
Együtt vagyunk – ünnepelni és emlékezni arra az ötven év előtti Október Huszonharmadikára, és mindenre, ami azután következett.
Arra a napra, amely a világ számára a huszadik század történelmének egy kiemelkedő pillanatát jelentette, amikor egy kis nép felemelte a fejét, s az első szöget verte bele a világzsarnokság koporsójába.
Arra a napra, amikor úgy döntött a nemzet, hogy megkísérli a maga kezébe venni sorsát.
Arra, amit az a néhány nap hozott: a lelkesedést, a bizakodást, a cselekvés vágyát, sokakban a tényleges cselekvést, s közben a szorongást, majd a kétségbeesést, amikor a zsarnoksággal szövetkezett nemzetáruló galádság mégis felülkerekedett. És azt, ami azután következett: a letartóztatás döbbenetét, a kihallgatások lelki és fizikai megpróbáltatásait, a komolyan nem vehető, s mégis valóságos ítéleteket: az öt, tíz, húsz éveket, az életfogytiglant, társaink halálát, szemtől szemben a kivégzőosztagokkal vagy a börtönpriccsen, a rácsok mögött vagy kényszermunkatáborokban eltöltött éveket, s utána a megkülönböztetés, a szorongás évtizedeit szeretteinkért is, akik másféleképpen ugyan, de osztoztak a mi sorsunkban.
Október huszonharmadikában mindez benne van.
És benne van a reménység is, hogy nem hiába hullott a ,,piros vér a pesti utcán”. Hogy végre is megcáfolható a költő-rabtárs szava, miszerint ,,rabság helyett nem a szabadság, csupán a szebbnek tűnő rabság” lesz az osztályrészünk.
Vajon igaz ez?
Október huszonharmadikán erre is felelnünk kell.
Felelnie kell a nagyvilágnak, amelynek politikusai ezen a napon ünnepi rendezvényeken szép szavakat mondanak az ötvenhatos magyar forradalom világtörténelmi jelentőségéről.
Felelniök kell mindazoknak, akiket egy kisebb vagy nagyobb közösség bizalma a közért való cselekvés bármely pozíciójába állított.
És felelnünk kell nekünk, közembereknek, akiknek cselekvéséből lett 1956. október 23-a, s akiktől sok minden – talán mindennél több – függ, abban a tekintetben, hogy lesz-e jövője nemzetünknek, vagy csak múltja van, amelyet ünnepi alkalmakkor felidézünk, hogy aztán egy évre – vagy újabb ötvenre – visszasüllyesszük a mindennapi tülekedést, a ,,másik tábor” elleni acsarkodást zavaró kacatok közé.
1956. október huszonharmadika ezért nemcsak az emlékezés napja, hanem a jövő iránti felelősségé is. Mert ez a jövő nem egyik vagy másik tábor, nem ilyen vagy amolyan politikai alakulat, érdekcsoport jövője, hanem az egész nemzeté – és főképpen gyermekeinké, unokáinké, a még meg sem született magyaroké.
Október huszonharmadika ötven évvel ezelőtt egyesíteni tudta a nemzetet – határokra való tekintet nélkül – a szabadság akarásában, az érte való áldozat vállalásában és tisztaságának megőrzésében.
Ezek az eszmények lehetnek a jövő zálogai is.
És most, hogy így együtt vagyunk, adózzunk egy percnyi néma csönddel azok emlékének. akik már nincsenek közöttünk. Emlékezzünk azokra, akik úgy haltak meg, hogy még a reménység sem adatott meg nekik. Azokra, akik megértek ugyan a zsarnoki rendszerek összeomlását, de személyes sorsukat hátralévő éveikre is beárnyékolta a múlt. S gondoljunk azokra, akiket ma betegségek, mindennapi létgondok, esetleg a félelem, amelytől mára sem sikerült megszabadulniok, tart távol ettől a közös ünnepléstől. S azokra, akik még közöttünk vannak, s akiknek érezniök kell: az áldozat, amelyet vállaltak, nem volt hiábavaló.
1956 október huszonharmadika ezt várja el tőlünk.
Végezetül engedjenek meg még néhány szót arról a könyvről, amelyet itt ma sokan kézbe kapnak, s amellyel a feledés, a mulandóság ellen próbáltunk tenni valamit.
Hogy itt lehet ezen az ünnepen, azért szeretnék köszönetet mondani Szili Katalinnak, a magyar országgyűlés elnökének, aki két esztendővel ezelőtt, az ötlet megszületésekor a megvalósítás ügye mellé állott. És a kolozsvári Magyar Főkonzulátus két fő tisztségviselőjének, Cseh Áronnak és Szentpéteri Istvánnak, akiknek segítségét a megvalósítás nem kevés hullámvölgyében munkaközösségünk maga mögött érezhette.
Első kísérlet ez a könyv egy teljesebb körű számbavételre hiányokkal és bizonyára hibákkal. Most ennyi telt ki tőlünk. De bízunk abban – s erre most itt is szeretném kérni mindazokat, akik kézbe veszik, hogy észrevételeikkel, kritikáikkal, kiegészítéseikkel segítsenek egy majdani javított és bővített kiadás létrehozásában.

Elhangzott 2006. október 20-án a Kolozsvári Magyar Operában rendezett megemlékező ünnepségen. 




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében