"dobognék napestig, s kinek a szívével?"
Kereső  »
XXV. ÉVFOLYAM 2014. 17. (655.) SZÁM — SZEPTEMBER 10.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
MARKÓ BÉLA
Rímkényszer
Demény Péter
Beszélgetés Mircea Dinescuval - Angyal a határon
Vallasek Júlia
Angolkeringő 11. Rejtőzködő félelem (Mark Haddon: The Red House)
Sebestyén Mihály
A Place Pigalle összeillesztései
Vörös István
C. zsoltár
Cseh Katalin
versei
Szőcs István
„Az bizony AZ volt, de Ő bizony nem AZ volt” – Dózsa György – 1514 – Parasztháború félezer éve
Abdellatif Laâbi
Az elektronikus majmok
Nagypál István
versei
ADORJÁNI PANNA
Tízéves vagyok és cigicsikkeket gyűjtök a templom udvará
Hajós János
versei
Horváth Előd Benjámin
Az elesettek hangja és az éhség - Horváth Előd Benjámin interjúja Serestély Zalánnal
Viszonyszók nélkül gyónni
Ugron Nóra
Félelem és reszketés Észtországban
Elek Tibor
Klasszicizáló beérkezés
Szántai János
Janovics-könyv, három nyelven
Karácsonyi Zsolt
Ványa paraszti sorsa
DIMÉNY HAJNALKA
„...úgy kezd a lelkünk a ketrecéből kiszabadulni”
MOLNÁR ZSÓFIA
Csaligyűjtemény
Benke András
A kimondhatatlan újramondása
SZEKERNYÉS JÁNOS
Képtár és alkotótábor
Lászlóffy Zsolt
Erdélyi muzsikusok Dél-Ameriká­ban (1.)
Hírek
 
Horváth Előd Benjámin
Az elesettek hangja és az éhség - Horváth Előd Benjámin interjúja Serestély Zalánnal
XXV. ÉVFOLYAM 2014. 17. (655.) SZÁM — SZEPTEMBER 10.

– Mondhatjuk, hogy az írás tulajdonképpen önterápia?

– Szeretném hinni, hogy nem. A magam részéről legalábbis igyekszem minden verset már a halálommal indítani. Amíg el nem halok rendesen, egyszerűen nem fogok neki. Persze ezt a halált meg kell csinálni. S ez végtére is mekkora luxus. Hogy közben nem hugyoznak le, nem vernek tarkón, hogy utána valaki ételt tol elém, hogy kedvemre haldokolhatok.

– Lehet a kimondott szó test? Fordítva?

– A világirodalom egyik legintenzívebb mondata így hangzik: „Pedig nekem mindegy volt, strikkelt-e az anyám; ha ismertem volna, szerettem volna, és jó skricije lettem volna, akárcsak N’Da Amédée úr, akiről majd még bátorkodok.” Émile Ajar írta. Vagy Romain Gary. Vagy Shatan Bogat. Végül is mindegy – nem marad semmi, csak az a görcsös mássalhangzó-torlódás. Tizennyolc lehettem, amikor először olvastam, felhorzsolt, s viselem azóta is ezt a hegedést. Ha eszembe jut, nem az eszemből jut eszembe, hanem arról a hegedésről a nyelvemen – ha katolikus volnék, fájna, amikor ráteszik az ostyát.

– Mi köze lehet a vallásnak és a mítosznak az irodalomhoz azon túl, hogy kölcsönösen meríthetnek egymásból?


– Nemrég olvastam René Girard egyik kései munkáját, mely a kereszténység kritikai apológiáját vállalja föl. Girard az evangéliumokat mítoszkritikai, az antik mítoszok dekonstrukcióját elvégző szövegekként értelmezi, olyan páratlan textusokként, melyek a világon elsőként juttatják szóhoz az elesetteket. A kihívást, az irodalom kihívását én éppen ebben érzem: megtalálni az elesettek hangját, miközben fölfogjuk, hogy maga az áldozat is egy folyton elmozduló kategória, melynek a védelme egyszerűen nem szervezhető meg normatív alapon, azaz csakis egy preszubjektív szubjektivitás felől elgondolható.

– Milyen viszonyban áll vagy állhat a tett pillanata az emlékezéssel?

– A görögök legalább két kategóriát tartottak fenn az emlékezet megnevezésére – a mnémét, illetve az anamnézist. Előbbi nagyjából a kéretlenül vagy spontán módon ránk törő emlékekre vonatkozik, míg utóbbi az emlékek munkás felkutatására, eredetileg a beteg kórtörténetének feltárását értették alatta. Ha az ember az akarat, a szándék vagy a vágy erejével és erőtlenségével szállja meg az emlékeit, szinte sosem tudni, hogy ami ilyeténképpen föltárul, az mennyiben teremtett és mennyiben adott. Bennem a Feltételes átkelés családtörténetként már jóval a kötet megjelenése után állt össze – valamiféle cserebomlásban az egyébként érthető ígénnyel, hogy szólani kell róla. Magyarán: ez a viszony – emlékezet és tett pillanatának viszonya – a szekvenciálisan fölfogott idő rendjében egyszerűen értelmetlen. Mert ugyan ki értené azt, hogy egy erőtérben megfogan a vers, de ezt az erőteret végül is csak az utólagos nyomás gerjeszti, hogy érteni akarjuk ezeket a verseket. Mint ahogy érthetetlen az is, hogy valaki keresztre feszíttetett a bűneimért, még mielőtt világra jöttem volna.

– Miből táplálkozol elsősorban, ha írsz?

– Elsősorban éhségből. De a gondolat lopott – Borbély András barátom írja így Bálnakenyér c. könyvében. De még ha lopott is: éhesen az ember valahogy erősebben pulzál bele a világba, valahogy jobban egyben van vele. Megmaradva a kérdés metaforikájánál: még sosem főztem olyat, amilyet enni szerettem volna, és megfordítva; még sosem ettem olyat, amilyet főzni szerettem volna. Hál’ istennek. Azt hiszem, a társiasság keretén kívül sosem született volna egyetlen konyha sem.
Ezzel szemben az éhségem az én éhségem, és nem kívánhatom senki másnak.




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében