– Mondhatjuk, hogy az írás tulajdonképpen önterápia?
– Szeretném hinni, hogy nem. A magam részéről legalábbis igyekszem minden verset már a halálommal indítani. Amíg el nem halok rendesen, egyszerűen nem fogok neki. Persze ezt a halált meg kell csinálni. S ez végtére is mekkora luxus. Hogy közben nem hugyoznak le, nem vernek tarkón, hogy utána valaki ételt tol elém, hogy kedvemre haldokolhatok.
– Lehet a kimondott szó test? Fordítva?
– A világirodalom egyik legintenzívebb mondata így hangzik: „Pedig nekem mindegy volt, strikkelt-e az anyám; ha ismertem volna, szerettem volna, és jó skricije lettem volna, akárcsak N’Da Amédée úr, akiről majd még bátorkodok.” Émile Ajar írta. Vagy Romain Gary. Vagy Shatan Bogat. Végül is mindegy – nem marad semmi, csak az a görcsös mássalhangzó-torlódás. Tizennyolc lehettem, amikor először olvastam, felhorzsolt, s viselem azóta is ezt a hegedést. Ha eszembe jut, nem az eszemből jut eszembe, hanem arról a hegedésről a nyelvemen – ha katolikus volnék, fájna, amikor ráteszik az ostyát.
– Mi köze lehet a vallásnak és a mítosznak az irodalomhoz azon túl, hogy kölcsönösen meríthetnek egymásból?
– Nemrég olvastam René Girard egyik kései munkáját, mely a kereszténység kritikai apológiáját vállalja föl. Girard az evangéliumokat mítoszkritikai, az antik mítoszok dekonstrukcióját elvégző szövegekként értelmezi, olyan páratlan textusokként, melyek a világon elsőként juttatják szóhoz az elesetteket. A kihívást, az irodalom kihívását én éppen ebben érzem: megtalálni az elesettek hangját, miközben fölfogjuk, hogy maga az áldozat is egy folyton elmozduló kategória, melynek a védelme egyszerűen nem szervezhető meg normatív alapon, azaz csakis egy preszubjektív szubjektivitás felől elgondolható.
– Milyen viszonyban áll vagy állhat a tett pillanata az emlékezéssel?
– A görögök legalább két kategóriát tartottak fenn az emlékezet megnevezésére – a mnémét, illetve az anamnézist. Előbbi nagyjából a kéretlenül vagy spontán módon ránk törő emlékekre vonatkozik, míg utóbbi az emlékek munkás felkutatására, eredetileg a beteg kórtörténetének feltárását értették alatta. Ha az ember az akarat, a szándék vagy a vágy erejével és erőtlenségével szállja meg az emlékeit, szinte sosem tudni, hogy ami ilyeténképpen föltárul, az mennyiben teremtett és mennyiben adott. Bennem a Feltételes átkelés családtörténetként már jóval a kötet megjelenése után állt össze – valamiféle cserebomlásban az egyébként érthető ígénnyel, hogy szólani kell róla. Magyarán: ez a viszony – emlékezet és tett pillanatának viszonya – a szekvenciálisan fölfogott idő rendjében egyszerűen értelmetlen. Mert ugyan ki értené azt, hogy egy erőtérben megfogan a vers, de ezt az erőteret végül is csak az utólagos nyomás gerjeszti, hogy érteni akarjuk ezeket a verseket. Mint ahogy érthetetlen az is, hogy valaki keresztre feszíttetett a bűneimért, még mielőtt világra jöttem volna.
– Miből táplálkozol elsősorban, ha írsz?
– Elsősorban éhségből. De a gondolat lopott – Borbély András barátom írja így Bálnakenyér c. könyvében. De még ha lopott is: éhesen az ember valahogy erősebben pulzál bele a világba, valahogy jobban egyben van vele. Megmaradva a kérdés metaforikájánál: még sosem főztem olyat, amilyet enni szerettem volna, és megfordítva; még sosem ettem olyat, amilyet főzni szerettem volna. Hál’ istennek. Azt hiszem, a társiasság keretén kívül sosem született volna egyetlen konyha sem.
Ezzel szemben az éhségem az én éhségem, és nem kívánhatom senki másnak.