Sűrű fenyvesek – ez a kép jut eszembe először Serestély Zalán írásai kapcsán. Persze ez azért sok kívánnivalót hagy maga után. Kiforrott, bonyolult szöveghálózatok ezek – a versek inkább, a prózákról később. Eltakart mozzanatok, sötét titkok, „feszült kertek”. Nehéz róluk beszélni, annyira személyesek. Vagy annyira személytelenek, attól függ, honnan nézzük. Keveredni kezd a test az igével, az ige a mítosszal, a mítosz a testtel. Olvasóként szinte bőrünkön megjelenő stigmákként éljük meg a szövegeket, már-már szégyenérzet lesz úrrá rajtunk – pláne ha valamit érdemben is el szeretnénk mondani róluk, ha egyáltalán van mit. Például ezt: kegyetlen költészet a Serestély Zaláné – és ezzel sem mondtunk semmit.
Nehéz költészet a Serestély Zaláné. Láthatólag nem az azonnali hatás kedvéért íródott. Nem lehet csak úgy elszavalni. Elsőre csak ízlelgetni lehet, megsejteni valamit a hangulatukból, és az erejükből. Minden újraolvasásnál újabb ajtók nyílnak meg a szövegekben. Lehetséges értelmezési vagy tájékozódási pontok – és el lehet indulni e pontok mentén sokfelé, de a kibomló nyelvi és képi táj beláthatatlan, és hol átfedi egymást, hol meg elkülönül egymástól teljesen. Elindulnánk valamerre, de egyik irány sem veszélytelen: „hüllők járnak a fejemben/ ázott gerinc; felfekvés; jászol/ gyulladt a part – a pata nem/ viszonyszók nélküli álom// hüllők járnak a fejemben:/ – Jónás és Jónás és Jónás/ Izrael sem Ninivé sem –/ viszonyszók nélkül a gyónás// nincs több hajnal csak ez a hajnal/ nincs több kert és nincs több hüllő/ viszontlátlak hátráló vadakban/ szemük sincsen – mélyen ülő”.
Viszonyszók nélkül, lecsupaszítva gyónni. Csak igék és főnevek. Alany és állítmány. Úgy személyes, hogy zavarba ejtően személytelen. Zavarba jövünk Serestély Zalán verseitől, mert görbe tükröt tart a legsötétebb titkaink elé. Például, hogy valójában gyávák vagyunk. Hogy valójában legbelül dúl bennünk is az öldöklés ösztöne. Az éhség, amiért Galileában éhséggel laktunk jól. Amiért Galilea nem szorul Galileára. A mítosz csak úgy válhat személyessé, ha dekonstruálni próbáljuk, ha feltesszük a kérdést, hogy valójában mi is történt, történt-e valami egyáltalán, és kivel történt, mi közünk hozzá?
Válasz nincs, továbbra is csak a lehetséges értelmezési vagy tájékozódási pontok, és e pontok egyértelmű rizikói, ismétlődő sorok kántálása fülünkben: „apa teózis kalipszis és krif és titok és theia” – amely sorok közrefogják, igyekeznek közrefogni és rendezni (egy darabig legalábbis) a megfoghatatlant, a rendezhetetlent. Mert a sebesült Leonidász, Krisztus heges arca, de Laokón pupillája sem tudja feltárni azokat a titkokat, amiket (ez esetben) a vers magába zárt.
A prózák kevésbé kiforrottak, és ha lehet, még bonyolultabbak. A versek is értelmezhetők egy nagyobb történet részeként, a prózák még inkább, és láthatólag itt is ugyanazok a kérdések foglalkoztatják a szerzőt, mint a versekben, ám a prózákban (bár még mindig nagyon versszerűek) már távolabbról, és bizonyos szigorúbb kereteken belül. Itt már kézzelfoghatóbb helyszínekkel és karakterekkel találkozunk. Ami a prózák rovására írható, az olvashatóságuk – hamar elfárasztanak. Ezek a sűrű fenyvesek a maguk sötét titkaival jobban működnek versben, prózában egy idő után nehéz követni ösvényeiket. Rájuk férne egy kis csupaszítás.
Összességükben Serestély Zalán szövegei új színt képviselnek a fiatal erdélyi irodalmi palettán – olyasfajta gyónások ezek, amit kevesen mernek errefelé felvállalni és kitálalni így, ilyen irgalmatlanul.
