A Kolozsvári Magyar Napokra afféle miniévadot szervezett a Kolozsvári Állami Magyar Színház, ezen belül játszották a Ványa bácsit is, amely az elmúlt évtized egyik legfontosabb előadása. Számtalan díj, kritika, turné- és fesztiválsiker jelzi, hogy Andrei Şerban rendezése színháztörténeti szempontból is jelentős produkció és valószínűleg még sokáig szerepel a kolozsvári társulat műsorán.
Nem csupán az előadás, de a címszerepet alakító Hatházi András is számos elismerésben részesült, azonban a címszerepben egy ideje már Viola Gábort láthatja a közönség. Azt a Viola Gábort, aki azóta, hogy a sétatéri színházhoz került, számos figyelemre méltó alakítást tudhat a háta mögött.
A címszereplőváltás természetesen módosíthatja az előadás egészét, új hangsúlyokat teremthet, új értelmezést adhat az előadásnak, a csehovi szöveget is új megvilágításba helyezheti. E változások, módosulások le is zajlanak az előadáson belül. Éppen azért, mert Viola Gábor is erős, egyéni, sajátos szerepformálással bizonyítja – helyt tud állni, minden különösebb nehézség nélkül a produkcióban.
Nem kívánom Hatházi és Viola alakítását sem teleaggattni pozitív jelzőkkel, mindkettő egész egyszerűen: jó. Ennek okairól azonban érdemes beszélni. Éppen az előadásban tapasztalható hangsúlyeltolódások, módosulások miatt.
Hatházi alakításának vezérfonala a tehetséges és aztán egyre mélyebbre, a vidékiségbe süllyedő szereplő arcát mutatja meg a közönségnek, a mellékszálakat, finom kitérőket sem hanyagolva el. Elsősorban egy értelmiségi története az, amit elénk hoz. Viola alakítása, természetesen és szükségszerűen: más. E másságot kívánom az alábbiakban körbejárni.
Viola Gábor már az első pillanattól egy, a paraszti sorshoz közelebb álló Ványa bácsit formál meg. Már az előadás kezdő jelenetében is mélyebben van, lecsúszik a nézőtéri székek közé, míg a többiek ülve várják, hogy a színpadon elhelyezett székeken elhelyezkedő közönség elcsendesendjen. Mozdulatai darabosabbak, hangja erősebb, harsányabb a játék terében, mint olyan emberé, aki inkább gazdatiszt a parasztok között, mint többre vágyó, ám célját vidéken elérni képtelen értelmiségi.
Míg Hatházi a lecsúszottság állapotában is értelmiségi marad, Viola Ványája más utat jár be. Nem lecsúszik, de visszacsúszik azok közé, akik közül hiába is próbált kitörni. Az értelmiségiekkel és a szellemi szférával szemben sokkal ellenségesebb. Hatházi az értelmiségi iróniáját, humorát és derűjét is megvillantja alakításában. Viola minden gesztusa fanyarabb, keserűbb, lemondóbb, távlatok híján való.
Az előadás egyik leglátványosabb pillanata, amikor a csillár Ványa feje fölött lassan ereszkedni kezd – Hatházi szerepmegformálása okán azt sejteti a nézővel, hogy Ványa mégiscsak kapcsolatot tud tartani a felső szellemi szférákkal, és vidéki környezetben is képes megőrizni azt – csupán az előadás végére lesz teljesen egyértelmű: elvesztette a csatát.
Viola minden gesztusa, hangsúlya az elvesztett csata utáni helyzetből indul ki, az általa megformált Ványa reménytelensége, komorsága, kilátástalansága és súlyos alkoholizmusa éppen ebből ered. Ezért a csillárjelenetnél a „fentiekkel” való kapcsolatteremtés is egészen más természetű. Itt Ványa már nem azért ül a csillár alá, mert a szellemi szférához tartozik, nem azért, mert értelmiségi, csupán annak okán, hogy ő a „legértelimségibb”. A csillár leereszkedése nem a fenti szférával való kapcsolatteremtést jelenti, nem két egyenrangú fél kommunikációját. A szellemi szféra nem segíti meg Ványát, nem teljesíti ki személyiségét, ha csak rövid időre is; nem emeli át, nem emeli fel, épp ellenkezőleg – zsarnoki módon nehezül a Viola által megformált Ványára. A paraszti sorba tulajdonképpen már réges-rég belekérgesedett és belekeseredett Ványának a többi szereplőhöz való viszonya is értelemszerűen más ezért.
Jelenához (Györgyjakab Enikő) is sokkal távolabbról közelít, nem két, a felsőbb körökhöz tartozó, tulajdonképpen egyenrangú személy közötti viszony ez. Míg Hatházinak talán lenne esélye, Viola helyzete ezen a szálon is teljesen reményelen. Alakításából nem hiányzik, hanem kezdetektől kimarad a játékos irónia. Hatházi színházi bohóc az előadás vígságosabb pillanataiban, Viola vásári komédiás. Hangsúlyozom: nem a színészi minőségről beszélek, hanem a szerepmegformálás irányáról. Viola játékossága érdesebb, harsányabb, learatandó mezők tágasságához, piacterek hangzavarához, gazdatiszti, parancsolóbb hangnemhez szokott. Inkább az unaloműzés miatt közeledik Jelenához, aki sokkal hűvösebb és távolságtartóbb, mint Hatházi Ványája.
Hatházi alakításában Ványa személyiségében olykor megvillan a lecsúszott zseni hajdani szellemi erejének fénye, Violánál az elsajátított magaskultúra nem válik a személyiség szerves részévé, azon belül is idegen rész marad. Viola Ványája ellenségesen viszonyul saját megszerzett tudásához is, számára egyértelmű: ez az, ami elválasztja a vele együtt vidéki életet élőktől, saját igazi természetétől. Magánya a magára hagyott, magasabb szintek elérésében nem segített gyermek magánya, anyjához is ezért viszonyul jóval távolságtartóbban.
Viola „paraszti” szerepértelmezése élesebben elkülöníti a vidéken élők világát a fentiekétől, Szerebrjakov (Biró József) szerepmegformálásának ereje változatlan marad, ám a vidékiekhez való viszonya „felszínesebb”, távolságtartóbb. Ványa parasztibb megformálása Asztrovot (Bogdán Zsolt) is némiképp a vidékiek csoportja felé húzza, Jelenával való kapcsolata az előző változathoz képest veszít, ha színpadi intenzitásából nem is, de tragikus erejéből igen (a Jelena és Asztrov közötti kapcsolat nem válik annyira szorossá, az elválás is „egyszerűbb”).
Mindez szükségszerű és magától értetődő. Viola Gábor alakításának erénye éppen ez, hogy képes volt módosítani az előadás hangsúlyait és értelmezési lehetőségeit, miközben az új címszereplő alakítása okán is létrejövő új „változat” továbbra is megőrzi az eredeti előadás erejét, lendületét, intenzitását – csak egy másik, a paraszti sorshoz, vidékies világhoz közelebb álló szinten.
