A köztes térről írni be nem fejezhető vállalkozás, mert átmenetet, közöttiséget, jó esetben középpontot jelöl e fogalom, egy olyan, gyakorta pontosan be nem határolható teret, amelyet éppen azok a tények, szempontok, rendszerek határoznak meg, amelyek nem sajátjai, vagy ha mégis, azoktól eltér valamilyen módon.
Éppen a „valamilyenség”, a pontosan be nem határolhatóság az, amit erényei között kell emlegetni. Függetlenségét nehezen körülírható volta adja meg. Így fordulhat elő, hogy egyesek, ha e köztes térről hallanak, rögvest arra gondolnak, hogy e köztes tér ott van „két szék között, a pad alatt”.
Az író, az irodalom gyakorta van jelen e köztes térben, sokak szerint ez a „lételeme”. Hatványozottan érvényes ez Közép-Európára és a közép-európai irodalmakra, írókra, sőt, ezen írók, irodalmak olvasóira. Mert, ha többé kevésbé sikerül is meghatározni Európát, azt, hogy mi is az író, az irodalom – a közép fogalma, hirtelen szembesít bennünket azzal: mégsem tudjuk egészen pontosan, hol, miért vagyunk. A közép, a köztes tér fogalma újra és újra állásfoglalásra kényszerít, mozgásban van, a figyelem, a kíváncsiság, a szellemi frissesség megőrzésére késztet, kényszerít.
Miközben földrajzi és politikai szempontból Közép-Európa fogalma számtalanszor átértelmeződött az idők folyamán, a közép-európai irodalom folyamatosan jelzi önnön létezését.
Elég, ha felütjük az immáron életének kilencedik évtizedébe lépett Fried István professzor témába vágó műveit, vagy Andrzej Stasiuk Útban Babadagba című kötetét, hogy ráébredjünk: az utazó, ha Közép-Európa pontos határait keresi, azt legkönnyebben e nehezen meghatározható tér, nagyon is valóságos és kézzel fogható alkotásaiban találhatja meg. Leírt sorok között, leírt sorok egymásutánjában, bármikor rálelhetünk, és éppen az értelmezési lehetőségek talán végtelen száma okán – ez az utazás be nem fejezhető...
