Azt mondják, 1956-ban a világtörténelem egyik legrövidebb forradalma zajlott le Magyarországon, hiszen néhány nap alatt megtörtént minden, aminek a forradalmakban meg kell történnie, és aztán hihetetlen gyorsasággal és kegyetlenséggel vérbe is fojtották.
Én azt hiszem, az ezelőtt ötven esztendővel kirobbant szabadságharc ma is folyik, és 1956-ban tulajdonképpen Európában a huszadik század második felének leghosszabb forradalma indult el, amely átnyúlik a huszonegyedik századra is. Ennek a hosszú forradalomnak voltak hősei, áldozatai és hóhérai akkor is, és vannak azóta is, újból meg újból. Nem fegyverekkel vívták 1956 novembere után ezt a forradalmat, hanem a lelkünkben zajlik ma is, bár a kivégzőosztagok fegyvere még eldördült sokszor azután, a hóhér kötele sem tétlenkedett, sőt, 1989-ben itt Romániában ismét sűrűn ropogott a puskatűz, sok életet kioltott.
De a forradalom bennünk forrt tovább. Bennünk magyarokban és a nem-magyarokban is, egész Közép- és Kelet-Európában. Fellobbant 1968-ban Csehszlovákiában, azt is letiporták, de tovább parázslott, itt villant, ott szikrázott váratlanul, kapkodták a fejüket a kisebb-nagyobb diktátorok, néha csak egy-egy magányos ember szemében látták viszont a tüzet, néha egy egész városon futott végig a láng, néha önként gyújtotta fel magát valaki, hogy ismét világítson a forradalom, ide-oda rohangáltak a zsarnokok, itt oltották, ott gyúlt meg, nem tudtak semmit kezdeni vele, és így értük meg 1989-et, amikor végre kifényesedett minden szem, és széthulltak a zsarnokságok.
Szeretném, ha jól értenék, amit mondani akarok. Nem csupán metafora ez, nem csupán költői kép, hogy az 1956-os forradalom folytatódott azután minden kommunistaellenes és szovjetellenes megnyilvánulásban Európának ebben a részében, hanem bizonyítható tény. Olyan ez, mint egy késleltetett robbanás. Magyarországon például akkor omlott össze a nyolcvanas évek végén visszavonhatatlanul a Kádár-rendszer, amikor azt a hihetetlenül pimasz hazugságot, hogy 1956-ban ellenforradalom volt, nyilvánosan cáfolni kezdték. Először még csak népfelkelés lett, azután lassan-lassan már forradalomnak és szabadságharcnak is lehetett nevezni. Vége volt a hazugságnak, vége volt a rendszernek! Véget ért ott is, nálunk is, mindenütt a térség országaiban egy szörnyű tudathasadás, amikor mást hallott a gyermek az iskolában és mást otthon. Mintha azért találta volna ki a természet nekünk a két agyféltekét, hogy az egyiket szüleink otthoni igazságára, a másikat a rendszer nyilvános hazugságaira tartogassuk. Ellenforradalom, mondták a tankönyvben. Forradalom, suttogták nekünk otthon. Így nőttünk fel, ilyen suttogó időben mi is itt Erdélyben, itt Romániában. Így próbált minket monstrummá nevelni sok neveletlen, bakancsos diktátor, de nemcsak ők, hanem ijedt tanítómestereink egyike-másika is, és így szabadított fel végül minket is 1956 szabadságharca 1989-ben. És talán még ma sem szabadultunk fel véglegesen, talán még ma is folytatódik ez a forradalom.
Igen, 1956 forradalom mindenkinek itt a volt szocialista tömb országaiban, mindenki a maga forradalmának érezheti, el egészen a Szolidaritás lengyel hőseiig Gdanszkban, de nekünk 1956 még szabadságharc is volt. Ilyen a mi történelmünk. 1848 is egyszerre volt társadalmi forradalom és nemzeti szabadságharc, és 1956 is. Mi több, ott is hatott ez a forradalom és szabadságharc, ahol már-már minden magyar fejéhez egy puskacsövet szegeztek, hogy pisszenni se merjenek. Például nálunk, Romániában. Mégis mertek, mégis szóltak magyarok is, románok is.
Olyan ez, mint amit a levágott testrészről mondanak, hogy akkor is fáj, ha már nincsen. Hát még akkor, ha továbbra is van, csak egy másik országban, mint mi is. Mi mindent megérzünk, ami Magyarországnak fáj! Így volt ez gyermekkoromban is, így volt ez az ötvenes években. Legfeljebb azt kérdezhetnénk, hogy Magyarország is érzi-e igazán, megérzi-e, ha nekünk fáj valami. Most például, amikor önnön tekintélyét rombolja, érzi-e, hogy ez nekünk nemcsak fáj, de nagyon rossz is.
1956-ban is úgy markolt meg minket a szorongás, mintha ott lettünk volna. Mint egy távoli ikertestvért, aki rögtön megérzi, hogy baj van. El kell mondanunk egymásnak végre, mi erdélyiek és magyarországiak, hogy egymásért is felelősek vagyunk, és hiába a határ, azon útlevél nélkül is átjár a féltés, az öröm és a bánat, a szeretet és a harag, minden érzelem.
Hiszen 1956 sem volt csupán Magyarország forradalma, Erdélyé is volt, sőt, Romániáé is, sem határőrök, sem szovjet tankok nem tudták ezt megakadályozni. És a megtorlás kegyetlen volt itt is, ott is. Itt nem voltak puskalövések, de betűért, szóért, versmondásért itt is börtönbe zártak hosszú-hosszú évekre diákokat, papokat, értelmiségieket, és soknak az életét is kioltották.
A kezdetben kemény, később pedig puha diktatúrának számító kádári rendszer pedig csak nézte, hogy mi történik itt velünk. Hogyan várják ki a forradalmi tűz lankadását türelmesen, ravaszul, aljasul egészen 1958-ig, hogyan törik kettőbe fiatal fiúk, lányok életét, és hogyan számolják fel 1959-ben a Bolyai Egyetemet. És hogyan lélegeznek fel hosszú időre a diktátorok, hogyan dőlnek hátra foteljaikban elégedetten, hogy nincsen már láng, nincsen már forradalom. Pedig volt bizony! Sőt, attól kezdődően lett igazán forradalom. A fejekben. A lelkekben. Magyar, román, cseh, lengyel szívekben. Mindenütt! A forradalom lángja már belül égett tovább, és ott igazán nem lehetett kioltani.
Én azt gondolom, hogy az 1956-os forradalmat folytatta, és a kivégzett Nagy Imréék eszméit vitte tovább Lech Walesa, Vaclav Havel, vagy akár a mi kedves íróbarátunk, Mircea Dinescu is.
Sok idő telt el még, amíg a kommunizmus összeomlott. De akkortól fogva már csak a szovjet tankok vagy egyik-másik országban a saját fegyverek fenyegetése tartotta össze ezeket a hazug társadalmakat. Hamis hitnek, rózsaszínű önámításnak attól kezdve vége volt már. Csak a sötét félelem, csak a kétségbeesett remény, csak az volt a miénk évtizedeken át. A már-már kézzelfogható félelem és a könnyen illanó remény. Ennyi maradt nekünk.
Erdélyben mostanáig mintha csak Magyarország forradalmaként néztük volna 1956-ot. Elsősorban Magyarország áldozata valóban, kétszázezer földönfutóval fizetett, és még mi mindennel ez az ország. De Erdély is sokat áldozott érte. Öngyilkos professzorokat, kivégzett papokat, börtönben sínylődő ifjakat. Kolozsvár különösen megszenvedte 1956-ot. Itt az ideje, hogy teljes egészében a magunkénak, a mi forradalmunknak, a mi szabadságharcunknak is tekintsük ezt a látszólag néhány napos, de valójában félévszázados forrongást, a lelkek forradalmas felszabadulását. Ami még egyáltalán nem ért véget. Mint ahogy az emlékezés is új meg új forrásokra lel. Mert az idén a Volt Szekuritáté Irattárát Vizsgáló Bizottság már kiállítást készít elő, amely ha az évfordulóhoz képest megkésve is, de bizonyítani fogja, micsoda szörnyű pánikba esett itt is a rendszer, és micsoda szörnyű megtorlást eszelt ki és vitt végig azután!
Isten óvjon mindenkit, magyart is, románt is a kádári toleranciától, de a snagovi vendégszeretettől is!
Legyen a miénk végre 1956, legyen mindannyiunké ez a hosszú-hosszú forradalom!
Illesse tisztelet azokat, akik érte szenvedtek, érte haltak meg!
Elhangzott 2006. október 20-án a Kolozsvári Magyar Operában rendezett megemlékező ünnepségen.
