Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy királyfi. Azt mondja az apjának: ő bizony nem akar meghalni!
A király így válaszolt:
– Fiam, aki született, annak halni is kell.
A királyfi toporzékolt. Nem! De ő SOHA nem akar meghalni!
– Kimegyek Halhatatlanországba! – perelt dacosan.
– Olyan nincs, fiam! – válaszolta nyugodtan a király, s szemében csillagok gyúltak, felhők homlokára.
– De van apám! Hallottam!
– Hát… ahogy Neked jól esik.
Felkészült a királyfi, ment, évekről évekre...
…Hogy aztán a királyfi igazán boldogan tengődött örökkön-örökké Halhatatlanországban a halhatatlan királyné mellett, azt nem tudni, de eljött a pont, amikor egyszer elunta a végnélküliséget. Hazament volna a szüleihez, akik rég meghaltak, s hát útközben rögvest elépenderült a Halál. Kergetni kezdte, a királyfi meg fogta a nyúlcipőt és szaladt előle, vissza, Halhatatlanországba. Unatkozni.
Vajon milyen lehet, ha az ember megelégeli a végnélküliséget, és már nincs olyan része az életnek, amit ne ismerne? Vajon el tudja-e viselni örökkön-örökké önmagát… vagy… tud-e önmagával élni békességben?
Nyári délután volt, eső utáni fülledt meleg. Mama a biciklin ült, lassan karikázott, én mellette szedtem a lábam az úton.
– Mama, mindenki meghal? – kérdeztem tőle, miközben az útmenti temető mohás sírjait pásztáztam.
– Meg fiam, meg – válaszolta cseppet sem megnyugtatón, de nem nézett rám.
– Én is?
– Te is, gyermekem – majd hozzátette – de soká lesz az még, ne félj!
– Mikor az a soká?
– Ha majd öreg leszel.
– De én nem akarok öreg lenni!
– Mindenki megöregszik egyszer – mondta, s mentünk tovább. Komótosan, hallgatagon.
Többet szó sem esett erről, hanem a jégbe fagyott újév másodnapján mozdulatlan arcát néztem a siratóban. A szoba tükrei letakarva. Sürögtek-forogtak az asszonyok, távoli, külföldről érkezett rokonok mormoltak egymás között, és számba vették ingóságait. Ezek a tányérok, meg a terítők, a ház és a kert, ez meg az eladható, amazt a kutya veszi meg. Mi lesz a kerttel és a majorsággal? Nem fogja gondozni már senki, úgy marad minden, veszendőben. Ropogott a hó a talpunk alatt, fázva topogtam hosszú, fekete embersorban a temetőig, és apám arcát fürkésztem, csodálkoztam, nem sír, mikor körülötte mindenki más igen. Csak néz egyre maga elé, ahogy fagyott rögök zubognak a koporsóra. Számolgattam, hatvanhárom, én tizenhárom leszek nemsokára, a hatvanhárom meg nem olyan öreg, csak kicsit öreg még, de ha csak kicsitöregek is meghalnak, jó esetben nekem is van még ötven évem. Ötven év… az elég lesz egy pár dologra…, s csak abban reménykedtem, nem telik le olyan gyorsan. Eszembe jutott a papa is, ahogy ül a lejtett udvaron, egy széken. Fejében kalap, ujjai között újságpapírból sodrott dohány. Sokat nem beszélt, csak ült, szeme messze nézett az őszi alkony kék útjain túlra, dimbes-dombos táj körös-körül. Fáradt vagyok, fiam – mondta egyszer alig hallhatón, és bevackolódott a nagy paplan alá. A dédi egyedül maradt évekre az alacsony mennyezetű, kék linóleumos házban. Topogott ráérősen, tejberizset kavargatott nekünk a spóron, az ablakban muskátlik, faragott pad, s a monoton, ketyegő óra – egy-két tárgy, nem is sok, amikkel körülvette magát csak úgy, egyszerűen. Soha nem mertem megkérdezni, hogy milyen egyedül, s hogy nem fél-e, mikor eljön az idő...
Aztán feledni igyekeztem hosszú időre az érzést.
Az öregotthon igazgatója első éjszakai műszakom előtt így szólt:
– Kettőkor felkelsz, körüljárod az otthont, szobáról szobára. Nem kell bemenned mindenhová, csak az ajtóból meghallgatod, mindenki lélegzik-e. Ha valaki meghal, ne csinálj semmit, csak hívj engem, mi majd elrendezzük ketten.
– Elrendezzük? – néztem kérdőn.
– Megmosdatjuk, felöltöztetjük és betesszük reggelig a halottasházba. Az kint az udvar túlsó felén – magyarázta, majd hozzátette – ez természetes, megtörténik, mindenki végigcsinálja, aki itt dolgozik.
A személyes dolgok között mindenkinek a szekrényében, alsó polcon előkészítve, külön félretéve a temetésre szánt, vasalt, naftalinszagú, ünneplő ruha, így van ez, be kell pakolni azt is, ha öregotthonba vonul az ember.
Néhány éjjelen szívdobogva keltem kettőkor, – és a félhomályban botorkáltam, nyitottam be szobáról szobára. Hallgattam nyugodt, egyenletes, megfáradt lélegzésüket, néha egy-egy álomfoszlányt, álomfoszlányból kihallatszódó életrészletet, még azokból az időkből, mikor nem éltek itt bezárva. Ki-ki majorságot terelgetett a maga nyelvén vagy díjat szedett be, számolgatta, huszonhét, huszonkilenc, ötven, feleségével, férjével perlekedett.
Hiába hát, a lélek nem tud mit kezdeni az évekkel, a falakkal és az öregséggel. Másképp működik, mint az esendő test. Külön, belső ideje van, éjszakánként pedig útra kél, hosszú útra.
Egyik este – november vége lehetett már – az öreg Jakabházi rosszul lett, nem evett és nem ivott, csak feküdt fakón a párnák között. Vonyítottak a kutyák, az asszonyok halkan énekelgettek és beszélgettek villanyoltás előtt egymás között szobáikban.
– Ma meg fog halni valaki – szólt az egyik román asszony kötögetés közben a társának, kifelé tekingetve az ablakon.
Megborzongtam. Aznap nem mertem vizitelni, kulcsra zártam a nővérszoba ajtaját. Sose tudni, lakik a másodikon egy román cigányember is, Mihai, néha hallucinált, hogy fejét veszik, és olyankor, mint egy megveszekedett, kiabált a folyosón és a botja nekicsapódott mindennek, félelmetes volt a tompa fényű, csendes éjszakában. De a halál csak nem jött, legalábbis aznap nem, hiába vonyítottak hát a kutyák és attól fogvást az éjszakai műszakoktól mindig megborzongtam kicsit, nehéz volt a sötétség és a gondolat: holnapra lehet, eggyel kevesebben.
Évekkel később, mint sarokba űzött, s ott megrekedt, kétségbeesett vadat, szorította nyakamat össze az érzés pillanatokra újra és egészen erősen. Zilálva ébredtem éjszakánként. Úgy éreztem, menten rám omlanak a falak, és összenyom minden, ha nem kapcsolom fel a lámpát, hogy világosság legyen körülöttem. Nem tudom, mi ejtett igazán kétségbe: a parányiságom vagy a nagy égbolt, a Hold könyörtelen kereksége, a tárgyak mozdulatlansága, hogy minden úgy marad, ha én nem leszek, akkor is, és ebbe a gondolatba egészen bele lehet szédülni, pont úgy, mint amikor a csillagokat pásztázza az ember és egy idő után egyensúlyát veszti a Mindenség alatt. Nem tudom, mi zavar jobban: a megsemmisülés lehetősége vagy az örökkévalóság. Vagy az, hogy sem ezen, sem azon változtatni nem lehet. Láttam régen egy filmet egy emberről, életének utolsó évéről, majd haláláról. A halála nem is volt olyan félelmetes, de ami utána következett, beégett a szemembe: mi történik a még meleg, haldokló, majd kihűlő testtel. Előbb piros-narancs-sárga, játszi, meleg fények keringnek-kavarognak, majd lilák-zöldek-kékek, s ahogy ezek egyszer feketébe játszódnak át, eltűnik minden végleg. Marad a nagy üresség. A Semmi. Mintha más nem is lett volna, jobban nem is lehetett volna visszaadni ezt a fajta anyagi megsemmisülést.
Hátunk mögött a Bükk, előttünk a szürkületben apró falvak, s miközben a tovatűnő fák után nézek, és arra gondolok, hogy szerelem van, eszembe jut hirtelen, mi lesz ezután: tényleg a semmi? És mi lesz a semmi után mivelünk? Mi is eltűnünk hát a feketeségbe külön-külön, mikor életünkben minden erő egymáshoz űzött-hajtott? Akkor kezdtem el gondolni először a magam halálára. Elrettentett a megbomlott Egész tudata, az esetleges magány, amivel mindenkinek szembe kell nézni, vagy az, amivel egyedül, magamnak kell megküzdenem, és ezen csak némileg enyhít a hitem, és az, hogy mellettem van az, aki fogja közben a kezem, és akinek a nevét elsuttoghatom az utolsó percben, halálom pillanatában. És a magam halálán túl – sosem képzeltem volna – van félelmetesebb dolog is a világon.
Akkor jutott eszembe, amikor elindultam azon az örvénylő csodán, ami mostanra anyává tett. Tél lehetett, mikor először gondoltam rá – vajon hol lehet annak a gyermeknek a Lelke, aki után vágyódunk? Mert a Lélek körül titok van, s halhatatlansága sejthető, de a halhatatlanság előtti idejéből semmit nem tudunk. Mert, ha valaminek a „vége” a végtelenbe tart, úgy az eleje sem tegnap kezdődhetett – hol van hát az a – még testetlen – Lélek, akire gondolok, és hogyan, mikor lesz a bennem formálódó sejthalmazzal egy, kerek és egész? S ha egy-kerek-egész, két Lélek van addig bennem, míg útjára nem engedem a testet? Az életnek az apró, ismeretlen eszenciája ez. És az is, hogy magamból adok egy darabot az útra. Mert a születés és szülés csakolyan kiszolgáltatottá tehet, mint a halál. Ahogy elemi erők rátörnek a testre és rendelkeznek vele: elkapják-alámerítik-összenyomják-szétfeszítik-felemelik, és van egy pillanat, amikor felülről szemléli önmagát az ember. Ott, a szülés-születésben elutaztam valahová, egy pillanatra. Tereken és időkön túlra, ki a testemen át a fejemből, csak néhány másodperc lehetett az egész, ötnél nem is több. Távolodtak a hangok, a fények, az arcok és az érzések, minden olyan messzire került, de visszarántott a gyermek sírása, aki védtelen volt és egészen apró… kinek életet adtam… s ezzel visszavonhatatlanul halált is. Annak minden szenvedésével, gyötrelmével és magányával együtt – ez az egy dolog, amiért mindenem odaadnám, ha megmenthetném. Vagy elég bölcsen, valamit látva, félelem nélkül azt mondani, ahogy a többieknek, annak is, aki nemsokára érkezik ugyanolyan aprón, védtelenül: „Fiam, utolsó a sorban, most Te jössz. Aki született, annak halni is kell… de soká lesz az még, ne félj, én pedig a tenyeremen hordozlak, szívemen tartalak addig.”
