„Shakespeare embere az öncéllá lett ember, kinek életformája a korlátlan cselekvés.”1
Miért éppen Hamlet, töprenghet a színházba járó irodalombarát, miért éppen Shakespeare „legintellektualistább” alakja az, aki a leggyakrabban kénytelen korszerűtlen és stílszerűtlen jelmezben ágálni a színpadon? Már a múlt század elején is gyakran esett szószaporítás a frakkos Hamletről, nemsokára rá színre lépett a pulóveres Hamlet, majd rokokó csipkefátyolban, rászegezett szuronyok gyűrűjében érzékeltette magányát és kiszolgáltatottságát a gondolkodó embernek; vállszíjas SS-villamos kalauz képében pedig azt akarta érzékeltetni, hová vezet a túl sok tanakodás és individualizmus? Egyszóval, a rendező ki akarta tépni a mű zártságából, belecsimpaszkodási felületet keresett rajta, mert Hamlet az a figura, amin át csak a színészi tehetség tud megszólalni, a rendező erőlködése könnyen bohócparádéhoz vezet, ha meg akarja tódítani a költőt; ha rá akar licitálni Shakespeare alakteremtő erejére.
Mint most is olvasom,2 egy új Hamlet-előadás úgy kezdődik, hogy a sötét színpadon, alig megvilágítva, meztelen felsőtesttel ül a cseberszerű kádban a királyfi, és zuhanyozik! Később előfordul még tornaingben is a színpadon; és mezítláb. Mint bárki emlékezhet rá, a dráma az éjszakai katonai őrség igazoltató kiáltásával kezdődik: Állj! Ki vagy? Háborús készülődés feszültségének hangulatában indul és fejeződik be, a győztes Fortinbras bevonulásával. (Felbukkannak a szövegben az öreg, már halott Hamlet és az ugyancsak halott, idősebb Fortinbras, a birtok miatti perlekedésére való utalások, a fiatal Fortinbras fenyegetőzései, hajók lázas építése és rézágyuk öntése, várható véráldozatok, de mindez olyan vékony szálakkal van odafűzve a főcselekmény szélére, hogy sok néző – és rendező – észre sem veszi!) (Voltak azonban jó Hamlet-előadások is, amelyekből a Fortinbras-motívumot törölték, s fel sem tűnt?) Az „Állj s felelj: ki vagy?” – kiáltás elhangozhat különleges történelmi helyzet nélkül is, az éjszakai ügyeletről, és természetesen hat. A tárgyalt Hamlet-előadásban egy fürdőkádból hangzik, a meztelen felsőtestű, kádban ülve zuhanyozó Hamlet szájából, aki kezében nem is a szokványos egy koponyával, hanem két halálfejjel szórakozik, a kritikus nagy gyönyörűségére… Írásának is az a címe: Zuhany a testnek (ugyanolyan mély filozofikumot hordoz, mint például a Cipő a lábnak). A lényeg, hogy kikottyantja előre, ennek a Hamletnek a felszín alatt feszengő s fel-felbuggyanó vezéreszméje: Hamlet a saját teste képviselője, és nem a „lelkizésé”?
A dráma előadásának van még egy mozzanata, amiből „drámailag kiviláglik”, hogy ez a Hamlet nem a „szokványos”! Amikor Hamlet Gertrud szobájában észreveszi, hogy Polonius a függöny mögött hallgatózik, az eredetiben gúnyosan tetteti magát: Hahó! patkány?, és kardjával odadöf; előadásunkban kéjelegve megfojtja a függönnyel… Ilyenformán felszínre hozza az előadás érzelmi alaprétegének szövetét, vagyis hogy ez a zuhany-constrictorikus koncepció – szado-mazochista szenvelgés!
Egy Shakespeare-mű előadása legnehezebben a tetszelgő álintellektualizmus élvetegségét viseli el, a kényeskedést, „… a Shakespeare korabeli színpad, sőt maga a Shakespeare-i dráma is még szoros kapcsolatot tart a népi rémdrámával és a mesejátékkal… Ez a kettősség, a viharzó szenvedély uralma és a tündéri gazdagságú fantázia ritka tünemény az angol irodalomban, viszont annál dúsabban ragyogtatják a kelta ősköltészet fennmaradt kincsei. A kelta népek írták Európa legszebb meséit, s Cymbeline, Oberon, Titánia, Merlin, Trisztán és Izolda, Arthur király és a Grál-lovagok tündéri, bűvös és hősi világa a rokonképzelet tobzódó, játszi színpompájában virul fel újra Shakespeare regényes játékaiban, itt elhagyja az emberi természet szakadékos mélységeit s a fantázia határtalan birodalmába száll”. (Várkonyi)
A fentebb tárgyalni kezdett előadás s vele egyetértésben a róla szóló elemzés – mindkettőt elhagyja! Az előadás elemzése mindenekelőtt annak a közelmúltban – minálunk úgy fél évszázada uralomra jutott színház-esztétikai rémdogmáknak az érvényesítését méltatja, amely szerint a legeslegfontosabb a színpadon a játékteret és a nézőteret elválasztó láthatatlan „negyedik” fal lebontása, hogy színészt meg a nézőt azonos lelki erőtérbe kell helyezni…
Igaz, úgy jó huszonöt éve láttuk ennek egy zseniálisan leleményes kivitelezését a bukaresti Caramitru-féle Hamletben. Az előadás a záró jelenettel kezdődik, aztán hirtelen megszakad, hangos léptekkel egy frakkos alak jön végig a nézőtéren, felmegy a színpadra, annak sötét hátsó részében pontfénnyel megvilágított zongorához ül le, az előadás újra kezdődik, most már a dráma elejétől, a zongorista áthatóan, közvetlen közelből figyeli a játékot, hol zongorázik egy-két futamot, hol nem; majd a tényleges zárójelenethez érve lecsapja a zongora fedelét, s megint csak a nézőtéren keresztül, erélyes léptekkel távozik. (E rendezői lelemény nyomai majd’ másfelé is felfedezhetők: az ugyanakkori kolozsvári Hamletben egy színész a színpad sötét zuga fölé magasított kis erkélyen feketekávét iszik; és éber tekintettel követi az előadást. Vagy: a Buszmegálló című kínai drámában, a megállóban várakozó utasok közt egy nagy zongorán egy művész időnként ingerülten néhány futamot játszik.)
A mi Hamlet-előadásunk beszámolója szerint a színpadnak van egy nyúlványa, rajta néhány szék, amelyekről, a sötét nézőtérből fényszóróval megvilágítva, Claudius és Gertrud, a gyilkos trónbitorló és az elcsábított özvegy királynő figyeli az előadást.3
A beszámoló kizárólag az ilyen vonatkozású elemek s hasonló megoldások méltatása, például Hamlet atyjának szelleme beül a nézőtér első sorába és onnét kísért! Visszatérő kulcsszerepe van a kádnak és zuhanynak is, de a központi fűtésről is szó esik stb. És persze: azonkívül, még színészek is voltak a színpadon…. „s tették, amit kell.”
(Megjegyzéseim szigorúan csak Ungvári Zrínyi Ildikó tanulmányából táplálkoznak.)
Jegyzetek
1 Várkonyi Nándor: Shakespeare születése négyszázados évfordulójára. Újra megjelent a Kaleidoszkóp című kötetben, Széphalom Könyvkiadó, 2014. Eredetileg a Jelenkorban jelent meg, 1964 júniusában. Megállapításai az ötszázadik évfordulón is frissen fognak hatni. Egyik fő gondolata, hogy Shakespeare nem a valóságból „veszi” alakjait, hanem ő teremti. Vö. Petőfi: „Shakespeare egymaga a teremtés fele.”
2 Ungvári Zrínyi Ildikó: Zuhany a testnek. (A sepsiszentgyörgyi Hamlet-előadásról), Látó, 2014, 4. szám. Hamlet. A Gyalui Várszínház és a Sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház 2014-es közös produkciójáról. Rendező: Bocsárdi László, dramaturg: Sebestyén Rita Júlia, díszlet: Bartha József, jelmez: Dobre Kóthay Judit, zenei feldolgozások: Kónya–Ütő Bence.
3 Ennek temesvári tárgyi előzménye is van: egy időben az ottani magyar színház egy divatcsarnokban játszott, amelynek a színpada a nézőtér baloldalán azonos magasságban, egy kifutóban folytatódott.
