"kiszakadsz, kiszakadsz majd szépen"
Kereső  »
XXV. ÉVFOLYAM 2014. 18. (656.) SZÁM – SZEPTEMBER 25.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Karácsonyi Zsolt
A köztes tér nem befejezhető...
NAGY BORBÁLA RÉKA
Héthatáron innen és túl - Beszélgetés Nagy Gábor költővel, irodalomtörténésszel -
Leena Krohn
Az ablakmás (Valeikkuna)
Fried István
Lányregényes emlékezet mint kordokumentum
Orbán János Dénes
Antihorger - Fried István 80 éves
Pomogáts Béla
Sors és vállalás
Egyed Emese
Leckenapok Gergővel
LOVASSY CSEH TAMÁS
Ellentétek
GOMBKÖTŐ MAGDÁS EMŐKE
Életről, halálról
Gálla Edit
versei
ANDRÉ FERENC
versei
Szőcs István
Jegyzet Shakespeare 450. jegyében - A királyfi öltöztetése és vetkőztetése
Elek Tibor
Klasszicizáló beérkezés
Papp Attila Zsolt
Atom Egoyan visszatért
Per Nyholm
Felejtsétek el Drakulát!
Antal Balázs
Apa a Holdon
KECSKÉS TAMÁS HUNOR
Egy-ké-há’ vers a családról
Demeter Zsuzsa
Versünnep
Túros Eszter
10 éves a FREE CAMP
Jakabffy Tamás
Kőrössy Jancsi emlékezete
Októberi évfordulók
 
Elek Tibor
Klasszicizáló beérkezés
XXV. ÉVFOLYAM 2014. 18. (656.) SZÁM – SZEPTEMBER 25.

Markó Béla költészete a nyolcvanas évek második felében II.*

(folytatás előző számunkból)

Talán mivel a szonettkoszorú szerkezeti és szemantikai szabályai komoly technikai követelményeket rónak a költőre,1 a magyar irodalomban Markó előtt viszonylag kevesen küzdöttek meg vele (az utóbbi évtizedekben már egyre többen), de miként fentebb jeleztem, József Attila 1923-ban írt híres szonettkoszorúja, A kozmosz éneke mellett, az ő szeme előtt már néhány erdélyi példa is lebeghetett. Míg azonban Székely János 1955-ös Bolyai János hagyatéka című alkotása és a nemzedéktársak, például Szőcs Géza (A világsólyom szeme), Palotás Dezső (Végül úgyis mindig hazamegyünk) hetvenes évekbeli művei is meglehetősen szabadon kezelik a kései olasz reneszánszból származó klasszikus szonettkoszorú formai és tartalmi követelményeit, addig Markó, miként a szonettnél, úgy ez esetben is maximálisan szabálykövető marad.  Az első tizennégy szonett, a tizennégy költőportré (Janus Pannonius, Balassi Bálint, Szenczi Molnár Albert, Zrínyi Miklós, Petrőczi Kata Szidónia, Berzsenyi Dániel, Kazinczy Ferenc, Vörösmarty Mihály, Petőfi Sándor, Arany János, Vajda János, Ady Endre, József Attila, Radnóti Miklós), a nagy közös téma (magyar költősors, élet és művészet viszonya a magyar múlt zivataros századaiban) variációinak összefüggő és összekapcsolt sorozata formailag azáltal, hogy minden egyes szonett utolsó sora visszatér a következő első soraként. Tehát az első, Janus Pannonius című szonett utolsó sorával („S nem hűti mégsem véremet a fagy.”) megegyezik a második, Balassi Bálint című szonett első sora, s így tovább. A 14. Radnóti Miklós című szonett végén az egész gondolatlánc a kiindulási pontjához tér vissza, tehát első sora még megegyezik az előző József Attila-szonett utolsó sorával („dobogj, dobogj csak, versem, mindhalálig”), de az utolsó sora már a ciklusnyitó Janus Pannonius-szonett első sorával („A pannon dombok dermedten feküsznek”). A 15., Mesterszonett pedig, miközben a megelőző tizennégy szabályos szonett első soraiból épül fel, megtartva természetesen az azokra is jellemző oktáva-szextett szerkezet és a sorok-szótagszámok-rímek szabályos rendjét, a megelőző, egymáshoz nemcsak a sorismétlésekkel, de tematikailag is kapcsolódó szonetteket gondolatilag is összefoglalja. Úgy, ahogy kell.
Csakhogy a portrévers, tudjuk jól, kettős természetű, itt is: szerzője a legkülönbözőbb eszközökkel, stílusának, hangjának, nyelvének jellemzőivel, archaizálással, életrajzi mozzanatokkal, intertextusokkal nemcsak megidézi a címben jelölt költő alakját, életművét, korát, de bele is helyezkedik azokba, az egyes szám első személyű vagy önmegszólító jellegű megnyilatkozás keretei pedig alkalmat adnak a szerzői vallomásra, önvizsgálatra, ars poetica megfogalmazására is. Markó régi kedvelt eljárásával él, szerepekbe helyezkedik, kosztümöket ölt, maszkokat húz, de most látszik csak igazán, hogy nem az elrejtőzés céljából, hanem éppen ellenkezőleg, az önmagára találás, az önazonosulás érdekében. Széles Klára szerint „Monológok ezek a szonettek, mesteri pszichikai pillanatképek a gondosan formált szerep és nem kevésbé gondosan megszólaltatott (s a történeti díszleteket kiváló alkalommá változtató) legszemélyesebb vallomás szavai. Ez a kettő: megszólaltatás és megszólalás bravúrosan egymásba öltöztetett, s úgy, hogy ez a »bravúr« teljességgel láthatatlan.”2 Papp Endre is azt írja: „Ez a privát irodalomtörténet az önmegértést segíti elő. De még többről van szó! A költészeti tradíció sajátos megszólaltatásával találkozunk. Egy olyan párbeszéddel, melyben egymást kölcsönösen feltételezve alakul ki az értelmező szubjektivitása és a hagyomány – az értelmezőhöz viszonyuló – objektivitása. Ezek szerint az értelmező és a hagyomány úgy áll egymással párban, mint komplementer invariánspár. A másikra utalnak, a másik nélkül nem létezhetnek. (…) A hagyományt meg kell szólaltatni, értelmezni kell, e nélkül nincs hagyomány, s megértő sincs hagyomány nélkül.”3 Janus Pannonius versbeli énje például a mostoha körülmények, az értetlen fogadtatás ellenére lankadatlanul alkotó személyiség szülőföldjéhez való ragaszkodásáról tesz vallomást, de ezt a nyolcvanas évek végének romániai költője, nevezetesen Markó Béla lírai énje is éppúgy tehetné. Mint ahogy Szenczi Molnár Albert Isten-faggató kérdéseit, kérvényét is megfogalmazhatná: „Hozzád kiáltunk, s nem kérünk sokat: / mutasd meg mennyedet, ha poklodat / te látni engedted fájó szemünknek!” S a magyar irodalomtörténetben kevésbé ismert Petrőczi Kata Szidónia szerelmi gyötrelmei („ha nem szeretsz már, tán sosem szerettél, / s ha szerettél, hát miért nem szeretsz, / szolgálód voltam, s más szolgája lettél, / másért hevülsz, és másért keseregsz”) sem ismeretlenek Markó verseinek lírai énjétől sem. És így tovább.
Az egyes portrék mindezzel együtt rendkívül érzékletesek, korhűek és hitelesek, Markó a szonett szűk keretei között, kevés szóval, apró mozzanatok megemlítésével, megvillantásával is képes pontos, felismerhető képet mutatni költőelődeiről, úgy, hogy közben a sorsukban rejlő feszültséget, konfliktust, dilemmát is érzékelteti. Balassi Bálint például a vad szerelmi szenvedélyét, a cél elérése érdekében térdre bukva, mézes szókkal leplezi, de annál is inkább megteheti ezt, mert ugyanakkor a végeken szablyával írja a véres éneket: „hogy igaz ügyért minden csel szabad”, s még a mennybéli Istentől való távolságunkat is megfogalmazza közben. Zrínyi Miklós, Berzsenyi Dániel, Vörösmarty Mihály, Ady Endre, de mások is kénytelenek illúziótlanul szembenézni a romlás, az országpusztulás képzeteivel. A magyar költői magatartás évszázadokon átívelő fontos jellemzőjének látszik ez, de az is, hogy közben, ha „színleli” is (miként Kazinczy Ferenc Kufsteinben), nem adja fel a küzdelmet, az újrakezdés esélyét. A magánszféra leplezett fájdalmát, látszólagos nyugalmát viszont képes feladni (miként Arany János), hogy „egy fázó ország gyúljon fel a versre”.  Az egyes portrék egymástól függetlenül, önálló versekként is teljes értékűek lehetnének, egymást követő láncolatuk, koszorújuk viszont egy olyan többszólamú műalkotást eredményez, amelyben a múlt költői tapasztalatai mintegy észrevétlenül összeadódnak. Miközben a stílusremeklések hitelesen megidézik a ma­gyar irodalomtörténet halhatatlan alakjait, az arcképek együttese olyan sorstapasztalatokat erősít fel, amelyeket saját korára és önmagára is vonatkoztathat szerzőjük.
A lehetetlen körülmé­nyek ellenére alkotó, az Istentől való elhagyatottság, az ország szét­hullásának, a magyarság romlásának képzeteivel illúziótlanul szembenéző, a szorító megkötöttségek ellenére a „szabad lehessen, éljen emberül” eszményét fel nem adó, művészetével megtartó erőt jelentő költői példa formálódik a versekben, és összegződik bravúrosan a Mesterszonettben. Egyes darabokban, helyenként már-már mesterkélt, erőltetett a megemelt hangnem, a túlcsorduló érzelmek, a pátosz, de a Mesterszonettben az egyéni és kö­zösségi léttapasztalatokból valóban mesterien építkezik a vers érzelmi kiáradása. „Markó Béla mesterszonettjében a költészet nemzetmegtartó erővé emelkedik – fogalmaz pontosan Görömbei András –, nagy klasszikus költőink példája ebben az értelemben fonódik össze: a mesterszonett utolsó két strófája, zárlata dinamikusan, erőteljesen fejezi ki azt a gondolatot, hogy a költészet funkciójához szervesen hozzátartozik a személyiség és a közösség szabadságtörekvéseinek segítése, az a fajta példaadás, mely magával ragadja a közösséget önmaga kiteljesítésére, hogy méltóbb emberi sorshoz segítse. Ebben az értelmezésben összekapcsolódik a költészet és a közösségi cselekvés hite, összekapcsolódik a költői magatartás és a vers üzenete. Mindkettő arra irányul, hogy egy dermedt, fázó, reménytelenségbe nyomott közösséget a szabadság, az emberi élet igényére gyújtson föl. Ezért a költői küzdelem, teremtés – »mindhalálig«.”4

15.
Mesterszonett


A pannón dombok dermedten feküsznek,
s nem hűti mégsem véremet a fagy,
mennybéli Isten, milyen messze vagy,
ki látni engedted fájó szemünknek,

mit jobb lett volna setétbe takarni,
hogy romlik minden, s hullnak díszei,
nyugodna már a szív, de színleli,
hogy melledből tán éppen most szakad ki,

úgy dobban, úgy ver, úgy ég, úgy hevül,
hogy verseidnek ritmusát kövesse,
s egy fázó ország gyúljon föl a versre,

szabad lehessen, éljen emberül,
szólhasson, hogyha jobb tavaszra vágyik!
Dobogj, dobogj csak, versem, mindhalálig!


Ebben a szonettkoszorúban a formakényszer többszörösen behatárolja, de ugyanakkor meg is sokszorozza alkotója lehetőségeit. Érvényes rá némileg, amit Nemes Nagy Ágnes a formakényszer kettősségéről általában írt: „A versforma tehát kényszerít; kihagyat, betoldat, hamisít, ordenáré közhelyekbe vonszol, óságos konformizmusokba, önmagunk elvesztésébe. Továbbá ih­let, segít, agyba vés és elbűvöl, madárpiszokból aranyat csinál.”5 Markó magas szintű mesterségbeli tudását és formateremtő tehetségét bizonyítja, hogy a formakényszer őt a legritkábban készteti hamisításra és közhelyességre, általában inkább elbűvöli, s nem önmaga elvesztéséhez, hanem inkább megtalálásához és egy csillogó darabokkal teli ékszerdoboz megformálásához segíti. A Költők koszorúja mindezek következtében a XX. század második felének, nemcsak erdélyi, de egyetemes magyar költészetének egyén és közösség számára, egyik legfontosabb, nem csak akkoriban, hitet és reményt sugárzó, maradandó értékű és érvényű alkotása.

*
A drámai vagy drámai lüktetésű szonettek melletti másik alaptípust elégikusnak nevezhetnénk. Míg a drámainál a vívódó, küzdő, nekifeszülő költői magatartás a meghatározó, az elégikusnál a sztoikusan szemlélődő. „Olyan formaművészi attitűd az övé, amely a szavak harmóniáján túl sajátos bölcsességet, rezignált nyugalmat, derűsnek ható önreflexiót céloz meg, függetlenül a mind nagyobb súllyal reá nehezedő külső körülményektől.”6 A szonett műfaji természetében általában benne rejlik a reflexivitásra való késztetés, s ezek a szonettek látványosan fel is mutatják Markó meditatív hajlamait, ön- és létértelmező szándékait. A múló idő, az évszakok körforgása, a természet jelenségei, élőlényei, a szerelem, szinte minden alkalmat ad számára a megállásra, a higgadt, emelkedett körültekintésre és a lényegkeresésre. A teremtett és a költő számára létező, megadatott világ hiábavalóságának, lehetetlenségének élménye teszi gyakorta fájdalmasan szomorkássá ezeket a szonetteket („ruháidat  a parton szétdobálod, / és szélnek, víznek magadat kitárod, / míg szétáradsz a napban, mint egy vízcsepp, / s a van helyett átéled a nincset” – Egy madár arca/Friss hó a könyvön) a lírai én a világot, nem kívülről vagy felülről láttatja, hanem úgy, mint aki maga is része annak, s így a benne működő negatív tendenciáknak is könnyen részesévé válhat. A természeti jelenségek, elemek (évszakok, hó, fák, füvek, madarak, tücskök) régóta szerves motívumai Markó költészetének, ritkábban a szonettekben (és az újabb szabadversekben) is részei a pusztulásnak, de legtöbbször az értékvesztett, értékhiányos létezés ellenpontjai. Az átlelkesített természet a költő panteisztikus szemlélete szerint (amit Mózes Attila már a Lepkecsontváz kötet szabadverseiben is felfedezett7), nemcsak védelmet, támaszt kínál: „Várd be a tücsköt a forró mezőn / várd be a szöcskét, mert utánad jön, / várd be a felhőt, miért menekülsz, / jobb, ha pihenni a fűbe leülsz” (Így érkezel/Friss hó a könyvön), de a Mindenségben való feloldódásra is lehetőséget nyújt: „nem ölt alakot többé sohasem, / csillaggal, földdel elkeveredik, / s hizlalja Isten teremtményeit” (Exegi monumentum/Kiűzetés a számítógépből). Máskor a tudatos, önazonosság-problémás ember számára a természet tényei és lényei a megkérdőjelezhetetlen öntudatlan tökéletességükkel vonzó példát is mutatnak, mint a Designer óda (Égő évek) című szabadversben: „Laknék egy cinkében, az is tökéletes! / Zümmögnék egy légyben, az is tökéletes!”, vagy a maguk természetes állapotában, az önazonosság eszményének szimbólumává, így önerősítő erkölcsi értékjelképpé válhatnak, mint például a körtefa a Feljegyzések egy boldog körtefáról (Mindenki autóbusza) című szonettben: „Házunk előtt a körtefa hibátlan / és teljes, mint a mindenség maga (…) ha nap süti, ha vihar lengeti, / önmaga úgy is: törzsben és gyökérben / a törvény, mely mozgatja, nem a szélben!” „Minthogy létmódja kizár minden meghasonlást, a fa a mi számunkra több, mint teljességkép: a személyiség épségének szimbóluma” – írja ihletett elemzésében Cs. Gyimesi Éva.8 Ez, a tárgyához méltó tökéletességében szép és fontos Markó-vers további, még tágabb értelmezési lehetőségei felé nyithat utat, ha a körtefát a transzszilvanista költők magányos fenyőjével, Székely János Fiatal nyírjével („Mindegy most, hogy merre dűl / Törzsed: lesz majd újra mód rá / Kifeszítened egyedül (…) Mondhatatlan egyedülség! / Örökös lánggal lobogsz! Úgy állsz ellent, hogy ismét / Gazdagodsz és meghajolsz”) vagy Sütő András fűszálával vetjük össze…
Drámaiság és elégikusság inkább külön-külön, de alkalmanként együtt is jelen van a szerelmes versekben, amelyek ugyan szintén kezdettől végigkísérik Markó pályáját, de a szonettek között már olyannyira nagy számban, hogy a műfajhoz, műformához való hangsúlyos odafordulásban talán még a szerelmi jellegű mondandó fölerősödésével is számolnunk kell. A férfi és a nő örök egymásrautaltsága, az egymásra találás ellentmondásossága, a másik önző kisajátításának vágya kap leginkább hangot ezekben a versekben, főként a Friss hó a könyvön kötet verseiben (Szeretsz-e engem, és miért?, A felejtés rímei, Hogy meggyűlölj, Győzelmes együttlétünk). Az önanalízis kíméletlensége mellett, a versekben kifejezett szerelmi élmény hasonlatossága is jelzi a kapcsolódási pontokat Szabó Lőrinc és Székely János költészetével, szonettjeivel. „Párbaj a szerelem az ő szonettjeiben: két önzés párbaja, melyből hol a jó, hol a rossz kerekedik fölülre az érzelmi tartományban – de az értelem itt sohasem szenvedhet vereséget.”9 Általában nem a szerelem, a szexualitás érzékien szemléletes megjelenítésére törekszenek a szonettek, hanem a vágyak, érzelmek bonyolultságának, a kapcsolat egzisztenciális mélységének megragadására és kifejezésére (Ne szeress!, A hiány szonettje, Mennyit reméltél/Mindenki autóbusza). Igazából nem is a kedves a témájuk, hanem a lírai személyiség viszonyulása hozzá, a Másikhoz, s ennek feltárása ugyanakkor az önvizsgálatra is alkalmat ad természetesen (Alvókat visz a vonat, Krétarajz a vízen/Mindenki autóbusza). Márkus Béla szerint „Ez a szerelmi líra is – mint az Oravecz Imre könyvéről, az 1972 szeptemberről leíratott – az által emberi és segítő költészet, hogy nem másokra kimondott ítélet, hanem önvizsgálat része.”10 A szerelem gyakorta a világtól való elfordulás, menekülés, ugyanakkor az elidegenedésből, a magányból való kitörés, az otthonra találás lehetősége is („kőnek kő, halnak hal, s nekem te vagy / az otthonom, ha minden elszalad” – A pantha rhei éjszakája/Kiűzetés a számítógépből).
A Markó-szonettek többnyire egyetlen jól el/megtalált képnek, gondolatnak a kibontását, felruházását, szétírását, kifordítását stb. valósítják meg a zárt formai keretek között, de hogy milyen szabadságra ad alkalmat a szonettforma, azt jól mutatja, hogy éppen a szerelmes versek között találni olyat, amelyik különböző dolgok egymás mellé rendeléséből, egymásra vonatkoztatásából építkezik, ami inkább a szabadversekre jellemző. Cs. Gyimesi Éva fogalmazta meg ennek kapcsán Markó költői szemléletmódjának, észjárásának és alkotásmódjának egyik legfőbb, s szerintem valójában formafüggetlen jellemzőjét (fogjuk majd látni a szabadverseknél is): „A szonett formája által nyer megfellebbezhetetlen érvényt az a mód, ahogy a dolgokat egymás mellé rendeli, hogy közös lényegük összeforrottságát megmutassa, rejtett azonosságukat kinyilatkoztassa. Egyszerre érzékelteti különbözőségüket és azonosságukat, teret hagyva a többértelműségnek, ám ugyanakkor maradandó formába örökíti a költői, szubjektív értékösszefüggést, mely indokolja ezt a mellérendelést. Ilyen mellérendelés történik a kötet (Égő évek – E. T.) egyik legszebb versében, a Testemlékek című szonettben, mely az érosz jegyében hozza közös nevezőre a legféltettebb kincsek – a kedves, a szülőföld, az anyanyelvű tradíció – értékeit.”11 A „kedvesem”, a „szerelmem”, az „édesem”, a „szeretőm”, a „feleségem”, vagy inkább a lírai én hozzá való viszonya, tehát a Szerelem, így válik Markó költészetében egyre inkább a legkülönbözőbb értékek szimbolikus érvényű gyűjtőfogalmává, a létezés, megkockáztatom, első számú princípiumává.
Egy életrajzi monográfiában bizonyára szükséges lenne foglalkozni azzal, hogy az egyes verseknek vajon volt-e, s ha igen, ki is lehetett a valóságos megszólítottja, ez azonban nem az, s számunkra itt az a fontos, hogy például a lényeget, az élet értelmét kereső, ezért a kihűlő világát széjjelszedő lírai én attól tart, „s most fű, fa, virág, minden meg fog halni, / mert nélküled nem tudom összerakni” (Szétszedett világ/Mindenki autóbusza), vagy az, hogy egy másik szonett lírai énje szerint, legyél bár a halálos ágyadon, „míg szeretsz / s kívánsz, halálod nincs, csak életed” (Mi a te dolgod?/Égő évek). S az is ugyanilyen fontos, hogy Markó verseinek többségében (főként ezekben az években) a lírai én valakihez odafordulva fejezi ki önmagát, fogalmazza meg a mondanivalóját, s ez a másik legtöbbször, kimondatlanul vagy megnevezetten, a „szerelmem” (időnként önnön maga, később az Isten is). Bizonyára szerepe van ebben annak is, hogy Markó maga is egyetért azzal, amit Székely János konzervativizmusa kapcsán fogalmaz meg, hogy a műalkotás „sajátos közlésforma”, hogy „a vershelyzet jellegzetesen beszédhelyzet, tehát valaki szól valakihez”12. De míg Székely János többnyire az Olvasóhoz („Barátaim”) szól, nem lehet véletlen, hogy Markó Béla a „szerelmem”-hez. Nem egyszerűen retorikai kellék tehát a szó sűrű használata (még ha egyes versekben már-már modorosságként is hat), hanem olyan funkcióval bíró retorikai eszköz, amely nemcsak a szonettekben, de a szabadversekben is a lírai én vallomását előhívó szükséges feltétel. Mert a szerelem természetesen nem ismeri a műformák határait, Markó szabadverseiben is gyakorta felbukkan egy-egy utalás erejéig (ha másképp nem, egy „szerelmem” közbevetéssel), vagy akár egész alkotásokat be- és kitöltő módon. Például az Éjszakai elégia (Égő évek) és az Erdők, madarak, otthonok (Kiűzetés a számítógépből) című versek összetett, nagy ívű, de részletgazdag látomásait átjárva, a szerelmi beteljesülésben a női test, a természet, a táj, az írás, a vers otthon-, hazateremtő értékközösségét létrehozva („diadalmasan  nő a szamóca, / vajon tudja-e, hogy ő az én hazám, / idegenek ínyén széjjelomló, mégis örökös / menedék, szól a mátyásmadár, vajon tudja-e / hogy ő az otthonom, tarka-barka, mint egy / képeskönyv, úgy röpköd ágról ágra, / s mi csak távolodunk, / tekints le: világít a hátam, vakít  a vállad, ahogy öleljük egymást” – Erdők, madarak, otthonok). Vagy a tűzfalon mindenféle akadályt leküzdve, a magasba, az ég felé kúszó vérpiros rózsa látványát szenvedélyesen átlényegítve: „ó, drága szerelmem, piros foltok a falon, / tüzes pecsétek a tűzfalon, irgalmatlanul szédülő / fejek a magasságban, szétfutó sugarak a / fölrobbantó ájulásban, a sündörgő rothadásban, föl, / föl, csak föl a reménytelen tűzfalakon” (Rózsa a tűzfalon/Égő évek). A szerelem kitüntetett szerepét és jelentőségét jelzi az is, hogy az irodalomtörténeti arcképcsarnok után a költő éppen ezt a témát övezte újabb szonettkoszorúval. Ezért, mielőtt a szabadversekre áttérnénk, időzzünk el kicsit még a szerelmes versek, s egyúttal Markó korabeli szerelemfilozófiája összegezésének tekinthető, 1988-ban született Szerelmes szonettkoszorúnál is.

*
A ciklus első darabjai egyetemes érvénnyel, kozmikussá tágítva fogalmazzák meg a férfi és a nő egymásra találásának lehetetlenségét, mivel „magányra vannak szánva”, így „Csillag csillagra nem talál az éjben, / s férfi a nővel nem találkozik” (1.). A ciklusindító, metaforikus jellegű kettőskép azonosítottjai a második versben „ha törvényüket mégis megszegik, / s egyetlen testté válnak reggelig”, végül úgyis „már egymás mellett is, csak egyedül” lesznek. A vers végén mintha már a kettőskép azonosítójaként, csillagként viselkednének („külön várják a nappali időt, / magukba szívják fényét estelig, / s közel jutván egymást elégetik”). Talán csak azért, hogy a következő szonettben főnixmadárként feltámadva ismét „próbálják maguk elveszejteni, / és tesznek-vesznek kínban rángatózva, / míg gyermeklelkük bentről figyeli / a felnőtt test ismétlődő csodáját, / ezt a reménytelen kísérletet” (3.). Majd „a szerelem makacs kamikázéi”-ként hiába szóródnak szét „a véghetetlen térben” (4.), s hiába vágyakoznak időtelen, mint „a mindig helyben álló fák, füvek” (5.) vagy a vizek (6.), „sorsukból az ember nem tanul”, így a lírai én sem. Az eddigi személytelen példázatsor ugyanis a ciklus felezőpontján, a 7. szonett végén személyes vallomásba vált át: „ám vesszek inkább, mintsem vágyam öljem, / Nehéz magá­nyomból én is kitörtem”, „pedig csak az lehet szabad, ki végképp / közömbös, és csak önmaga a mérték” (8.), „és könnyű szívvel hagytam elsodorni / azt, aki voltam, s aki nem vagyok, / ha végre mással összeforrhatok” (9.). S ez­után megszólíttatik a kedves is: „takarj magadba, mert így megfagyok, / ugye nem hagysz el, ugye nem rabolsz ki” (10.), de az egymásra találás örömét és boldogságát („Mert többet ér, hogy együtt lehetünk”) hamar felváltja a társas magány érzése: „egyek vagyunk már, s ismét egyedül”, az új szerelem vágya (11.). S „hiába / menekülnék egy új feltámadásba, / vagyok, ki voltam, s leszünk, kik leszünk” (12.) A szonett-koszorú utolsó darabjai, és különösen a tizennégy vers első soraiból összeálló mesterszonett, mégis azt hangsúlyozzák, hogy a csillagokkal szemben a szerelmesek egymásban, sőt egymás környezetében is olyan nyomot hagytak, ami örökre megmarad, és megtartó erővé válik: „egymáshoz kötve élünk, és a sejtek / megőriznek: halott költőt a versek” (13.); „de mindig újraélem / füvekben, fákban, gyermekek szemében, / hogy ember voltam, szánakozva nézem: / csillag csillagra nem talál az éjben.” (14.).
A szonettkoszorú egészének értékét növeli, hogy benne a képek és a gondolatok, az érzelmesség és az illúziótlanság egyensúlyba, a természeti és az emberi világ szétválaszthatatlan egységébe kerülnek, a motívumok és a gondolatkörök variálása pedig, egy összefüggő, egymásra épülő, sajátos történetiséget is rejtő, fokozatosan előreívelő, majd önmagához visszatérő szerkezetet formál. Ebből, főként az egymásra épülő történetiségből következően viszont egyes szonettek, például a 2., 3., 5. nem biztos, hogy érthetők lennének önmagukban, s megállnának a saját lábukon is, egyes szonetteknél pedig éppen az összefüggés-teremtés kényszere, s az a bizonyos formakényszer, a sor- és rímkényszerek erőltetettnek ható és önismétlő nyelvi megfogalmazásokhoz vezetnek. A szonettkoszorú egészének értékéből levon a látványosan két félre szakadása is, az általános érvényű és a személyes történet szétválása (mert ez még inkább felerősíti a példázatosságra és tanulságosságra törekvés egyes darabokban is felismerhető didaxisát), hiába „ötvözi aztán” a 15. szonett oly mesterien a két szférát.

15.


Csillag csillagra nem talál az éjben,
s ha törvényüket mégis megszegik,
közel jutván egymást elégetik,
s szétszóródnak a véghetetlen térben,
inkább csak vágyakoznak hát időtlen,
s szabott pályájuk járják konokul,
de sorsukból az ember nem tanul,
nehéz magányomból én is kitörtem,

és könnyű szívvel hagytam elsodorni
testem-lelkem: idétlen, ócska holmi,
mert többet ér, hogy együtt lehetünk,

hogy új lélekben éljünk és új testben,
annak testében, akit szeretünk,
míg szállnak fent a csillagok hitetlen…


Több szempontból indokolt Széles Klára észrevétele, aki a két mesterszonett kapcsolódási pontjaira, összekötő szálaira mutat rá, maga a szerelem többjelentésű, ahogy ezt korábban a Költők koszorújában láthattuk: „A költő-szonettek históriai közegében több darabban, többször jelenik meg a szerelem – szeretet igéje, mint a címében »szerelmes« jelzőt viselő társában. Ám a szó, a fogalom a szemünk előtt lesz színjátszóvá. Az a »szerelmes szenvedély«, amelyet a Petőfi-szonett említ, »a rég áhított szabadság«-ot illeti. Az embernép lelkében izzó szerelem – Istené (Szenczi Molnárnál). A Szerelmet-keresés Jövőt-, Életet-kereséssel társul Adynál. S Vajda nevében így szól: »…. ismerje meg bennem önmagát / a szerelmétől fosztott sokaság«. Ez a megfosztottságként történő megjelenítés tárja fel legjobban a »szerelem« fogalomban összefonódó jelentések sokértelműségét. A Szerelmes szonettkoszorú pedig így utal vissza a költő-koszorúra: »meghalunk, de meg nem újulunk, / egymást kívánjuk, s egymástól futunk, / ám fűben, fában, síró gyermekben / egymáshoz kötve élünk, és a sejtek / megőriznek: halott költőt a versek, / míg szállnak fent a csillagok hitetlen…”«13

* Részletek egy készülő monográfiából.

1    Lásd Lotz János: József Attila szonettkoszorújának szerkezete című tanulmányát. In: uo: Szonettkoszorú a nyelvről. Gondolat Kiadó, Budapest, 1976, 258–270.
2    Széles Klára: Szonett-alakú lélegzetvétel – avagy: áldemokráciák költői emlékművei. Tiszatáj, 1991, 3., 6–12.
3    Papp Endre: Dialogicitás és szintézis: Markó Béla költészetéről. In: uő: Megállni a megértésnél? Felsőmagyarország Kiadó, Miskolc, 2001, 102.
4    Görömbei András: Napjaink kisebbségi magyar irodalma. Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 1993, 148.
5    Nemes Nagy Ágnes: Formakényszer. In: uő: Szó és szótlanság. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1989, 602.
6    Zalán Tibor: Tizennégy soros lélegzetvételek. Könyvvilág, 1989, 10., 8.
7    Mózes Attila: Verseskönyv az értelmezés lehetőségeiről. Igaz Szó, 1980, 7, 73–78.
8    Cs. Gyimesi Éva: A forma méltósága. Utunk, 1987, 24., 2.
9    Alföldy Jenő: Gyönyörű mestersége: az ellenkezés. Élet és Irodalom, 1990, 7., 11. p.
10  Márkus Béla: „Letörlöm inkább...”. Hitel, 1994, 2., 102–108.
11  Cs. Gyímesi Éva: Otthonunk: a vers. Látó, 1991, 1., 73-75.
12  Markó Béla: János úr kegyes trükkjei. In: uő: Az erdélyi macska. Pallas-Akadémia Könyvkiadó, Csíkszereda, 1999, 106.
13  Széles Klára: i. m.




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében