123 vers a családról, vál. Mirk László. Kolozsvár, Kriterion, 2014, 180 old.
Mit lehet mondani majdnem 150 év 68 szerzőjének 123 verséről? Szerencsére, nincs az a mondat, ami a korpusz egészére igaz lenne – a vers ellenáll. Hasonló módon, hiába a közös családtematika, a magát legitimnek beállító történeti rendezőelv, no meg az erdélyiség kritériuma, ezek a versek nem akaródznak megférni egymás mellett – végeredményben ez nagyon jól van így.
Egyes versek alkalmi jellegük, az érzelmi túlfűtöttség folytán maradnak el azoktól, amelyek a szeretet nevében nem ígérik oda az összes csillagot. A megszólítottak között apák, anyák, feleségek, nagyszülők, gyerekek és unokák vannak. Egyes szerzők házastársukban a mindig utolsónak lefekvő mosogatógépet képesek meglátni, mások ennél sokkal mélyebbre mennek. A megszólítottak közül van, aki egy karnyújtásnyira tölti be a múzsa szerepét, mások egyáltalán nincsenek jelen, már nem is lesznek, sőt, nem is voltak. A kötet nem akar egy illuzórikus családképet ránk tukmálni, egy olyanét, ahol mindig, mindenki szeret mindenkit, számol a meglévő és majdani hiánnyal egyaránt.
Antológiát válogatni nem lehet hálás feladat: cenzornak lenni, amíg le nem redukálódik a darabszám, mindezt olyan érvrendszerre alapozva, amelynek így vagy úgy a minőséghez van köze. De ha meg is vannak a legjobbak, azok aztán egymás mellé téve csak mocorogni fognak, s egy-egy kidugja a fejét, mert mást nem tud tenni. Olyan, mint egy izgő-mozgó osztály egyenletlen tornasora.
Van tehát ez az egy egy-ké-há’-kiáltásra kialakult tornasorunk, ahol az egyik tanuló vidám, színes és játékos, a mellette lévő pedig rezignált, komoly és szűkszavú. Mindenki hasonlít a másikra, közben valamennyien sokfélék. De nincs mit tenni, a keletkezéstörténet (itt a szerzők születési éve mentén megszabott sorrend) szigorú tanár. Így, a jobb képességű tanuló nem tud a másik segítségére lenni, túl nagy a nyüzsgés és a kiabálás, hiszen a pedagógus tovább már nem figyel.
