"Nincs mód és nem is lesz feledni"
Kereső  »
XXV. ÉVFOLYAM 2014. 19. (657.) SZÁM – Október 10.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Papp Attila Zsolt
Zuhan a nehéz könyv, ki tudja, hol áll meg
Demeter Zsuzsa
„Sok hazával rendelkező vándoríró vagyok” - Beszélgetés Márton Evelin íróval
BALÁZS IMRE JÓZSEF–FEKETE VINCE–KARÁCSONYI ZSOLT–KIRÁLY FARKAS–LÁSZLÓ NOÉMI––MÁRKUS–BARBAROSSA JÁNOS
Sírvers-szombat*
Czegő Zoltán
Csillag ragyog hol ott, hol itt
MIHAI EMINESCU–TUDOR ARGHEZI–IOAN ALEXANDRU
JANCSIK PÁL fordításai
Kabdebó Tamás
Olvasó­forradalom
GULISIO TÍMEA
versei
SÓLYOM ORSOLYA
Szlem. Slam. (I)slam. I slam. I am.
Noszlopi Botond
versei
FARCZÁDI ALI
versei
Szőcs István
Morgondiózus jegyzetek
Muszka Sándor
versei
Pomogáts Béla
Búcsú Pusztai Jánostól*
Czakó Gábor
Regölyi Janus
MÁRTON EVELIN
Godán Ezokev
Jakab-Benke Nándor
Nagyszerű szörnyszülött
CSUSZNER FERENCZ
Akit szégyennel tölt el a nappal világossága
BERKI TÍMEA
Múlt-mutatók
Codău Annamária
Egy írónő újjáélesztése
„… a többre vágyás szellemét kell fölébreszteni...”
Visky Mária
Abszurd párbeszéd – Tóth László-alkotások(kal)
Jakabffy Tamás
Utcazene-fesztivál
 
MIHAI EMINESCU–TUDOR ARGHEZI–IOAN ALEXANDRU
JANCSIK PÁL fordításai
XXV. ÉVFOLYAM 2014. 19. (657.) SZÁM – Október 10.

MIHAI EMINESCU

Egy érthetetlen, bús varázs

Egy érthetetlen, bús varázs
tart lenyűgözve engem,
nem is érdekelt soha más
az egész életemben.

Fényes esthajnalcsillag ő.
A feledés ködéből,
tengermagányból jő elő,
tág horizontra ér föl.

Örökre ily sápadt marad.
A fénye hunyni készül.
Hideg, jeges hullámcsapat
megy véle messze végül.

Kérted titkon, rejtélyesen,
oly sok hő vallomásban,
oly sok napon át s éjjelen,
forró könnyhullatásban:

kimondhatatlan vágyadat
űzné el a szívedből,
de ő a magasba haladt,
s te már nem érheted föl.

Marad örökre idegen,
s csak ott nagy messze lángol.
Sugárzik egy holt szerelem
múltjából, távolából.

Kigyúl a tág látóhatár
kietlen tengerében,
legyőzött halk varázsa már,
s én soha meg nem értem.

TUDOR ARGHEZI

Melankólia

Hullámokat vetett a tó,
mikor találkoztam véle,
vékony tűt szúrt a csillogó
csillag a víz függönyébe.

Míg hiába vártam őt,
vágyva néztem az ég alját,
az idő fonala nőtt,
mert az órák egyre fonták.

Most, hogy látom, közeleg
a néptelen ösvény mentén,
varázs fogja szívemet,
álom volna, azt szeretném.


Lépes méz

Kicsi fruskák, méhecskék
meglopták a lóherét.
Virágokról lopták
napfény porhanyóját,
a nadragulyáról
hold szitálta lágy porát,
loptak sáfrány-hamvat,
margaréta-havat,
fodormentalevelek
bársonyról permetet,
tömjén gyapjas fodrát
meg balzsamos mirhát,
finom, jó lisztté lett
pászmáit a fénynek –

melyek minden délutánon
szétterülnek, mint a vászon,
s a nap minden órájában
göngyölődnek selyemlágyan.

Talán befér a kaptárba
egy csillag is, az az árva,
amelyik az égi rajból
addig jött, esett,
míg eltévedett,
s amelyik estélig
lépes mézzé érik.


Egy hangya

Egy hangya, egy icipici, –
de merész – hiszi a piszi
a száraz meggyfa alatt
tegnap délben fölszaladt
lábamon – az áldóját,
azt hitte, hogy az is ág!

A parányi teremtménye
a szájában cipelt féltve
egy morzsányi valamit,
amit hazafele vitt,
hogy a kamrába tegye,
mert jön a tél hidege.

„Hova, hova oly sietve?
– kérdem tőle meglepetve. –
Hát észre még most se vetted,
hogy utadat elvétetted?
Fölmásztál útravalóddal
oda, hol nyakravalóm van,
s hogy fejbúbomat, a kopaszt,
elérd, van két domb s egy haraszt.
Nem volna-e jobb talán
megfordulnod, kiskomám?
No és figyelj csak ide:
jön az álom ideje,
hol alszol itt, aranyom,
jó lesz majd egy könyvlapon,
hogy megkésve, szabályhűen,
vessző légy egy verses műben?

Gondolkodom, mit tegyek,
hogy a javára legyek,
s aggódom: ha látja, nem jő,
mit szól majd a tisztelendő
hangyafőnővér, a bolyból
ha hiányzik, mire gondol?!


IOAN ALEXANDRU

Erdély

Erdő erdő hátán Erdély
erdeiben. Élj szerencsével
közöttük szülőfölded szavával,
a helyen, ahol őrködnöd kell a nagy időben.

A dombokon most az emberek
szürethez láttak. Nagy kosarakba gyűjtik
a fürtöket, és életük történeteiről, napjairól
és éjszakáiról mesélnek.
Semmiségeket mondanak tiszta szívvel,
ez az ő életük sava-borsa,
hagyják sodortatni magukat az égaljról
csorgó vizektől, elöntve, fénybe vontan,
megnyugodva a szabadságban...
A domb útja, a terhektől koptatott út
Erdély falvai közt.
S a béke magvai, a levegőég
termékenysége bölcsőben, sírdomb fölött,
ahova odalopakodhatsz várakozni,
ahol föllobbanthatod a vér nyomait
és virrasztva töprenghetsz...

A száraz búzát már behordták,
gyékényre terítve kirostálták
az árnyas réten, és a malmok
elkezdik őszi meséjüket.
Fehér kendőben meg is jelent már
az új kenyér az ünnepi asztalon...

Bárcsak a magvakat ismerhetnénk eléggé,
uralnánk az esőt, az égi harmatot,
szépen virágoznának az üde rózsanéppel,
anyácskám mifelénk a kitárt ablakok.

Legyen házad, küszöböd, anyanyelved
a méhrajzások kapujában, amikor
a tölgyek koronái virágba borulnak,
legyen szabad utad, mely az asztalon álló
lámpához vezet, és élj
őrködve a tieid mellett.




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében