Ezév egyik legfontosabb cikke a nyomtatott könyv versus e-book kérdéséről szólt. Kettősségük éppen a Helikonban jelent meg.* Ennek kapcsán szeretném a mezőt még szélesebbé, a mondanivalót még gazdagabbá tenni. Három országban, két kontinensen voltam egyetemi főkönyvtáros, mint író nyolcvan könyvet írtam/fordítottam, tehát sok és sokrétű tapasztalattal rendelkezem.
Tudvalévő, hogy az írásbeliség fellépte előtt a kimondott szó és a jelbeszéd volt az emberi kommunikáció két módja. Még ma is van olyan dél-amerikai amerindián törzs, amelyben a tagok java csak így érintkezik egymással. Az ezt követő korban megjelent a barlangok falán a timehri, illetve a képírás, majd egyes fa- és kőmaradványokon a rovásírás. Nem tudjuk, hogy az akkori emberiség mekkora hányada értett a rovásolvasáshoz. A még későbbi hieroglifák és rúnák világának emlékei ma is láthatóak sok helyütt, összegyűjtve például a British Múzeumban.
Aztán a jelírásból kifejlődtek az alfabetikus és a kézzel írott emlékek – elsősorban levelek –, melyek elborították a földet. Kínában jóval előbb, Európában a 15. században fölütötte fejét a nyomtatás. A 16. században már az egymilliót meghaladó összpéldányszámú könyv mutatta, hogy a nyomtatott betű behálózta a világot. Olvasni ekkor az emberiség 15 százaléka tudott, de persze az előbbi közlésmódok is fennmaradtak, sőt ma is élnek.
A 20. században megjelentek a mikrofilmek. A szakértők garmadájának az volt a véleménye, hogy a mikrofilm gyakoriságban legyőzi a nyomtatott könyveket. Nem ez történt. A század vége felé fölbukkantak a digitalizált szövegek, legyőzték a mikrofilmeket, és mostanra ezek a tradicionálisan nyomtatott betűhalmazok érdembeli ellenfelei, illetve támogatói.
Az én legfontosabb könyvem a Duna-tilógia 3. kiadása. Külön angol, külön magyar kiadás jelent meg 2013 szeptemberében. FAPADOS nevű kiadóm szerint eddig kétszer annyit adtak el a nyomtatott verziókból, mint az e-bookokból. A világ legnagyobb könyváruházaiban, például az Amazonon más a helyzet. Ha az antik és másodkézbeli könyveladásokat nem vesszük figyelembe, máris az elektronikus könyv a nyertes.
Mindkét forma olvasható és olvasgatható. Saáry Éva írta:
Olvasni és olvasgatni nem ugyanaz! A magyar a gyakorító képzővel nemcsak a cselekvés ismétlődését, de sokszor felületességét, dilettantizmusát is kifejezi, lekicsinylést, lesajnálást érzékeltet. Hogy csak egy példát említsek: hiába a nagy „egyenjogúság”, a tömeg szóhasználatában a férfiak „írnak”, „festenek” a nők azonban csak „írogatnak” és „festegetnek”…
Ez még igaz, de nem sokáig. A nőmozgalom rövidesen mindent kiegyenlít – Saáry Éva többek között maga is festő, aligha festegető.
A hetvenes években két olvasói felmérést készítettem. Az akkori brit egyetemen statisztikákat készítettem tíz egyetem angol és olasz diákjait vizsgálva. A kutatás nyomán egy füzetkönyv jelent meg: Mit olvasnak az angol és mit az olasz egyetemisták? A másik felmérésem arra adott részleges választ, hogy: Mit olvas a magyar emigráció? Ezer kérdőívet dolgoztam fel tizenhét országból. A legnépszerűbb könyvnek Méray Tibor Nagy Imre-monográfiája bizonyult.
Eredményeimet előadhattam egy budapesti nyilvános ülésen. Az első sorokban ülő ávós tiszteknek leesett az álluk a forradalom és Nagy Imre hallatán. Főnökük felállt, ki akart vonulni. Aztán szenvedő arccal visszaült. Előadásom végén körbefogtak az újságírók, s a másnapi magyar lapokban viszontláthattam mondanivalóm lényegét, de az ‘56-os forradalom kifejezés nem szerepelt. A nyolcvanas évek elején írtam egy cikket a kettős állampolgárság lehetőségére célozva. Több magyar lapszerkesztő olvasta ezt, egy sem merte lehozni. Aztán, Lászlóffy Aladár közreműködése nyomán ez az írás vezércikként megjelent a Helikonban. Sokan olvasták, pár olvasói levelet is kaptam.
Két kislányom, akik Nagy-Britanniában születtek, egyszerre tanultak meg angolul és magyarul olvasni. Angolul az elemiben, magyarul egy ABC-s mesekönyvből, melyet számukra írtam. Később ez a kis kéziratos könyv unokáimhoz is elkerült, de mivel édesanyjuk angol férjével csak angolul beszélt, a magyar nyelv náluk pártában maradt.
A fordítás szükséges rossz. Vajh, hányan olvasták volna a világ legjobb regényét, a Háború és békét, ha csak oroszul volna meg? Az első József Attila-fordítást én publikáltattam 1966-ban. Ő most a legnépszerűbb magyar költő a világon, ő az írás-olvasást tudó külföldiek Puskás Öcsije.
Történt aztán, hogy egyesítették a szegedi egyetemi intézményeket. A mai szegedi egyetem már nem viseli József Attila nevét. Hasonlóképpen, a debreceni egyetem elvesztette Kossuth Lajos nevét címéből. Mindkettőt nagy hibának tartom. József Attila a legtöbbször előforduló költő a világhálón. Több angol barátom – köztük Ted Hughes is – őt tartotta a 20. század egyik legnagyobb költőjének. Kossuth Lajosra ugyanez érvényes a nemzetközi történelmi köztudatban. Egyik legfontosabb feladatunk, hogy kultúránk hajtásait beoltsuk a külföldi köztudatba. Hadd lássák és hadd olvassák, hogy József Attila is, Kossuth Lajos is a mindenkori magyar szabadság.
Az olvasás az élet intellektuális részének a legfontosabb funkciója. Ma már ugye felmerül a kérdés: képernyőn olvassuk-e a szöveget, kivilágítva, vagy napfény, esetleg lámpa segítségével a papiruszt, nyomtatott írást kézben tartva, esetleg az asztalon, vagy a falon kiterítve az olvasmányt. A feleletnek ma az kell lennie: mindkét módon, az alkalomtól és a lehetőségektől függően. Olyan ez, mint amikor az embernek fia is meg lánya is van: mindkettőt szeresse.
A mi világunk „alesszandria könyvtára” a bármilyen anyagon megjelenő szövegekből áll. És olvassuk olvasóinkat is. Állítólag van már olyan mód, aminek révén egyik ember (bizonyos körülmények között) a másik ember agyában lévő anyagokból is tud olvasni, valamint kiolvasni. Ez akár igaz, akár nem, élményeink jelentős része, amelyen egyben elraktározandó az olvasási élmény. Scipra manet. Az olvasás szemantikai bokorban ott van a ráolvasás, beolvasás, kiolvasás, leolvasás, felolvasás, átolvasás is. Olvasás nélkül nincs élet.
*Lásd: Papp Attila Zsolt: Bábeli e-könyvtár. Helikon, XXV. évfolyam, 2014. 14. (652. szám) – július 25.
