"Nincs mód és nem is lesz feledni"
Kereső  »
XXV. ÉVFOLYAM 2014. 19. (657.) SZÁM – Október 10.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Papp Attila Zsolt
Zuhan a nehéz könyv, ki tudja, hol áll meg
Demeter Zsuzsa
„Sok hazával rendelkező vándoríró vagyok” - Beszélgetés Márton Evelin íróval
BALÁZS IMRE JÓZSEF–FEKETE VINCE–KARÁCSONYI ZSOLT–KIRÁLY FARKAS–LÁSZLÓ NOÉMI––MÁRKUS–BARBAROSSA JÁNOS
Sírvers-szombat*
Czegő Zoltán
Csillag ragyog hol ott, hol itt
MIHAI EMINESCU–TUDOR ARGHEZI–IOAN ALEXANDRU
JANCSIK PÁL fordításai
Kabdebó Tamás
Olvasó­forradalom
GULISIO TÍMEA
versei
SÓLYOM ORSOLYA
Szlem. Slam. (I)slam. I slam. I am.
Noszlopi Botond
versei
FARCZÁDI ALI
versei
Szőcs István
Morgondiózus jegyzetek
Muszka Sándor
versei
Pomogáts Béla
Búcsú Pusztai Jánostól*
Czakó Gábor
Regölyi Janus
MÁRTON EVELIN
Godán Ezokev
Jakab-Benke Nándor
Nagyszerű szörnyszülött
CSUSZNER FERENCZ
Akit szégyennel tölt el a nappal világossága
BERKI TÍMEA
Múlt-mutatók
Codău Annamária
Egy írónő újjáélesztése
„… a többre vágyás szellemét kell fölébreszteni...”
Visky Mária
Abszurd párbeszéd – Tóth László-alkotások(kal)
Jakabffy Tamás
Utcazene-fesztivál
 
SÓLYOM ORSOLYA
Szlem. Slam. (I)slam. I slam. I am.
XXV. ÉVFOLYAM 2014. 19. (657.) SZÁM – Október 10.

„The points are not the point.”1

Akkor slam poetry.
És ez itt nem a promó, nem a minek, vagy a miért, hanem a meddig és a kik. Magyarországon többéves múlttal és befutott arcokkal, már idézhető szövegrészletekkel, bajnoksággal. Van Magyar slam poetry és van angol, amerikai spoken word. Ahonnan indult, az Chicago, még a nyolcvanas évek elején.
Marc Kelly Smith és Joe Kraynak Take the Mic! azaz Ragadd meg a mikrofont! közös írása igazán jó ösvényt ajánl ahhoz, hogy körbejárhassuk mindazokat a témákat, melyeken még nem volt időnk elgondolkodni a slam berobbanása óta.
Arra, hogy a slam mitől jó vagy rossz, megközelítőleg ugyanannyi válasz létezhet, mint arra hogy mennyire hasznos a politika, vagy KAF versei mennyire jók, vagy ki hogyan szereti a kocsonyát. Arról azonban, hogy mi slam és mi nem slam, inkább beszélhetek behatárolhatóbban.
Nem a rég megunt versek hangzanak el érdekesebb előadásmódban, vagy egy újszerű performansz keretein belül előadva (bár a slammerek előszeretettel használják fel részleteit azoknak a költeményeknek, melyekért jó jegyet kaptunk, ha kívülről fújtuk őket, amelyek átitatták líceumi éveinket és a versmondó versenyek toplistáján voltak, az első húszban). A kiragadott, elcsépelt, rég elkoptatott beágyazódások kibillenthetőek. A manipulációról, a fogyasztói társadalomról, politikáról, szervezetekről, erőszakról, szervekről, önkritikáról, frusztrációkról és gátlásokról, viccekről, szerelemről, barátságról szóló szövegekben ez a pár sor más/új súllyal kezd el húzni.
A slam elsősorban költészet. Elsősorban ebbe kötnek bele. Költők és nem költők, nők és férfiak saját szerzeményeiket adják elő közönség előtt, melyeket random és nem random módon  kiválasztott zsűritagok értékelnek. Arról, hogy Erdélyben a slam mennyire költészet, szintén megoszlik a közönség véleménye. Akad, aki a telefonjáról olvassa, van, aki nem használ papírt és van, aki igen, és lehet, hogy előadása után összetépi vagy eldobja, vagy összehajtja és beteszi a zsebébe. Ez is mind slam. A slam nem csak az elmondást, a felolvasást jelenti és nem csak a mikrofon elhajítását vagy trágár szavak bekiabálását.
Egy jó szövegnek támaszkodnia kellene a jó performanszra, a jó előadási technikákra és cselekre. A slammerek igyekeznek nagy figyelmet fektetni arra, hogy mikor hova teszik a hangsúlyt, mikor mit kiabálnak, mikor anyáznak vagy mikor suttognak (nem mintha suttogva nem lehetne anyázni), vagy mikor döntenek úgy, hogy ledobják a mikrofont, vagy mikor úgy, hogy nem dobják el, csak tartják a szájuk elé, és nem mondanak semmit.
A slam hatás is. Slamhatás. Az körülbelül az lehet, amikor vibrál a csönd, ha a slammer elhallgat, és félünk, örülünk egyszerre, megborzongunk attól, hogy mennyire jó és mennyire értjük azt, amiről beszél. Reménykedünk abban, hogy a többiek is megértették, mert akkor nagyon vagány közönség vagyunk, és reménykedünk abban is, hogy mindenki tudja, miért kell tapsolni (ha kell).
Taps. Nem mindig kell tapsolni. Ha a slam nem jó, úgy gondolom, nem kell. Egyszerűen igyekszem gondolkodni erről is, meg arról is, hogy azon túl, hogy a slam nagyon színes dolog tud lenni, attól még nekünk sikerül sokszor fekete-fehérré tenni. Eléggé fekete, vagyis néger, cigány, zsidó, szegény, nő, árva, keresztyén... és fehér, vagyis fehér, korrupt, gazdag, férfi, politikus, keresztény, hipokrit. És az előbbi mondatban a fekete lehet fehér és fordítva (próbálva megakadályozni a jelentések pozitív és negatív tartalmának színekhez való társítását). Így tehát nem is csak a feketével vagy csak a fehérrel van gond, sokkal inkább azzal, hogy gyakran csak ez a két szín létezik. Ezért lehet egy slam elfogult, túlságosan trágár, hímsoviniszta, nősoviniszta, feminista, agresszív, tehát kevésbé átgondolt, tehát hiányzik belőle a MI.
A slam szólhat bármiről, viszont nem lehet bármilyen. És mielőtt a nagy elszólásaim rabja lennék, akkor újra: ez nem azt jelenti, hogy a slammernek nem lehet saját véleménye, nem lehet indulatos, nem lehet feldúlt, ideges, sőt, egy jó slamben a slammer nyakig benne van. Azonban könnyen átfolyhat egotripbe és önfényezésbe, gyakran eldőlhet olyan irányba, hogy fontosabb a sapka, mint a szavak. Ilyenkor, úgy gondolom, a slammernek lehet szólni. Én attól ébredek öntudatra, ha sok más példát észreveszek magam körül, attól tudok mérlegelni, ha megismerek verziókat, alternatívákat az életre és nem csak a sajátomból merítve hiszem, hogy az az abszolút.
Lehet-e úgy szélsőséges témákról beszélni, hogy ne váljunk közönségesekké? A szexizmus kérdéseivel előszeretettel foglalkoznak, talán anélkül is, hogy bárki terítékre rakta volna saját tapasztalatait e témában. Ha a slammer/bárki nem kezeli őszintén, saját testközelből a problémákat (nem, nem kell mindent megtapasztalni), hanem arról beszél, hogy milyennek hallotta őket, az látszik rajta és azt nem hisszük neki. Láttam, amikor egy slam nem veszi komolyan önmagát, ezért suta lesz, ügyetlen és reményvesztett.
A slamnek kell közönség, azonban Erdélyben megtörtént, hogy a slamnek lett egy közönsége, és ez nem látszik tágulni, inkább apad, azokból a jól bejáratott arcokból, akik az előző előadásokon fanyalogtak és elmondták barátaiknak, hogy nekik ez már valamiért nem tetszik. Van már slamcsalád és látszólag van slam családfő is, aki saját maszkulin mivoltával igyekszik ezt a megbonthatatlan állapotot meg is őrizni. Ezt pedig onnan tudjuk, hogy a gondoskodó (nevezzük apának) szövegeivel és magatartásával is egy olyan életfelfogásról árulkodik, amely önigazoló, önmentegető vagy -fényező, önkikiáltó, és arcát sikerült teljességgel hozzákapcsolni az erdélyi slam mai fogalmához. A többi slammelő a család többi tagja, rokonok, ők esetenként nők vagy közelebbi-távolabbi családi barátok, ritkán ismeretlenek.
Mindez talán arra is fogható, hogy a mi slamünk még kicsi. Kicsi lehet számában, mondanivalójában és súlyában. De mi és a slammerek tesszük kicsivé, mert a kör látszólag bezárult, a család kivetette magából az oda nem tartozókat, vagy azok önként távoztak, és ez a közösség pont ugyanúgy kezd magába fordulni és betokosodni, mint az erről való gondolkodásunk.
Ha ez a fajta slam már jobban hasonlít egy (I)slam közösséghez, mint egy olyanhoz, melyben autonóm I am-ként jelenhetek meg, akkor ott fölöslegesnek és megalázottnak érezhetem magam, mert sem a slammelők, sem a közönség látszólag nincs tisztában a fogalmak jelentésével, nincs tisztában azzal, hol akarja mindenki egyénileg elfoglalni a helyét a társadalomban, és mik a saját gondolatai. De ha már túlzottan árasztom a negatív gondolatokat, elmondanám, hogy ez nem általános érvényű jelenség, azonban a többségre vonatkoztatható.
Az itteni slam viszont nagyon jól csinálta azt, hogy nyitott az anyaországi slam felé, amit nem nevezünk így, hanem azt mondjuk rá, hogy magyarországi, vagy keresünk rá más politikailag korrektebb kifejezést. Jó ötlet volt megszervezni az első román/angol slamet a kolozsvári közönségnek, amely végül szervezésében és elképzelésében igazán megállta volna a helyét, fellépőiben is –  csak azért nem tette, mert sokan általuk vagy mások által megírt novellákat olvastak fel. A tájékozatlanságon lehet segíteni, a kezdeményezésnek meg csak akkor van értelme, ha az egy fejlődés elindítója.
Csírájában tetszik, amit ezek a megmozdulások jelentenek és tetszett az is, amit a slam jelentett a kezdetekkor. Mivel gyenge volt és nem tudott önfenntartó lenni, elkezdett dőlni, és a torony alól a bámészkodó közönség jobbra-balra szaladt, amikor egy érdekes jelenség történt: a torony megállt dőlésében. Ennyi. Torre di Pisa.
És ez éppen azért nem jó példa, mert ne azért szeressük a mi slamünket, mert csodával határos módon nem dőlt ránk, hanem mert innen vissza tudtuk állítani. Jobb volna nem arról beszélni, hogy a slam mindjárt eldől, hogy egy ideje haldoklik, hanem inkább arról, hogy mikor és hol lesz már a következő est. Amelyre elmennek idegenek is, és nem hagyják ki elvből, mert a plakáton a nőnapi slam címszó alatt négy férfi fellépő neve szerepel, fölöttük meg nagyban az a női nemi szerv, amelyre ezen a rendkívüli ünnepnapon talán kétszer többet gondolnak.
Az utóbbi időben talán több negatív kritikát, több rossz tapasztalatot és véleményezést olvashattunk ezekről az eseményekről, mint pozitívat. A negatív sem rossz, amíg nem rombol.
Induláskor minden új dolog friss és nem elég határozott, azért könnyebben megdönthető, könnyebben kisiklik. Ezért eshet túlzásokba, lehet saját maga paródiája, lehet kevésbé színvonalas vagy elhamarkodott.
A slamnek szüksége van arra, hogy megszokja önmagát. A slammereknek akarniuk kell a csiszolódást, tisztánlátást és a még több humort. A közönségnek meg a slammereket kell akarniuk.

„Slam poetry is a word circus,
a school,
a town meeting,
a playground, a sports arena, a temple,
a burlesque show,
a revelation, a mass guffaw, holy ground,
and possibly all of these
mixed together.”2


1 Marc Kelly Smith, Joe Kraynak: Take the Mic: The Art of Performance Poetry, Slam, and the Spoken Word, 2009, 10.
2 Uo., 28.




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében