(részlet)
Egy romos gyárudvarra tértek be, és Ezokev rettegve lépegetett a nyikorgó vaslépcsőkőn, mert attól félt, hogy bármelyik lépésnél a fekete semmibe zuhannak, ahol felnyársalja őket valami rég elfeledett gép rozsdás maradványa. Ahogy feljebb kapaszkodtak, egyre több lett a fény, vörös és zöld villanykörték világítottak a sarkokban, fent pedig a teremben narancssárga reflektorok égtek. A téglalap alakú terem végében állt a színpad, közvetlenül mellette meg egy valószerűtlenül hosszú bárpult, de Godán egyetlen üveget sem látott rajta.
– Az a színpad – bökött a pult felé Khám és szinte azonnal elvegyült a tömegben.
Ezokev tanácstalanul álldogált, aztán a szeme lassan megszokta a furcsa fényt és szinte azonnal meglátta a nőt. Talán a ruhája vonzotta a szemét.
– A zöldnek az az egészen szokatlan árnyalata rabolhatta el a szememet – mondogatta utóbb Godán, mintha mentegetni akarná magát.
Khám ugyanabban a pillanatban előkerült, és pont a fura-zöld ruhás nő fele kalauzolta Ezokevet.
– Ez itt Gülten, ez itt Godán Ezokev – mutatta be őket derűsen egymásnak. Játszatok egymással – mondta még, és sokatmondóan kacsintott mellé.
Godán aztán számtalanszor számon kérte ezt a sokat mondó kacsintást, de Khám tagadta, hogy ilyesmit tett volna.
– Én csak bemutattam, azt sem tudom pontosan kicsoda – szabadkozott.
– De hát ismerted, bárkit bemutathattál volna, de te pont hozzá vezettél – sápítozott Ezokev, de Khám hajthatatlan maradt.
– Mondom, hogy nem is ismerem. Nem tudom, miért pont hozzá vezettelek. Talán mert észrevettem, hogy bámulod.
– Nem őt bámultam, hanem a ruháját – dünnyögött Godán.
– A ruhája: ő – mormogta Khám, és faképnél hagyta Ezokevet, aki azon az estén a nő mellé ült, és már az előadás első perceiben is csak rá tudott figyelni. A fejéből elindult valami impulzus, valami forró, olyan mint a láva, ami egyszer csak a torkában bugyborékolt, és a következőket mondtatta vele:
– Szeretem magát – súgta Godan a nőnek.
A nő rá sem nézett, tovább fikszírozta a színpadot, és csendesen rágcsált egy csokoládédarabot, amit a táskájából halászott elő meglehetős zajt csapva. Godan hallotta, ahogyan a nyál feloldja a szájában és édes masszává alakítja. Átnyúlt a szék alatt és megfogta a nő nyirkos ujjait. Szeretem magát – ismételte meg, mert attól félt, az előbb túl halkan mondta. Talán nem hallotta – mentegette magában a nőt, aki továbbra sem válaszolt. Szeretem, hallja? – súgta ingerülten.
A nőnek egészen kicsi mellei voltak. Godan jól látta, ahogyan megfeszülnek a mellbimbók a blúz alatt. Próbálta jobban megszorítani a nyirkos ujjakat, de azok kicsúsztak a kezéből, mint valami apró halak.
– Úgy érti, szeretne engem – suttogta a nő, de rá sem nézett.
– Szeretném – lihegte Godan, az izgalomtól csak későn vette észre a csapdát, de már nem volt visszaút.
– Jó – mondta a nő, és egy újabb csokoládédarabot halászott elő a táskájából.
Godan majd szívinfarktust kapott izgatottságában. Az előadás után a nő után osont, aki úgy úszott kifele a tömegen, mint egy öntudatos sikló. Alig tudta tartani vele a lépést.
– Hazavihetem? – kérdezte, és megcsörgette a kezében az autókulcsot. Rögtön meg is bánta ezt az öntudatlan gesztust – olyan vagyok, mint egy ócska szállodatulajdonos, dohogta magában, de közben nem állta meg, hogy ne bámulja a nő fenekét. Pedig nem is riszálta. Katonás léptekkel ment, miután kiúszott a tömegből. A háta egyenes volt, cseppet sem hívogató. És mégis. Godan úgy érezte, nemsokára szétpukkan, mint egy túltelített léggömb.
– Hova ?– kérdezte a nő, de a szeme sem rebbent – pedig egy kis cinkos mosoly, a szempillák enyhe remegése sokat segített volna, egyáltalán, valamiféle apró bizonyíték arra, hogy ő is akarja... de semmi.
– Hát, ahova kívánja – nyögte Godan kínjában, és egyre dühösebb lett, főleg azért, mert nem bírta megfékezni a testét. A test követelőzött. Nőt akart. Ezt a nőt. Megölelni. Itt és most.
– Akkor igyunk valamit – mondta a nő, Ezokev pedig úgy érezte, az egész téglagyár a fejére zúdult. A romok alól egy jót nyögött, és hagyta, hogy vezessék, mindegy már hova.
A nő felélénkült. A járása lágyabb lett, ringatózott, mint egy bárka. Belekarolt az elkeseredett Ezokevbe, és vitte. Godan igyekezett fegyelmezetten menni, pedig legszívesebben bevágta volna magát az autóba, és elhajtott volna jó messzire. Egy teraszra kalauzolta a nő, ahol nyilván belebotlottak a színészekbe, Khám bandájába, akik amúgy sminkesen koccintgattak a kudarcra, mert az előadás egyáltalán nem úgy ment, mint ahogy azt elképzelték. Ennek ellenére vidámak voltak, és egy kicsit úgy viselkedtek, mintha még mindig a színpadi szerepüket alakítanák.
Godan bánatosan a bárpulthoz vonult és egy dupla konyakot kért.
– Mit keresek én itt? – töprengett, de semmiféle épkézláb válasz nem jutott eszébe, azt sem tudta volna pontosan megfogalmazni, hogy mi a fene vonzza ebben a nőben. Szép is volt, és mégsem, azt pedig, hogy mi jár a fejében, nehéz lett volna kideríteni, mert kizárólag tőmondatokban beszélt. Időnként meghökkentően butának tűnt. Pontosabban: műveletlennek. Mintha lyukak lennének a tudásában, amelyeket nem tud vagy nem akar befoltozni. Igaz a beszólásai valami olyan belső világról árulkodtak, amitől Godan mindig megborzongott. Árammal körülvett kert volt a nő. Ezokev mégis bele szeretett volna ugrani, még akkor is, ha áramütést kap ettől a mutatványtól. Utóbb, amikor az áramütés valóban bekövetkezett, mégis elégedetlen lett és csalódott. Mert úgy remélte, neki magától kinyílik a bűvös kert kapuja.
Megittak néhány konyakot. A nő szórakozottan játszott az öngyújtójával és időnként mélyen belenézett Godan szemébe. Mint aki keres valamit. Egy elveszett tárgyat, vagy egy olyant, amilyent még sohasem látott. Ezokev kitartóan borzongott, úgy érezte, minden egyes izomrostjára bogok képződnek, ha kinyújtózna, szét is pattannának. A nő ekkor egy hirtelen mozdulattal a lapockájára nyomta a mutatóujját, és ettől, mintha varázspálcával érintették volna, Godan izmain kibogozódtak a csomók és a teste megtelt meleg elektromossággal.
– Menjünk – mondta a nő a kezét még mindig Godanon tartva, miközben a másikkal összepakolt és fizetett is. Mindezt igen gyorsan tette, a mutatóujj mellé odasorakoztatta szépen a többit is, és tenyerével szelíden meglökte Ezokevet.
– Menjünk – mondta még egyszer, és rámosolygott.
– Hova? – hebegte Godan
– Oda – mondta a nő, és a szemközti hotelre mutatott.
Godan szíve hevesebben kalapált, menet közben kicsit beleszimatolt a nő hajába. A cigarettafüst mellől valami ismerős illat kúszott Godan orrába. Egy növényé, amelynek így hirtelenjében nem jutott eszébe a neve.
– Csalán, súgta a nő, és bedugta a kezét Ezokev ingébe, egyenesen a szíve fölé. A szív pedig, mint egy engedelmes macska, dorombolni kezdett.
Godan nem tévedett a kertes hasonlatával. A nő combjának, az ágyékának, a melleinek, de a nyakának is növényillata volt, valami hegyi vadvirágé, ezt sem tudta eltalálni, megkérdezni pedig nem akarta. Elszédült, és nem vette észre, hogy megüti az áram.
Ezokevnek még életében nem volt ilyen furcsa kalandja. Mikor beértek a hotelszobába, a nő illatától elbódultan úgy érezte, hatalmas erő költözött belé, ő maga is óriásira nőtt, és menten szétmarcangolja ezt a nőt. Letépte róla a ruhát és mohón itta a meztelen test melegét és mindenféle aromáját, harapta és csókolta, mint egy eszeveszett, és aztán diadalmasan belehatolt, belecsúszott, mint egy tarisznyarák az elhagyott csigába, felvette az alakját és kitöltötte minden porcikájával. Ekkor azonban valami hideget érzett a bal vállán, a balon, mert az mindig kényesebb volt, és döbbenten konstatálta, hogy az előbbi mutatványt csak álmodta. A nő ott feküdt mellette, összeszorított ököllel békésen aludt. Godan nem bírt magához térni a meglepetéstől. Csendben a nő ágyékára hajolt és beleszimatolt. Sehol nem érezte a saját emanációit, csak a nő növényillata mindenütt.
– Eszméletlen, mormogta Godan, és kihajolt az alvó város fölé. A párkányon, a hamuzóban egy félig elszívott cigaretta heverészett. – Szóval még egy fél cigit is elszívott – vakarászta meg a mellkasán a szőrt Godan, és bánatában rágyújtott. Aztán jobb híján becsúszott a nő mellé az ágyba és elaludt. Álmodott valamit, de reggel nem emlékezett semmire.
A nő a fürdőszobából telefonált valakinek. Ujját a szájára tapasztotta, úgy mutatta Ezokevnek, hogy maradjon csendben.
– Miket szokott olvasni? – kérdezte ez a reggelinél. Érdeklődése őszinte volt, bár a társalgás is nehezen indult, lévén, hogy a nő ragaszkodott a szokásaihoz. Azaz nem beszélt, csak nézegette Godant.
– Ó, mindenfélét, amire kedvet kapok – válaszolta Gülten.
– Csak úgy, rendszer nélkül? – kérdezte Ezokev, mert hihetetlennek tűnt neki, hogy valaki csak úgy össze-vissza olvas. A nő nem válaszolt semmit, ezért úgy érezte, magyarázattal tartozik.
– Tudja, én kiépítettem magamnak egy szisztémát – és ahhoz tartom magam. Mindig elolvasom az újdonságokat, és időnként újraolvasom a klasszikusokat – mondta kissé tanáros hangnemben.
A nő hátradőlt a széken, és megfogózott alul az ülőkében, majd kicsit előre dőlt, mint aki titkot készül elmondani.
– Nem szeretem a törvényeket – súgta. Minél több törvénynek engedelmeskedünk, annál inkább rabokká válunk – mondta, és Godannak úgy tűnt, a hangja egyszerre gúnyos és kihívó is.
– Maga szóval anarchista – súgta vissza neki, és ő is megfogózott a szék ülőkéjében.
– Nem vagyok anarchista – rázta meg a fejét a nő, és csodálkozva nézegette Ezokev arcát.
– Maga mondta, hogy nem szereti a törvényeket.
– Persze, hogy nem szeretem őket. Ki szereti? – kacagott Gülten teljes fogsorral.
– Van, aki szereti. És egyáltalán, ahhoz, hogy a társadalom működhessen, szükségesek a törvények – mondta Godan, de rögtön meg is bánta. Olyanra sikerült ez a mondat, mintha egy gimnáziumi osztályban tartana polgári nevelés órát.
A nő elengedte a széket, és a haját kezdte babrálni felettébb szórakozottan. Godan nem tudta eldönteni, hogy készül-e valamit válaszolni vagy sem. A nő tovább húzogatta a hajtincseit, látszólag minden cél nélkül. Ő pedig újra megkívánta, pedig most semmi kívánatos nem volt benne, sőt, egyenesen idegesítő volt. Újra az az érzés kerítette hatalmába, mint az éjszaka. Bevágódni az autóba és elmenekülni. De ugyanakkor megdelejezte valami láthatatlan energia, szinte odaragasztotta ehhez a maszatos szállodai székhez. Moccanni sem bírt. A bordái alatt ébredezni kezdett a macska.
– A törvények, a törvények – mormolta a nő, mintha csak magának. Én is a rabjuk vagyok, pontosan a társadalom törvényeinek. Meg nem menekülhetek előlük, hacsak el nem vetek magamtól sok mindent, ami viszont kedves nekem. Tehát sem a törvényekkel, sem nélkülük nem jó az életem.
– Hogy érti ezt, hogy nem jó az élete? – nézett rá Godan döbbenten.
– Csak úgy értem, hogy rab vagyok. A magam akaratából lettem azzá. De ez az én akaratom, nem csak az enyém. Egy rend akarata, amelyet nem tudok megváltoztatni.
– Próbálta már ?– kérdezte Godan, és újra megkapaszkodott a székben, mert látta, hogy a nő is azt teszi.
– Nem próbáltam. Tulajdonképpen nem próbáltam. Én csak összeegyeztetem azokat a dolgokat, amelyeket tulajdonképpen nem lehet összeegyeztetni.
– Tehát hazudik – vonta le a következtetést Ezokev.
– Hazudok? Lehetséges. De mondjon nekem egy dolgot, ami nem hazugság – vagy amiben nincs legalább egy kis adag átverés vagy önámítás – suttogta a nő bánatosan és cigaretta után kotorászott a táskájában.
Ezokevnek semmi egyéb nem jutott eszébe a testi szerelmen kívül. Az talán tényleg őszinte. És nincs benne semmi hazugság. Hogy is mondta Ginsberg? – a párzás őszinte vágyat, egyebet nem kínálhat? Vagy nem ő mondta? Mindegy már, dünnyögte magában Godan, mert sehogy sem jutott eszébe, hogy kitől származik ez a gondolat. Egyáltalán emellett a nő mellett mintha lefagyna az agya, és csak egy kis körben mantrázna, igaz, néha bevillannak képek, hangok, néhány idézet, soha nem gondolt gondolat. Pontosabban az zavarta, hogy nem a megszokott módon rajzottak benne a gondolatok. Olyan ez a nő, mint valami tudatmódosító szer – mormogta újfent Godan, és hirtelen az sem tudta eldönteni, mire vágyik jobban: egy őszinte hentergésre, egy jó spanglira vagy mindkettőre. A nőben is valami háború dúlt – de nem szólt volna egy szót sem. Godan meglepetten tapasztalta, hogy egy ideje már ő sem szónokol, csak magában mormog, azt is hangtalanul teszi.
Időnként egymásra néztek – Ezokev gondolt valamit, és a nő kimondta a valami folytatását.
– Eszméletlen – dünnyögte újra, és csak üldögélt a mellkasában doromboló macskával.
Már kezdett belejönni a némaságba, amikor a nő eltűnt valahova a telefonjával, majd csak az ajtóig jött vissza, onnan intette, hogy el kell menjen.
– Csak így? – kérdezte kétségbeesetten Godan, s a melléből a cirmos vízbe fulladt.
– Csak így – mondta a nő, és úgy mosolygott mint Teréz Anya. Mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy eltűnik balfenéken. Tulajdonképpen az is volt, de Ezokev nem szokta meg, hogy csak úgy faképnél hagyják.
– Elvihetem valahová? – kérdezte elszoruló torokkal, mert előre megérezte a választ.
– Nem, köszönöm. Nem bánnám, ha néhány percig még itt maradna, miután elmentem.
A nő közben, talán könyörületből, talán barátságból – Godan nem tudta eldönteni – visszajött egészen az asztalig, és kezet nyújtott neki. A szoknyájából az ismeretlen növény illata kúszott Ezokev fele, aki legszívesebben hangosan felzokogott volna, habár egyáltalán nem volt szokása a bömbölés. Tulajdonképpen ahhoz volt szokva, hogy őérte sírjanak – bár nem tudta volna elmesélni egészen részletesen a könnyhullatás és szenvedés eme mechanikáját, mert soha sem nézett végig egy teljes ilyen jellegű műsorszámot. Az volt a szokása ugyanis, hogy a párkapcsolati viharfelhők megjelenésekor beült az autóba és elhúzott. Hónapokra képes volt nyomtalanul eltűnni és egyáltalán nem izgatta közben, hogy a szolgálatos szerető esetleg felvágja-e az ereit, vagy valami hasonlót cselekszik tehetetlen bánatában. Godan nem volt hajlandó senkiért felelősséget vállalni. Önmagát igyekezett nem túl gyakran marcangolni, bár önelégült sem volt, és az önvizsgálat sem volt tőle idegen, de valahogy mindig sikerült valami helytálló mentséget találni a cselekedeteire. Most úgy érezte, porig alázták, bár azt nem tudta volna elmesélni, hogy mivel is. Tudta, hogy a nő férjnél van. És azt is megérezte, hogy nem szerelmes belé, inkább valami egyéb vonzalomnak engedett, amikor belement ebbe a közös játékba. Amelyet most a felek megegyezése nélkül abbahagyott. Godan úgy fogta fel a dolgot, hogy erőszakot tettek az érinthetetlen lelkén.
