Pálfi György akaratán kívül is tökéletes kirakatfigurája lett mindennek, ami jó és ami nem jó a kortárs, vasfüggöny utáni magyar filmgyártásban. A legendás első Simó-osztályban végzett (Török Ferenccel, Hajdu Szabolccsal, Miklauzic Bencével és másokkal), első nagyjátékfilmjével, a furcsa, párbeszédet nélkülöző Hukklével mindjárt meghódított kritikust, fesztiválnézőt egyaránt, majd 2006-ban jócskán megemelte a lécet a Taxidermiával, ami egyszerre volt irodalmi adaptáció és nagyszerű kiteljesedése a rendező filmnyelvének s groteszk iránti vonzódásának. Amikor bajba jutott a magyar filmgyártás, alaposan vissza kellett vennie a látványosságból: már csak improvizált, kisköltségvetésű, többszálas drámára tellett (Nem vagyok a barátod). De Pálfi akkor is filmet készített (ha nem is forgatott hozzá egy kockát sem), amikor teljesen leállt a rendszer: a Final Cut: Hölgyeim és uraim azóta is az egyetlen igazi példája annak, hogy még akkor is lehet csinálni valamit, amikor „semmit sem lehet csinálni, csak üvölteni” (hogy Jancsót parafrazáljuk).
A rendező Taxidermia utáni logikus következő lépésére viszont azóta is várni kell: a Toldit adaptálta volna, már a teljesen újraszervezett, Andy Vajna-féle rendszerben, illetve adaptálná, ha nem kötekednének vele. A Toldi kellett volna a Pálfi-féle vizualitás és az új magyar filmtámogatás zászlóshajója legyen, de még mindig valami bürokrata (vagy autokrata) kikötőben vesztegel. Ehelyett immár a harmadik „pótcselekvő” filmjét készítette el, s ha nem is költözött külföldre (mint volt osztálytársa, Hajdu Szabolcs), a büdzsét onnan kalapozta össze: egy dél-koreai filmfesztiválon szerezte meg a „magpénzt” a Szabadesésre, és ezáltal az időközben alaposan beindult Vajna-féle filmüzem alternatíváját kínálja, máris bezsebelve néhány díjat.
A Nem vagyok a barátodtól és a több száz filmből összevágott Final Cuttól eltérően a Szabadesés viszont – ha még mindig nem az „igazi” is – klasszikus értelemben vett nagyjátékfilm, legalábbis bátran moziba lehet küldeni. Formailag és tartalmilag viszont erős hasonlóságot mutat a hatvanas-hetvenes évek felszabadult filmnyelvű Buñuel-klasszikusaival, a Tejúttal, A burzsoázia diszkrét bájával, de főleg A szabadság fantomjával: szürrealista szkeccsfilm, amit összetart ugyan egy groteszk keretsztori, de a szegmenseknek önmagukban nem feltétlenül van közük egymáshoz. Egy névtelen, szürke magyar nyugdíjas (Molnár Piroska) férjével (Benedek Miklós) már csak megszokásból kommunikál, akkor is csak olyan fontos dolgokról, hogy melyik sorozatot melyik csatornán tűzték újra műsorra, meg hogy melyik üzletben olcsóbb a sólet. Már ki tudja hányadszor próbál öngyilkos lenni, de jó kelet-európai csótányként egyszerűen képtelen meghalni: akárhányszor is ugrik le a lehangoló budapesti panelház tetejéről, mindig vissza kell vonszolnia magát a lépcsőkön. Ilyen visszavánszorgás közben lesz szemtanúja a blokk különböző emeletein zajló életnek, amihez csak felkészítő volt a néni abszurd fel-le utazása: találkozik itt amatőr kórus, levitációs jógaórák is zajlanak, a periodikusan megjelenő bikáról, a férfiháremet tartó poligám nőről és a filmet finanszírozó dél-koreaiakat is megszégyenítő nőgyógyászról nem is beszélve.
Csupa olyasmi, amit kocsmaasztalnál talál ki az ember, mind „high concept”, hirtelen ötlet vezérelte forgatókönyv-foszlányok, amitől az egész filmnek kicsit diákcsíny-hangulata lesz. Mert bizony ez még mindig nem az igazi Pálfi, bármennyire is működik és bármennyire szerették Karlovy Varyban, önmaga körülbelül tíz évvel ezelőtti szintjét hozza. Az is a film problémás oldalához tartozik, hogy a darabkákat összetartó koncepció nem gondolati, hanem csupán egy vizuális geg: a zuhanás, illetve visszakapaszkodás közben látott sztoriknak az égvilágán semmi közük nincs egymáshoz – azon kívül, hogy ugyanazon panelház különböző ajtói mögött történnek. A megpendített húrok sokasága elsőre azt a képzetet kelti, hogy ez egy sokszínű, az abszurdot többféle oldaláról kikezdő film, ami jó is, hosszú távon viszont a kohézió hiányáról árulkodik (ha már A szabadság fantomjával rokonítottuk). Ráadásul a szegmensek megvalósítása sem egyforma: az édeshármas-részlet tévés műfajparódiája csak kényszeredetten fér meg a tényleg ízig-vérig buñueli „pucér nő az öltönyösök között”-szekvenciával.
Ettől függetlenül a Szabadesés viszont még mindig több rendezői, írói, operatőri, sőt vizuális effektmesteri tehetségről tesz tanúbizonyságot, mint a Vajna-istálló nagy része. Olyan mindennapi dolgokat képes új megvilágításba helyezni abszurd szűrőjén keresztül, mint a tanár-diák (mester-tanítvány) viszony, a többnejűség (illetve férfi-nő viszony), problémás anya-gyerek viszony, a sorból való akaratlan kilógás, illetve fejlődő civilizációnk bakteriofób kényszerbetegségei, ami miatt még saját házastársunktól is izoláljuk magunkat. Csupa hétköznapi félelem és butaság, ezerszeresére nagyítva – legalább egyikükben illik magunkra ismerni. A film másik nagyszerű aspektusa, hogy van egy nemzetközi olvasata is (a fesztiválvisszhangból ítélve működik), van viszont egy magyar is. És ha a kettő néha át is fedi egymást, egy kelet-európai nézőnek olyan többletjelentések esnek le a megélhetéssel küszködő, a piát egymás elől dugdosó kisnyugdíjasok vagy a gyerekét drákói szigorral nevelő apa történetéből, amik csak itt, a Kárpátok szellemi és anyagi nyomorában érthetők és élvezhetők teljes egészében.
Az ürülékből is aranyat fonni képes Pálfi egyik újabb kényszerpálya-alkotása tehát a Szabadesés, s problémái, egyenetlensége ellenére egy kitűnő, élvezhető, helyenként egyenesen zseniális ujjgyakorlat, viszont jelzi a kelet-európai filmesek rákfenéjét is: rendezőnknek rég nem itt kellene tartania. Toldihoz hasonlóan már meg kellett volna mérkőznie a maga bikájával (talán erre utal az utolsó szkeccs mumusa is), remélhetőleg most már nem lesz több figyelemelvonó tényező az Arany-adaptáció előtt. Még akkor sem, ha ilyen nagyszerű szörnyszülött lesz a végeredmény, mint a Szabadesés.
Szabadesés, színes magyar–dél-koreai–francia film, 89 perc, 2014. Rendező: Pálfi György. Forgatókönyvíró: Ruttkay Zsófia, Pálfi György. Zene: Amon Tobin. Operatőr: Pohárnok Gergely. Vágó: Lemhényi Réka. Szereplők: Molnár Piroska, Benedek Miklós, Nagy Zsolt, Trill Zsolt, Tenki Réka, Bordán Irén, Gera Marina, Hegedűs D. Géza, Jordán Tamás.