Amióta Joshua Bell egy washingtoni metróállomáson látványos és teljesen hiábavaló „bizonyítékával” mutatott rá a koncerttermi magas muzsikálás és a megélhetési utcazenélés összemérhetetlenségére, bőven van okunk elgondolkodni rajta, nem az vagy nem olyan-e az utcazenélés, mint az agresszívan tolakodó telefonos termékajánlás: fütyül az igényre, semmibe veszi az érdeklődést, tudomást sem vesz a szükségletekről – csak nyomul, mintha a legmagátólértetődőbb dolog volna, hogy rábólintasz, s ezzel már teljes érvényű partnere, mi több: tettestársa vagy a „markecolásnak”. Mert mi tagadás, bár Bell metrós „fellépése” előtt alig pár nappal a bostoni hangversenyterembe meghirdetett koncertjére bizony minden jegy elkelt, átlag száz dollárért (na ja, a jegyvásárlóknak számszerűsíthető igényük volt Mendelssohnra, a társadalmi eseményre meg a három és fél millió dollárt érő hegedű színe látására), ámde azt senki nem tudakolta a metrószerelvényre vágyó lótó-futóktól, kell-e nekik zene a huzatos másfél perc idején a föld alatt… mit zene!: Bach! Sőt: legnehezebb partitái!
Az év 365 napjából (mondjuk) 10-15 délutánon át, leginkább nyáridőben, az ütvefúró recsegését szokták elrévülten hallgatni egy átlagos tömbháznegyed lakói – mondja Butka Gergő, Szatmárnémeti önkormányzatának tanácsosa, egyszersmind az első szatmári utcazene-fesztivál kezdeményezője –, és a legtermészetesebb, hogy a lakásátalakítások kivédhetetlen zaját zokszó nélkül elfogadják. Ehhez képest Butka égbe kiáltóan demagógnak találja, hogy a pongyolás néni a második emeletről rikácsolva perlekedik, amiért a betonkockák között sebtében felállított kisszínpadon zenélés esete forog fenn egyetlen napon… „Ne zavarják a délutáni álmunkat! Feljelentést teszek!” – harsogja magából kikelve.
A szeptember 19. és 21. között Szatmárnémetiben lezajlott utcazene-fesztivál azonban nem a „megélhetési” (vagyis az igazi?) utcazenélők bemutatkozási alkalma volt, hanem azoké az előadóké, akik (vagy bandákról lévén szó – amelyek) több-kevesebb hírt s nevet szereztek már maguknak, bejáratott tényezői a populáris zenekultúrának, hétről hétre bárokban, pubokban forgolódnak, furgonnyi felszerelést hurcolnak magukkal stb. Erdélyi, bukaresti, budapesti zenészek jöttek Szatmárra, mert ilyen még nem volt, az északnyugati határvárosban legalábbis semmiképp, és az ezereurós fődíj, lássuk be, nem utolsó motiváció. A harminc fellépő (szólista vagy banda) öt színpadon, rotációban nyomta két és fél napon át, előbb a peremlakótelepek kisszínpadain, majd a belváros öt pontján. Egysíkúságra nem panaszkodhatunk: a nagy tudással és elemi lendülettel, sodró temperamentummal zenélő Koszika és a Hotshots, a marosvásárhelyi-gyergyószentmiklósi Moon Folded in Two vagy a „legnépszerűbb zenekar” díját elnyerő Phoenix Band a nagyjából egyirányú zenei kommunikációt képviselte (előadótól hallgató-nézőig), velük szemben Cserey Csaba (Csabcsi) – aki nem mellesleg az egyik legmagasabb árfolyamú jazz-zenész az országban, Tavitian állandó partnere – ez alkalommal valóságos zenebohóci produkcióval rukkolt ki, és a bámészkodókat, kivált a gyerekeket, együttzenélésre, ritmikai párbeszédre vette rá, igazi interaktív show-t rendezett az összedrótozott láboskákkal és a pillepalackokban csörgetett kavicsokkal. De érdekes „jelenség” volt a szatmári születésű, de Bukarestben tanuló Tudor Toduţ is, aki előbb egy nagyáruház belutcáján állt meg egyszál gitárban: kezdetben csak hangicsálásnak tűnt, hideg volt és tompa az éneke… két nap múlva meg széles, tapsoló embergyűrűben frenetikusan zengedezett a főtéri színpadok egyikén. A magukat (vagyis a magyarországi Villon Triót) „félénk és visszahúzódó” együttesként jelölő Kiss Barna doromboló vendégzenészt hozott magával, a rámenősen zenélő szatmári Black River Blues Band pedig a „hazai pályán” bizalmasan kacsintott össze rajongóival.
Az egyik vezető mobiltelefon-társaság által felajánlott 1000 eurós fődíjat egyébként a budapesti Quarktett zenekar nyerte el „a kiemelkedő technikai színvonal és az utcazene spontaneitásának ötvözésével” – amint a hivatalos sajtóbeszámolóban írva van. A két és fél nap összesen 101 rövid koncertjén több mint 5000 látogatót becsültek a szatmári szervezők. S ez csak a kezdet – mondják. Mert az utcai zenefesztivált – mert talán szabatosabb lesz így neveznünk – a következő években is újrázni szeretnék.
