"háttérben a rejtőző részletek"
Kereső  »
XXV. ÉVFOLYAM 2014. 20. (658.) SZÁM – Október 25.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Kántor Lajos
Pomogáts Béla útjain
SZÉKELY FERENC
„Én ismerem a legtöbb magyar írót személyesen” - Beszélgetés a 80 éves Pomogáts Béla irodalomtörténésszel
BORCSA JÁNOS
Építő gondolatok egy könyvtárból
Pomogáts Béla
Egy nemzeti közösség szószólójaként - Az Erdélyi Szépmíves Céh és az erdélyi magyar közélet
Szőcs István
Morgondiózus jegyzetek II.
Bálint Tamás
Lávsztori
ŞTEFAN MANASIA
versei
Erős Kinga
rövidpózái
FARKAS KRISTÓF LILIOM
versei
Horváth Előd Benjámin
Ha akarjuk, meg is védhet - Horváth Előd Benjámin interjúja Győrfi Katával
Bájos csevegések, véres ügyek
KÉSZ ORSOLYA
Az emlékezés lehetőségei
Franz Hodjak
Crosby úr jött s ment
Gömöri György
Adalékok Vajda Alberthez
Oláh András
versei
FERENCZI SZILÁRD
A nagy filmzabálás - Beszámoló a 14. Filmtettfesztről
Péter Beáta
Kényszerű jólét
Vallasek Júlia
Havasi nosztalgia
Xantus Boróka
A népi világ idilljén túl
Egyszerre élni a múlttal és a jövővel
BENE ZOLTÁN
Szurokeső
Túros Eszter
Úton a járatlan felé
Novemberi évfordulók
 
Szőcs István
Morgondiózus jegyzetek II.
XXV. ÉVFOLYAM 2014. 20. (658.) SZÁM – Október 25.

Oh, mely kampós  hiányérzetek!

A helyi újság diákrovata a Campus. A szó eredetileg mezőt jelentett, ebből később tábor lett, ma az egyetemhez tartozó, nem-tudományos tevékenységeknek is helyet adó épületek, szállások, konyhák, játékcsarnokok együttese, de lám, diákotthon értelemben is használják. A Campus két oldalát Renáta, Beáta, Alida és Kinga, valamint Roland szerkeszti; és már ez csípős hiányérzetet kelt az emberben: hiszen „már a régi görögök is tudták”, hogy kilenc múzsára juthat csak egy „múzs” (szlávul ez férj; akkor Muzsna helynév értelme „Férjesd”? – lásd Jenitsek stb.). Vagyis remélhetőleg gyorsan kiegészül az alkotó közösség legalább két Andrea, egy Abigél és egy Evelin nevű szerkesztővel; annál is inkább, mert köztudomású: a női nem aránya éppen a filoszakokon sokszorosan túlnyomó!
A hiányérzetet csak fokozza, hogy a második oldalon Renáta és Beáta kommunikációja „a vizualitás modalizációi” felé is kiterjeszkedik. A Vendéglátás á la Campus címet viselő és a Kultúrkoktél, majd Buli, pia, haverok alcímekkel gazdagított röpiratokhoz két sokatmondó fénykép is járul. Fent egy tányéron zsíros kenyér mellett két félbe vágott hagyma, mellettük egy csésze alján löttyentésnyi feketekávé. A zsíros kenyéren pedig nagy fekete betűkkel FILMTETTFESZT – a kép aláírása: „Filmtettfeszt: akárcsak a zsíros kenyér hagymával. Autentikus és magyar”. Annak idején a Filmtett nevű lapot megalapító Margitházi Bea úrleány és filológa, művelt, nagyvilágias modorú személy volt, aki az embert osztályon felüli töltött palacsintával és költői ábrándokat sugalló érmelléki (szakaszi) rozéval kínálta; s ez nem volt kevésbé autentikus és magyar, mint a fent említett kaják! Mint ahogy az is elég magyaros, hogy az alapító Beácska nevét évek óta senki sem emlegeti!
Az oldal alján lévő képen, többek közt a Forró lövések (Hot Shots) felirat, s egy érett szépségű kasszás nő jobb kezével megráncigált blúzát igazgatja, s miközben szendének tettetett agresszivitással mosolyog, bal kezével a képen kívülre nyúl, és (remélhetőleg csak) egy ajtót csuk be. Az aláírás: Velük is bulizhatsz és énekelhetsz hajnalig a Shelterben.
És ajánl még egy pár akciót: Évadnyitó Diáknapi Röffenéseket, de nagyon óvatosan kerüli, nehogy uncsi legyen – ezt a szomszéd hasáb szerzőjére bízza. Hogy városunkban van négy színház, az operákkal együtt, sőt, hogy még az Ecsetgyárból is színház folyik, azt nem is említi; nyilván arra gondol, minek örökké Shakespeare, Molière, Schiller avultságaival tömni szegény gólyafejeket! S hogy könyvtárak, múzeumok...? Uncsi és ciki! Nem jó bulik; és reméli, „hogy eddig megbarátkoztatok néhány magyar kocsmával”; és a biztonság kedvéért hozzátehetné: már a dékáni hivataloknak kellene közölniük a címeket; sőt, a diákok szüleivel, a kocsmák bankszámla-számait; hogy egyenesen oda utalhassák azt a kínkeservesen kiszorított kicsi pénzt, nehogy a gyerekek rossz befolyás alatt valami hülye szótárakra és atlaszokra költsék a pénzt!
A hiányérzet tetőfokán: nem is arról van szó, hogy a város és benne az Egyetem izgalmas sportéletére nem figyelmeztet! Az megjön majd magától, sőt, akiket érdekelne, azok már úgyis tájékozottak. Hanem: A TÁNC! Bulik tánc nélkül? Hacsak nem a következők szólnának erről: „Holnap pedig már a Bulgakovban tombolhatsz. […] Hölgyeim, figyelem: Évadnyitó Ladies’ Night, szóval tűsarkúra fel!”

„Supra aggnő!

Szökj föl kabla”

Nos, nem ugratásból mondom, de ha már a sok Ubua és Tímea úgy akar kulturális missziót betölteni, hogy az uncsi ügyeket kerülje, akkor már ott a tánc. Lehet, hogy a tombolás alatt (helyesen) táncolást értettek? „Supra aggnő! Szökj föl kabla, hazajött férjed, tombj Kató?” Ez kézenfekvő is volna, de tartok tőle, nem arra gondolnak, amire kellene; mert a tánc fegyelem is! A tánc ugyanis „olykor-olykor” halálosan komoly dolog is lehet… És ha ezt megtudják, akkor az éjszaka úrnői a táncot is az unandó uncsi dolgok közé sorolják?
Graves, író és mitológus, Alexandriai Kelement idézi: Aki nem táncol, nem tudja azt, ami van! Már pedig ez a Kelemen eléggé bölcs és szent ember volt ahhoz, hogy kijelenthesse, a tánc nemcsak közlés, hanem megismerés is! Egy kitanult pszichológus talán úgy mondaná: kaput nyit a tudaton keresztül a tudatalatti és a tudatfölötti között? De ne tudóskodjunk: a tánc tulajdonképpen tagolt mozgás ide-oda vagy előre-hátra. A tombolás: helyben taposás, toporzékolás, csak függőleges irányú mozgás; ilyenformán a tánc legkezdetlegesebb formája, „alig-tánc”. Egyes nagytestű állatok is űzik (lásd a Toldiban: „tombolván alattuk cifra nyergű mének”).
Emlékszem, egy réges-régi televíziós műsorban egy mértéktelenül bozontos kisvárosi fiatalember, arra a kérdésre, hogyan szeretne szórakozni, így felelt: „Szeretnék tombolni, mint egy állat!” Kínálkozna az ajánlat: „Menj hátra, a kerítés mögé, ott tombolhatsz!” Csakhogy, az úgy még nem olyan: Nézzétek!... Vagyis, tudatlanul is a költő idézése: „Szeretném magam megmutatni, hogy látva lássanak”, azaz „hiába fürösztöd önmagadban, csak másban moshatod meg arcod”, azaz: „Gyere be rózsám, gyere be, csak magam járom ide be” – vagyis a tánc legkezdetlegesebb formája: az én személyem érdekességének igazolása mások szemében! Természetes, nyers, vad módon! Szeresd, tiszteld bennem az állatot is! Hm?
Csakhogy az igazi tánc, mondhatnám úgyis, a szakrális tánc: 1. elfordul a természetestől, 2. nem a magamutogatás a fő célja, 3. ezt lásd majd alább.
És elébe vágva mindennek: az ősi szakrális táncnak még mindig él két módja: a katonai díszmenet (!) és a halott kikísérése utolsó útjára! (Kalotaszeg egyes falvaiban még jó hatvan éve is láttam olyan temetési szokást, hogy a sír felhantolása után a hozzátartozók egymás mögé sorakoztak, egyik kezüket az előttük álló vállára tették, és lassú léptekkel körbejárták a friss sírt. Nem tudom, szokás-e még valahol?)
Tehát a táncos: lassabban vagy gyorsabban lépked a természetesnél; alig érinti a talajt vagy éppen keményen dobbant; balra s vissza, jobbra s vissza, sőt: előre-hátra, látszólag értelmetlenül, és lehetőleg egyszerre – szóval a mozgás mindenképpen eltér a „természetestől”!
Hogy milyen irtózatosan ősi ez a „modalitás”, mutatja, hogy a legkülönbözőbb nyelveken a rá vonatkozó szavak hasonlítanak! Nyelvünkben is: anda-log, sánt-ít, tánt-orog, ind-ul (benne van a ránd-ítás!). „Megy az úton epe-cepe, ül a hátán ille-bille”, capl-at, ill-eg, bill-eg, illan. A tangó, az utolsó globális „drámai” páros tánc neve a latin tango, tangere „érinteni” igéből származik, hangzása mégis beillik a deng, dang, dong, azaz a kizengő szóvégek sorába. Van egy, az ókorból ismert tánc, amely a sántító madarak (darvak) járását utánozza. E tánc neve óhéber nyelven Peszach, és egyesek a Biceg szóhoz kapcsolják! És már itt vagyunk az „utánzó” táncoknál, a táncjátékok legnépesebb családjánál, amelyek ilyen-olyan módon, mind a mítosz, a mese-átváltozások témájához kapcsolódnak. Különösen a barokk óta megint a legnépszerűbb a megelevenedett bábu, szobor, vagy: a valamilyen tárggyá változott, rendszerint ellenséges lény vagy – „lélek”.
Minden gyerekességük ellenére e naiv motívumokba a mai ember is beleérez valamit, de nem szeret elgondolkozni rajta! Nemrég olvastam egy könyvet arról, hogy Ovidius metamorphosiseinek milyen terjedelmes utóélete és -irodalma, újrajátszása és -kérődzése tenyészik egyre gazdagabban. Ám, ami megfogott, és közben megbotránkoztatott: a szerzők csak azzal foglalkoznak, hogy például Daphné, menekülve Apolló elöl, babérfává változik, de az már nem érdekli őket, mért pont azzá? Jó volna az ilyesmit is megfejteni; vajon csak azért, mert a babérlevél a legolcsóbb fűszer, amely a közönséges ízű vagy ízetlenségű ételeket valamennyire megrangosítja? Gellért Sándor mesélte, hogy Ady érmindszenti szülőházában még a felújítások előtt őriztek egy babérkoszorút; ám a ház gondnokának felesége mind elhasználta a lapikat a krumplilevesbe. Gellért ezt korunk és a költészet mai viszonyára mélységesen jellemzőnek tartotta – lehet, hogy igaza volt.
Azonban saját paranormális élményeim között is akadt „babéros” ügy! Volt egy költőnő ismerősöm, T. M.1 a nálunk szokásosnál is hányatottabb életű. Ő mesélte, „kimerültség ellen” mindig babérlevélfőzetet használ, sőt ihletet is nyer tőle. Szobájában találtak rá, egy bőröndön feküdt holtan, amit éppen lezárni próbált, s előtte egy csuporban sok levéllel az alján babértea-maradék!2 A temetésen a búcsúztató fiatal katolikus káplán szokatlanul szigorú gyászbeszédet tartott („Imádkozzunk tévelygő nővérünk bűneinek bocsánatáért!”) Aztán odakint történt még valami: mikor a sírhalomra rácsapták az utolsó lapát földet, százméternyire, a temető sarkában négy ló legelészett, és ebben a pillanatban egy fiatal kanca fölágaskodott, és vad vágtatással rohant a sírnak, de nem tombolt rajta, hanem kecses táncosnői figurával átugrott rajta, s egy nagy félkör után visszakanyarodott legelészni. Mindenki hallgatott, senki sem merte kimondani, amit akkor gondolt. Én még ma se.

Jegyzetek
1Egy versszak tőle a gyereklapból: bravúrosan megzendíti a téli világ száncsengős dallamát; „De fiatal a kocsis! / Ám mire a térre ér / A fekete bekecse, / S csöppnyi bajsza hófehér!”
2Gyereke öthetes korában meghal agyvérzésben, ő soha többé nem táncol, de imádja nézni a táncolókat. Első férje filozófiatörténész, a második rendőrezredes. Mindkettő különleges, sőt „különös alak” volt.




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében