A szabadság szemfényvesztése
Fekszem ismét a hálókocsi emeleti ágyán, a fal felé húzódva, tartva a vonat hirtelen fékezésétől. Különös félálom nehezíti pilláimat, zsibbaszt a fáradtság, a vonatkerekek monoton zakatolása mégsem hoz mély álmot. Felkelhetnék és kinézhetnék az ablakon, mint idefele jövet, úgy hajnaltájt, amikor az utazás izgalma tartott ébren, s lemásztam hozzád az alsó ágyra, lábadhoz kuporodva néztem ki az ablakon, s figyeltem, hogy a hófödte táj fehérsége miként nyeli el az éjszaka lassú foltjait. A fenyők olykor karnyújtásnyira tűntek, a sínpár az erdőt metszette, óriás jégcsap lógott a töltés melletti meredélyben, aztán a fák távolodtak, s a fehérségben szalmaboglyák sötétlettek, kézzel rakott körte formájúak, akárcsak a nagybányaiak képein. Távolabb néhány ház látszott, falusi utca, gyér világítás… Nem tudsz aludni, Cicó? – kérdezted, s felültél az ágyon, a hátam mögé vackoltad magad. Sokáig néztük így a tájat, szótlanul, mint akik nagy útnak indultak, s tudják, hamarosan megérkeznek.
Felkelhetnék és kinézhetnék az ablakon, de a kényelmetlen ágy melege még mindig vonzóbb, mint a hajnali alföld látványa. Ahhoz talán oda kell születni, hogy az egyhangúság megszólíthasson. Öreg barátném lelkesedik érte, s nem érti közönyömet. Csodálatosnak véli, amikor a végtelenre függesztheti tekintetét, s a csend felerősíti a föld, az ég és az ember tökéletesen letisztult, helyén való rendjét. Neki jutott hely ebben a nyomasztó harmóniában. Inkább a fal felé fordulok, s remélem, elaltat végre a vonat zaja. Hallom, ahogy szuszogsz az alsó ágyon, ha melléd bújnék, biztos felvidítana a testmeleg, de az ágy túl keskeny, s nem akarlak felébreszteni. Legalább te légy még középkori várúr a tömösi végeken, ott ahol a fenyők makacsul kapaszkodnak a hegyoldalba, hófödte ágaik megereszkednek, olykor reccsennek is, de csúcsukon a cukorsüveg játékos és pajzán. Medvét nem láttunk, csak egy mókust, de sokáig nézhettük ugrándozását a fák között, miközben megfogtad a kezem, s magadhoz szorítottál. Néztem azt a kis állatot és minden porcikám irigyelte, hiszen milyen jó volna a hóban hemperegni, nem gondolva arra, hogy vizes lesz a ruhánk és utána fázni fogunk. Menthetetlenül felzabált a nagyváros, vágyaimat is alárendelve az ésszerű kényelemnek, végképp megfosztva már a szabadság szemfényvesztésétől is. Csak a hazaérkezés lehetősége maradt, két és fél óra múlva megérkezünk a Keletibe. Libasorban szállunk le majd a vonatról, valaki fellök a csomagjával, sodródunk a kijárat felé, miközben a hangosbemondó fáradhatatlanul közli a vonatok érkezését és indulását, elhízott pályaudvari galambok tolakodnak a büfék előtt – az ember legszívesebben közéjük rúgna, mert lényük magában hordja mindazt a torzulást, ami a hétköznapokban fel sem tűnik, csak ilyenkor, amikor a tömösi végekről érkezünk haza –, hátizsákos fiú szalad, borostás, kalácsképű férfi mondogatja fejhangon, hogy taxi, taxi, miközben átverekedjük magunkat a pénzváltó és a könyvárus között, kilépünk az utcára, rágyújtunk és a buszmegálló felé vesszük az irányt. Szótlanul lépkedünk egymás mellett, a csikket a földre dobjuk, s már szállunk is fel a berregő húszas buszra. Álmaink valahol ott rekedtek a Királyhágón túl, s valószerűségük minden buszmegállóban megkopik, mert a fel- és leszállások huzata kisöpri a képzeletet.
Most még az alsó ágyon szuszogsz, nem látlak, de érzem, hogy mélyen alszol, s álmodért irigyellek, mert te még lehetsz várúr, ott a tömösi végeken, talán éppen most nyergeled a lovad, kutyád izgatottan szaglászik a hóban, s még nem is sejted, hogy a kopasz sziklák mögött a hiúz azért rejtekezik, hogy egyszer, mikor egyedül sétálsz az erőben, véletlenül te lásd meg.
A diófa
Elültettük a diófát. Csenevész, vékonyka csemete, de már ott áll az udvarunk közepén. Majd megnő vénségünkre. Nagy árnyéka alatt fekhetek abban a bizonyos, vágyott nyugágyban, kockás pléddel betakarva, s szunyókálhatok kedvemre régi napokra gondolva, amikor ásóval a kezedben kérdezgetted: itt jó lesz? Mérlegeltük, hová is ültesd a diófát, s végül az udvar közepét választottuk. Árnyéka arcomra vetül majd, cirógatja álmaim. Aztán a nyugágyra kifekszem, plédem megkopik, az álmok hétköznapokká lesznek, s már nem megszeppent vendégként élek bennük, hanem a valóság talaján állva. Csendben szunyókálok majd a diófánk alatt, s árnyéka elfedi álmaim. Akkor fölém hajolsz majd, hogy megsúgd, melyik ágán hintázik a sármány.
Szorongásaink
Vajon odatalálnék-e egyedül is a Remetekereszt-bércre? Tudod, sokszor gondolok erre, pedig figyelmesen jártam azon a csúcson, ismerem az emelkedő sárgás talaját, mert eleget néztem a lábam elé, miközben felfele kaptattunk az augusztusi kánikulában. Jobb kéz felől szederbokrok nőtték körbe az erdő szélét, a cserjésből szinte semmi más nem látszott, de még nem feketélltek a bogyók, s én szomjas voltam. A csúcson aztán rágyújtottam. Mert jó csendben ülni az alkonyatban egy farönkön, messzire nézni és látni, ahogy a Duna átfolyik a határon, s közben a tüdőm mélyén megfordul a füst.
Olyan távoli most a bérc, mintha semmi jelentősége sem lenne, sokkal közelibb a vadkan, amelyikkel útközben perceken keresztül szemeztünk, s te nem merted már megugrasztani, mert túl közel jött hozzánk. Álltunk mozdulatlanul, a hátam egy fatörzsnek feszítettem, te óvatosan elém álltál, és én vállad fölött próbáltam kilesni, félve attól, hogy megindul. Pattanásig feszült dobhártyámba vert a szívem, akkor még nem tudtam, hogy a disznó rosszul lát, csak azt figyeltem, hogy meredten néz felénk és szaglászik. Vártam, hogy elkotródjon végre, menjen búsan a csorda után, de még ráérősen ácsorgott egy ideig.
Te, aki nem szeretnél csillag lenni és világítani, mert riaszt a statikus állapot, s nem igényled a Nap fényét, hogy halálod után is szemfényvesztőn közvetítse ragyogásod annak a félszeg párocskának is, ott a Remetekereszt-bércen, akikre rásötétlett s még elemlámpájuk sincs, de mit sem törődve a hazaúttal egy farönkön ücsörögve téged bámulnak, s fényed jelenti akkor számukra a mulandóság cáfolatát, hiszen ujjaik átfonják egymást, s úgy izzadnak egybe, hogy nem érzik a nedves tenyér undorát, Te, aki mindezt nem hiszed, és minderre nem vágysz, mégis gyakran kiiszod a melankólia poharát, s beleborzongsz utóízébe, mintha csak oroszhegyi pálinkát hajtanál fel éppen.
Akkor a vadkannal szemezve semmit sem gondoltál. Kipergett belőled minden szorongás, megfeledkeztél arról, hogy úti célunk végrendelkezés. Csak ösztön voltál, hús és izzadtság, s úgy simultál a tájba, mint aki tudja, hol a helye, s képes egy vadkan tekintetében feloldani az elmúlás irtózatát. Erre gondolj városi szobádban, amikor ablakod alatt eldübörög a húszas busz, s fojtogat a hiábavalóság; gyújts rá, s emlékezz a vadkanra, tudva, ha kell, feltalálok egyedül is a Remetekereszt-bércre.
Ébredés
Karácsonyi bagatell AndrásnakTe, akit barátként öleltem először, még a kamaszkor hosszú napjaiban, kit később szeretőként csókoltam, most ott ülsz a konyhában és a kávédat kavargatod. A kövér bögrécskében – amit a körösfői árusnál
vettem haszontalan pénzköltési lázban, hogy ne maradjon meg az a pár lej, ami még tárcámba elvegyült a forintok között –, oldódik az instant kávé. A fémkanál meg-megkoccan az agyagbögre falán, recés hangja egyre erősebben karcolja meg a reggelt. A nagyanyám varrta paplan mindinkább ránehezül mellkasomra, szinte fojtogat a gyapjú súlya, izzadtságcseppek gördülnek végig nyakamon, érzem, amint utat törnek maguknak két mellem között, versenyezve ivódnak bele hálóingem ráncaiba. Nyújtóznom kéne, kiegyenesítenem elzsibbadt karom, de a párna még mágnesként szorítja fejemet, a paplan mindinkább hozzáprésel a gyűrött lepedőhöz. Behunyt szemmel még marasztalom az utolsó álomképeket, amelyek tollpiheként foszlanak széjjel, hogy végérvényesen és nyomtalanul távozzanak emlékeim közül, s már csupán halovány hangulatuk vegyül az ágymeleggel. Már nem próbálom testem makacs igényeihez igazítani őket, s amint lassan kinyújtom karom, a lábaim is megindulnak keresztbe az ágyon. Jobb lábfejem kibújik a paplan alól, s óvatosan tapogatózva keresi a takaródat, hogy alábújva hozzád érjen. Öngyújtó kattan, cigarettafüst kúszik be a nyitott szobaajtón, miközben bizonytalanul keresgéllek lábfejemmel. A bögrének ütköző kiskanál hangja egyre tisztább, úgy ébreszt fel visszavonhatatlanul, mint a harangszó. Még csukva a szemem, de a hang irányába fordulok. Hallom, ahogy felállsz, és belekortyolsz a kávédba, majd átlépsz a szobába és megállsz az ágy mellett. Érzem, hogy nézel, s közben arra gondolok, te tudod, hogy már felébredtem, kinyithatnám a szemem s rád mosolyoghatnék, de megvárom, míg mellém ülsz, benyúlsz a paplan alá. Combom hideg kezedtől megrezdül, s még hallani vélem, amint a kiskanál simogatja a kövér bögrét.
Míg végül semmink sem marad
Amikor elindultunk a temetésre – a kocsiban még viccelődtünk is –, navigáltalak az óbudai utcákon, s közben libáinkról beszéltünk, kertünkről. Még a ravatalozóban is virághagymáinkra gondoltam: vajon kikelnek? Lesz nárciszunk, tulipánunk, gyöngyikénk? Udvarunkon homokozó? És kerti pad? Akkor, abban a néhány másodpercben, amikor kinyitották a ravatalozó szárnyas kapuit, s a beömlő fény csíksugaraiban a porszemek táncát figyeltem, megsejtettem minden szorongásunk valóságalapját, melyen nem segíthet sem orbáncfű, sem ölelés: hogy végül semmink nem marad. Mert a Nap holnap is felkel, s melegítve éltet jókat és rosszakat, s minden törekvésünk, cselekedetünk a tegnapban gyökerezve csak a mában rügyezhet, hajthat levelet, hozhat gyümölcsöt és száradhat el. A másnap már nélkülünk telik, még akkor is, ha unokáink sejtjeiben megszunnyadhatunk.
