Győrfi Kata versei közönyösek és hidegek, mint egy teletűzdelt tűpárna. Győrfi Kata versei kegyetlenek, mintha traumái lennének a nyelvnek. Győrfi Kata versei elmondanak mindent. Győrfi Kata versei elhallgatnak mindent. Győrfi Kata versei veszedelmes viszonyok. Győrfi Kata versei testek, egy-egy régi sebhellyel, takaró- és párnanyomokkal. Győrfi Kata versei feszültek, mint egy „fejjel lefelé lógó varjakkal” megrakott szárítókötél. Győrfi Kata versei szelek, amik kifújnak „mindent a szélére,/ főleg a vonatokat a városból.” Győrfi Kata versei egy gondosan elrendezett gyűjtemény darabjai.
Nem könnyű ezekről a versekről írni, mert egy nagyon személyes és zárt világra nyitnak ablakot. Egy pillanatra. Ha nem figyelünk, mintha mi sem történt volna, észre se vesszük. Könnyen átlapozzuk őket, mint egy képeskönyvet a könyvesboltban. Elsőre nem érintettek meg, illetve bájosnak találtam őket. A költői én hangja beszélt, szinte pletykált, mintha diáklányokat hallanék az egyetem folyosóján vagy egy kávézó szomszéd asztalánál, amint elsorolják a múlt heti eseményeket, diskurálnak ruhákról, pasikról, tanárokról, mindennapi örömökről és nehézségekről. Bájosak és szépek, jönnek, mennek, szeretem őket, viszont engem mindig jobban érdekelt a játszma, ami vérre megy vagy nem, csak a tét legyen nagy a politika, a művészet, a vallás, az emberi viszonyok, a szerelem és a szex terén – igen, másfelől én is csak egy bájos átlagférfi vagyok. Persze, az is igaz, hogy aki nem tanul meg diskurálni, érdekelje az égvilágon bármi, az játszmázni sem fog megtanulni.
Szóval bájosak. Bájos a szóhasználatuk, bájosak a képek, nincs bennük semmi csúnya – a magam részéről nem ilyenek a kedvenc verseim. Viszont a versekről általában azt gondolom, hogy fokozottabb figyelmet érdemelnek a dörzsöltebb versolvasótól is. És akkor megszólalnak újra. Mi teszi a jó verset? Nem tudnám megmondani, de biztos vagyok benne, hogy többek közt megvan neki az a tulajdonsága, hogy minden olvasásnál másképpen szólal meg, és megmutat magából valami újat, amit addig nem vettünk észre – nyilván akkor, ha megvan a kellő, fokozottabb figyelem: minél hangosabb egy vers, annál gyengébb formai és tartalmi szempontból is (ez a slam poetry esetében természetesen másképpen van). Mert ami harsány és hangos, az általában evidens üzeneteket hordoz magában, és hamar lapossá válik, egy jó vers erényei ezzel szemben a sorok között bújnak meg. Elolvassuk még egyszer, és ez az első halk, bájos, hétköznapi kép oszlani kezd.
Ezeknek a verseknek nagyon erős háttérszelük van. Élnek és lélegeznek, és vannak bennük irritáló, csúnya dolgok is, mint mindenben, ami élő és hiteles. Tudatosan épülnek fel, tudatosan rendeződnek benne a tárgyak, a főnevek, az igék, a névmások, a „fejjel lefele lógó varjak,” a „zoknik a szárítókötélen” egyáltalán nem „véletlenül egymás mellé rendeződő pihenések egy sorban.” Az ismétléseknek is egytől egyig megvan a maguk funkciója. A versek nyelve egy tudatosan kiválasztott nyelv, amely nyelv elsőre közömbös, személytelen és távolságtartó. Pedig valójában olyan vallomásai ezek a költői énnek, amik a legszemélyesebb és legintimebb szféráiból enged sejtetni valamit. Nem a Sylvia Plath-féle vallomásos költészet ez, ami dinamikus erejű lélekfeltárásával hat és gondolkodtat el. Győrfi Kata verseinek pont a látszólagos távolságtartásukban és hidegségükben rejlik ereje – valójában állandó játszmázások egymással, magukkal, szerzőjükkel és a világgal, és bizony, vérre mennek.