"háttérben a rejtőző részletek"
Kereső  »
XXV. ÉVFOLYAM 2014. 20. (658.) SZÁM – Október 25.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Kántor Lajos
Pomogáts Béla útjain
SZÉKELY FERENC
„Én ismerem a legtöbb magyar írót személyesen” - Beszélgetés a 80 éves Pomogáts Béla irodalomtörténésszel
BORCSA JÁNOS
Építő gondolatok egy könyvtárból
Pomogáts Béla
Egy nemzeti közösség szószólójaként - Az Erdélyi Szépmíves Céh és az erdélyi magyar közélet
Szőcs István
Morgondiózus jegyzetek II.
Bálint Tamás
Lávsztori
ŞTEFAN MANASIA
versei
Erős Kinga
rövidpózái
FARKAS KRISTÓF LILIOM
versei
Horváth Előd Benjámin
Ha akarjuk, meg is védhet - Horváth Előd Benjámin interjúja Győrfi Katával
Bájos csevegések, véres ügyek
KÉSZ ORSOLYA
Az emlékezés lehetőségei
Franz Hodjak
Crosby úr jött s ment
Gömöri György
Adalékok Vajda Alberthez
Oláh András
versei
FERENCZI SZILÁRD
A nagy filmzabálás - Beszámoló a 14. Filmtettfesztről
Péter Beáta
Kényszerű jólét
Vallasek Júlia
Havasi nosztalgia
Xantus Boróka
A népi világ idilljén túl
Egyszerre élni a múlttal és a jövővel
BENE ZOLTÁN
Szurokeső
Túros Eszter
Úton a járatlan felé
Novemberi évfordulók
 
Horváth Előd Benjámin
Bájos csevegések, véres ügyek
XXV. ÉVFOLYAM 2014. 20. (658.) SZÁM – Október 25.

Győrfi Kata versei közönyösek és hidegek, mint egy teletűzdelt tűpárna. Győrfi Kata versei kegyetlenek, mintha traumái lennének a nyelvnek. Győrfi Kata versei elmondanak mindent. Győrfi Kata versei elhallgatnak mindent. Győrfi Kata versei veszedelmes viszonyok. Győrfi Kata versei testek, egy-egy régi sebhellyel, takaró- és párnanyomokkal. Győrfi Kata versei feszültek, mint egy „fejjel lefelé lógó varjakkal” megrakott szárítókötél. Győrfi Kata versei szelek, amik kifújnak „mindent a szélére,/ főleg a vonatokat a városból.” Győrfi Kata versei egy gondosan elrendezett gyűjtemény darabjai.
Nem könnyű ezekről a versekről írni, mert egy nagyon személyes és zárt világra nyitnak ablakot. Egy pillanatra. Ha nem figyelünk, mintha mi sem történt volna, észre se vesszük. Könnyen átlapozzuk őket, mint egy képeskönyvet a könyvesboltban. Elsőre nem érintettek meg, illetve bájosnak találtam őket. A költői én hangja beszélt, szinte pletykált, mintha diáklányokat hallanék az egyetem folyosóján vagy egy kávézó szomszéd asztalánál, amint elsorolják a múlt heti eseményeket, diskurálnak ruhákról, pasikról, tanárokról, mindennapi örömökről és nehézségekről. Bájosak és szépek, jönnek, mennek, szeretem őket, viszont engem mindig jobban érdekelt a játszma, ami vérre megy vagy nem, csak a tét legyen nagy a politika, a művészet, a vallás, az emberi viszonyok, a szerelem és a szex terén – igen, másfelől én is csak egy bájos átlagférfi vagyok. Persze, az is igaz, hogy aki nem tanul meg diskurálni, érdekelje az égvilágon bármi, az játszmázni sem fog megtanulni.
Szóval bájosak. Bájos a szóhasználatuk, bájosak a képek, nincs bennük semmi csúnya – a magam részéről nem ilyenek a kedvenc verseim. Viszont a versekről általában azt gondolom, hogy fokozottabb figyelmet érdemelnek a dörzsöltebb versolvasótól is. És akkor megszólalnak újra. Mi teszi a jó verset? Nem tudnám megmondani, de biztos vagyok benne, hogy többek közt megvan neki az a tulajdonsága, hogy minden olvasásnál másképpen szólal meg, és megmutat magából valami újat, amit addig nem vettünk észre – nyilván akkor, ha megvan a kellő, fokozottabb figyelem: minél hangosabb egy vers, annál gyengébb formai és tartalmi szempontból is (ez a slam poetry esetében természetesen másképpen van). Mert ami harsány és hangos, az általában evidens üzeneteket hordoz magában, és hamar lapossá válik, egy jó vers erényei ezzel szemben a sorok között bújnak meg. Elolvassuk még egyszer, és ez az első halk, bájos, hétköznapi kép oszlani kezd.
Ezeknek a verseknek nagyon erős háttérszelük van. Élnek és lélegeznek, és vannak bennük irritáló, csúnya dolgok is, mint mindenben, ami élő és hiteles. Tudatosan épülnek fel, tudatosan rendeződnek benne a tárgyak, a főnevek, az igék, a névmások, a „fejjel lefele lógó varjak,” a „zoknik a szárítókötélen” egyáltalán nem „véletlenül egymás mellé rendeződő pihenések egy sorban.” Az ismétléseknek is egytől egyig megvan a maguk funkciója. A versek nyelve egy tudatosan kiválasztott nyelv, amely nyelv elsőre közömbös, személytelen és távolságtartó. Pedig valójában olyan vallomásai ezek a költői énnek, amik a legszemélyesebb és legintimebb szféráiból enged sejtetni valamit. Nem a Sylvia Plath-féle vallomásos költészet ez, ami dinamikus erejű lélekfeltárásával hat és gondolkodtat el. Győrfi Kata verseinek pont a látszólagos távolságtartásukban és hidegségükben rejlik ereje – valójában állandó játszmázások egymással, magukkal, szerzőjükkel és a világgal, és bizony, vérre mennek.




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében