"háttérben a rejtőző részletek"
Kereső  »
XXV. ÉVFOLYAM 2014. 20. (658.) SZÁM – Október 25.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Kántor Lajos
Pomogáts Béla útjain
SZÉKELY FERENC
„Én ismerem a legtöbb magyar írót személyesen” - Beszélgetés a 80 éves Pomogáts Béla irodalomtörténésszel
BORCSA JÁNOS
Építő gondolatok egy könyvtárból
Pomogáts Béla
Egy nemzeti közösség szószólójaként - Az Erdélyi Szépmíves Céh és az erdélyi magyar közélet
Szőcs István
Morgondiózus jegyzetek II.
Bálint Tamás
Lávsztori
ŞTEFAN MANASIA
versei
Erős Kinga
rövidpózái
FARKAS KRISTÓF LILIOM
versei
Horváth Előd Benjámin
Ha akarjuk, meg is védhet - Horváth Előd Benjámin interjúja Győrfi Katával
Bájos csevegések, véres ügyek
KÉSZ ORSOLYA
Az emlékezés lehetőségei
Franz Hodjak
Crosby úr jött s ment
Gömöri György
Adalékok Vajda Alberthez
Oláh András
versei
FERENCZI SZILÁRD
A nagy filmzabálás - Beszámoló a 14. Filmtettfesztről
Péter Beáta
Kényszerű jólét
Vallasek Júlia
Havasi nosztalgia
Xantus Boróka
A népi világ idilljén túl
Egyszerre élni a múlttal és a jövővel
BENE ZOLTÁN
Szurokeső
Túros Eszter
Úton a járatlan felé
Novemberi évfordulók
 
Péter Beáta
Kényszerű jólét
XXV. ÉVFOLYAM 2014. 20. (658.) SZÁM – Október 25.

El tudjuk-e fogadni a halált? És el tudjuk-e fogadni akkor, ha az éppen a sajátunk? Szebb az élet halál után, szebb bizony – bizonygatják a szereplők már a legelején.
Mihai Măniuţiu a székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színház számára írta a Szebb az élet halál után című darabot. A produkciót a 2013/14-es évad végén mutatták be zártkörű előadáson, hivatalos bemutatója október 16-án volt. Jelen írás az október 17-ki előadás nyomán készült.
Boccaccio-i helyzet. Néhány ember – szám szerint tizenkettő – összegyűl egy helyre, pontosabban be van zárva, és nem tud elmenni onnan. Az együttlét kényszere és ennek a következményei az előadás során csak fokozódnak. Új figura érkezik e világba, Béla, aki még nem tartozik közéjük, de már a földi léthez sem, lehet, hogy kómában van és a kettő között lebeg – hangzik el. Talán motorbaleset érte, az összetörött motor a színpadon látható.
Idilli hely, mondanák sokan, és álmodnak is sokan ilyesmiről. Hány embernek fordul meg a fejében meleg nyári délutánon, hogy bárcsak mindig ezt tehetném: ülök egy kerthelyiségben, legyen annyi sör, hogy soha ne fogyjon el, cigaretta, zene.
Itt egy ilyen közegben léteznek (?) a figurák. Állandó mámoros állapot és buli. Csak keresztnevük van az embereknek, a családnév, funkció mit sem számít. Vagy akár lehetnének egy rehabilitációs csoport tagjai is. Csaba vagyok és halott.
Csak míg egy ilyen csoport tagjai valamikor kigyógyulhatnak a szenvedélybetegségükből, a halálból bizony nem lehet kigyógyulni.
Óriási lombos fa áll a kertben, amely egyszer csak belülről megvilágítódik. Sok száz sörösláda a kerítés, ezek kerítik körbe a helyet. Ez lenne az Édenkert? (Ez a kérdés is elhangzik egyébként az előadásban).
Túlzsúfolt színpad, kerti székek, asztalok, sörösládák, bárpult, hangszerekből összetákolt ketyere, óriási zöld lombú fa, elől egy motorbicikli. Akár a G-kávézó udvara is lehetne (ha már Udvarhelyen vagyunk).
Annyi sör van, amennyi csak kell. Cigaretta is, zene is, állandó mámoros állapot és buli. Valami még sincs rendjén. Mindenképp egy mágikus tér ez, ahol ha úgy van, megmozdul a sörösdoboz.
Talán már odaát vagyunk. Mert a lételem a remény, hogy mindig van egy odaát. Hogy lehessen kimozdulni ebből az állapotból.
Tizenkét szereplő. Az előadás után osztogatott cetlik, hogy tetszett avagy sem az előadás, hogy a néző szerint ki volt az előadásban a legjobb színésznő és színész, nehéz feladat elé állítanak. Mert ez igazi csapatmunka. Az kicsit zavaró ugyan, hogy helyenként nem érteni, mit mondanak a színészek.
Énekelnek, táncolnak, isznak, hol örömükben, hol bánatukban. Igyunk – a jelszó. De ez egyfajta kényszeredett jólét.
A bezártság és összezártság jelei mindenkin megmutatkoznak. Különböző emberek, különböző helyekről. Egy közös bennük: mindannyian halottak.
Már sokszor hallották, mégis végigjátsszák, ki tudja hányadjára és végighallgatják egymás történetét. Ki hogyan halt meg. A dalbetétek, közös táncok az életigenlést mutatják, kacagunk, de van mögötte valami keserédes. Az élet szép – a halál szép.
De senki nem tudta feldolgozni, elfogadni saját halálát. Saját halálának senki nem örvend. Viszont mindenki bizonygatja, hogy mennyire jó itt neki, ebben a kocsmakertben. Talán Gyula az egyedüli, aki valóban jól érzi e térben magát. A többiek mind várnak valamire. Épp arra gondolnak, amire életükben az életről nem: hogy ez csak egy átmeneti állapot. Ez az átmeneti állapot viszont egy jó ideje már tart. Kívülről ismerik egymás történeteit, egymás vicceit, a csattanókat.
Az kiszámítható, hogy előbb-utóbb mindenki el fogja mondani a saját történetét. De ettől még korántsem unalmas. Nem egész történeteket hallunk, hanem töredékeket, magától a mesélőtől lesz érdekes a történet, mint ahogy az alaphelyzettől az előadás.
A földi élet során, főként a keresztény felfogásban gyakran hangoztatják a túlvilági idillt, Măniuţiu ezt idézőjelbe teszi.
Mindenik szereplőnek van egyfajta kényszeresen visszatérő mozdulatsora, amelyet még a közös táncok koreográfiáiba is belekomponál a koreográfus (Vava Ştefănescu m.v.).
A háttérben kétszer felbukkan a Föld is. Ám ahelyett, hogy jobban körvonalazná azt: tulajdonképpen hol is vannak ezek az emberek, még jobban eltávolít egy meghatározott tértől, helytől. A Földet először csodálkozva és sóvárogva nézik, az előadás végén felbukkanó bolygót látva pedig már tudják, hogy soha többé nem kerülnek oda vissza. Mégis megpróbálnak elmenni innen.
Felkerekednének, biciklik kerülnek elő. Már-már indulnának. De ebből a világból nincs kiút. Nem ők működtetik a dolgokat. A dolgok működnek nélkülük is. Nincs odaát a fal másik oldalán. Ez az odaát. Nem tudnak szabadulni, ez az öröklét. A kezdőképhez hasonló helyzetet látunk. Akkor is csak ültek és bámultak maguk elé. A végén pedig ülnek és nézik, ahogy az egyik bicikli körbe-körbe kezd járni (magától!). A fények lassan kialszanak, csak a bicikli első lámpája világítja meg a színpadon, az édenkertben félkörben ülők arcát. Majd a miénket.


Székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színház. Mihai Măniuţiu: Szebb az élet halál után. Fordította: Karácsonyi Zsolt. Szereplők: Antal D. Csaba, Fincziski Andrea, Jakab Orsolya, Tóth Árpád, László Kata, Vidovenyecz Edina, Szűcs-Olcsváry Gellért, Varga Márta, Mezei Gabriella, Nagy Csongor Zsolt, Dunkler Róbert, Barabás Árpád; rendező: Mihai Măniuţiu m.v.; koreográfia: Vava Ştefănescu m.v.; zene: Şerban Ursachi m.v.; díszlet/jelmez: Tudor Lucanu m.v.; dramaturg: Demeter Katalin; ügyelő: Ozsváth-Tamás Jenő; fény: Toásó István; hang: Lőrincz József.




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében