A beláthatatlan pusztaság szélén megfeketedett zsindelytetejű korcsma árválkodott. Falai közt mindösszesen két vendég lézengett. Harmadnapja ültek a deszkákból nagyolt asztaloknál a báránybőrrel takart lócákon, a derekuk még érezte a kufsteini és teréziavárosi rohadt szalmát, amin annyi éjszakát forgolódtak át, hosszú éveken keresztül. Az egyik egykoron kackiás bajusza most konyán lógott, a másiknak hajdan szépen gömbölyödő pocakja helyén üres tarsolyként csüngött a bőr.
– Legatyásodtunk, Panzasándor.
– Ne búsulj, kedvelt uraságom, jó Rózsasándor, jön még kutyára dér, reánk pedig süt még a napsugár!
– Költői hangulatba kerültél, derék Panzasándor – dörmögte Rózsasándor, mielőtt az előtte álló ónkancsóból egyetlen nyeletre úgy fél icce bort a böndőjébe küldött.
– Kitelt az időnk, bűneinkért megbűnhődtünk, most már virágos rét az élet – folytatta lelkesen Panzasándor.
– Márpedig én azt mondom, nem bűnhődtetek ti eleget! – toppant elébük a semmiből ősi ellenségük, Pandúrsándor. – Nincs annyi homok a homokórában, ami oly sokáig bírna peregni, amíg letöltitek megérdemelt büntetésetek, latrok!
– Ne kiabálj, Pandúrsándor, népemnek nyúzója! – emelte föl erre a jobb keze mutatóujját Rózsasándor. – Maga a császár engedett ki bennünket az áristomból, mikor kiegyezett Deák urammal! Írás lapul a bekecsem zsebében, az orrod alá dörgölöm, ha kívánod: törvényesen szívjuk a szabad levegőt!
– Úgy ám! – toldotta meg Panzasándor harciasan.
– A ribillióért talán leróttátok, amit kellett, de a sok rablás, fosztogatás? – ingerkedett Pandursándor.
– Soha nem vettünk el olyantól, aki maga is szűkében volt – dünnyögte Rózsasándor. – De ahelyett, hogy itt abajogsz, eridj a dolgodra, mielőtt ki nem csavarom ennek a lócának a lábát, s be nem verem véle a kobakodat, te bitang!
Pandúrsándor meg akart felelni emberül, ám ahogy Rózsasándor lassan fölemelkedett, és kihúzta elgyötört derekát, arcából kifutott a vér, s kalapját a szemébe húzva, ijedten elkullogott.
– Fuss csak, Pandúrsándor, futok majd még eleget én is – motyogta Rózsasándor, azzal egy újabb fél icce bort gördített le a torkán, s intett a korcsmárosnak, hozzon újabbat.
Visszaereszkedett a padra. Miután elhelyezkedett, kipillogott az ablakon.
– Szurokeső hullik alá az égből – csodálkozott.
Panzasándor követte a tekintetét, s úgy elcsodálkozott, hogy a szája is elnyílt. Arany metszőfogán megcsillant a sápadt őszi fény.
– Nem nézték az urak a kalendáriumot? – kérdezte a korcsmáros, aki éppen akkor érkezett asztalukhoz az itallal.
A két vendég kérdőn meredt a vendéglősre.
– Október hatodik napja van ma – mondotta. – Tizenkilenc esztendeje ezen a napon gyilkolták meg a vitéz tábornokokat. Miattuk könnyezik szurkot az ég boltozatja.
– No, miattuk jól is teszi – mondta zengő, mégis lágy hangon Rózsasándor.
