A csíkszeredai Új Kriterion Galériában legutóbb Szabados Árpád Munkácsy-díjas képzőművésznek, egyetemi tanárnak nyílt kiállítása.
Bár Szabadosról sokan írnak, írtak, alkotásainak jelentősége kétségbe vonhatatlan, mégis nehéz beszélni róla. A művészeti hagyományokhoz való merész közelítései, sajátos előhívásai éppúgy lényegét képezik munkáinak, mint például a gyermekrajzokat idéző képi mozzanatok. Mintha folyamatosan a képnézési szokásainkat provokálná, írná felül/újra. És itt nem csak arról van szó, hogy nem lehet őt alkotásai alapján beskatulyázni. Művészetéből hiányoznak a különböző alapvető képzőművészeti műfajok, nem találunk nála semmiféle képzőművészeti történetmesélést, mindez teljesen idegen az ő világától. Képeinek hátterében gyakran nagyon banális történetek rejtőznek, ahogy a képelemek között is gyakran a banális éppoly természetes és létjogosult, mint bármi más, mégsem önmagukat jelentik. Ezek a történetek, képelemek túlmutatnak önmagukon, feloldónak a képek terében, deformálódnak a művész kifejezési eszközei által. A történetek sajátossá, személyessé válásának módja válik hangsúlyossá – ez az, ami leginkább kíváncsivá tesz. Ahogyan rejtőzve/feltárulkozva megnyílik számunkra annak a lehetősége, hogy ezt a nyomaiban, töredékeiben ismerősnek tetsző, az ismerőst folyton idegen szituációkban felmutató, a banális történeteket is önmagában mélyen megjárató személyessé válást valahogyan értelmezhessük.
Szabados művészetéből ugyanakkor többféle képzőművészeti hagyomány is kiolvasható, azonban – ahogy Géczi János írja róla – egyetlen esetben sem viselkedik szabályos módon. Monumentális hatású fekete hátterei egyszerre működnek közönséges fekete táblaként, illetve drámai hatású, kompozíciókat kiemelő háttérként, melyeken játékos nyitottsággal és közvetlenséggel, ugyanakkor nagyon fegyelmezetten és nagy komolysággal szerveződnek rajzai és vonalai. Mindez nem jelenti azt, hogy ne kerülhetne szinte bármi a figyelem központjába, vagy hogy ne válhatna szinte bármi jelentőssé. A banális, az infantilis éppen annyira jelen van itt, mint a legkomolyabb tartalmak, és jelentőségüket tekintve nincs igazán különbség köztük. Bármi lehet fontos, bármi személyessé, illetve képpé válhat, ugyanakkor legalább annyi az esélye annak is, hogy mindez figyelmen kívül maradjon. A képpé válás pedig egy nagyon személyes folyamat eredményeként, nem egy felismerhető, beazonosítható formában köszön vissza a képen, hanem szinte teljesen megfejthetetlen módon. Ez utóbbinak talán nincs is jelentősége, mint ahogy talán annak sem, hogy mi is az eredeti történet, tapasztalat (pl. kakaskukorékolás), ami képpé válik (kakas és kukorékolás nélkül). Sokkal érdekesebb, hogy ezek a bennünk folyamatosan szaporodó történetek hogyan törnek felszínre, hogyan oldódnak fel és tűnnek el egy nagyobb, átfogóbb létélményben, vagy maradnak egyszerű történetek.
Szabados folyamatosan elhatárolja magát a képzőművészeti utánzástól, mindenféle reprodukciós késztetéstől. A valóban festészeti, grafikai lehetőségek foglalkoztatják. Nem azért húz meg vonalakat, nem azért rajzol időnként felismerhető formákat, hogy általuk közelebb hozza tartalmait, vagy hogy jobban megragadhasson valamit a világból, éppen ellenkezőleg. Minden mozdulatával új utakat nyit, a járatlan fele terelget bennünket is, ahol nem működnek az ismerős, bejáratott társítások, itt semmi sem egyértelmű, mégis minden olyan természetes. Mintha minden arra szolgálna, hogy elbizonytalanítson. A képek terében minden az, ami. És ez is természetes, magától értendő. Határtalan és szabad.
