Az irodalmat félteni bolondság, azt védeni korántsem az. Döntés kérdése, hogy akarunk-e emlékezni arra, amit korábban elődeink létrehoztak, hogy hajlandók vagyunk-e a felejtés ránk törő hajóit meglékelni, újra és újra, amolyan Búvár Kundokhoz illő hősiességgel és lendülettel, vagy olyan bátor kitartással, ahogy Nagyvárad ostromakor, 1660 nyarán a csekély számú katonaság mellett a diákság védte a túlerő ellen azt, ami számára életbe vágóan fontos volt.
Ha a kardnak hasznát már nem vehették, a nagyváradi diákok, több mint 350 évvel ezelőtt a kapituláció egyik feltételeként szabták meg, hogy a levéltárat és a nyomdát magukkal vihessék. Jól tudták, hogy a hősiesen forgatott hétköznapi fegyverek világán túl, van egy másik világ is, amelynek két szimbóluma is lehet a levéltár és a sajtó. A múlt tárháza és az, ami a múlt értelmezését, továbbvitelét, népszerűsítését biztosítja.
Sajtóra, nyomdára, átadható „titkos fegyverekre” szükségünk volt akkor is, szükségünk van ma is. Miközben szomszédságunkban hol itt, hol ott lángolnak fel a megoldatlan kérdésekre adott erőszakos válaszok háborúi, tájainkon, mondhatnánk: béke van.
Az irodalmat, a nemzeti irodalmat félteni bolondság, mert amíg akad legalább egy emberi lény, aki tud valamit róla, addig létezik, sőt hatását még azután is érezni különféle kőtáblákon, nyomtatványokon, végtelenbe futó digitális pályákon...
Nincs ostromhelyzet, nem csatákra készülődik az sem, aki e sorokat írja. Mégsem elhanyagolható az a mondat, amit a 350 éve e földi világ csatározásait maga mögött hagyó Zrínyi Miklós írt le nem sokkal Várad eleste után: „az ország tartson egy armádát lábon készen, aki minden felé, minden órában, minden szempillantásban, télen, nyáron, oda mehessen, ahová szükség kévánja”.
Manapság elsősorban az irodalmat létrehozókra és a megalkotott műveket megőrző olvasóra hárul a feladat, hogy ébren legyen és „télen, nyáron, oda mehessen, ahová szükség kévánja”, mert nincs „őszi szeszekkel eltékozolni való elménk”, nincs időnk talmi csodákat gyártó áfiumokra.
De igenis kellenek az „armádák”, hogy a tehetséget, amely – Lászlóffy Aladárt idézve – „újratermeli önmagát”, teljes erejükkel segítsék, védjék. Így aztán – hősi hevületek, iróniák és elkomorodások után –, ismét derűsen jelenthetjük ki majd: „jól sikerült a vadászat”.
