1. Nyomtat
2. Nagyobb
3. Könyvjelző

Visz a víz

Fejjel előre, lefelé, háton,
kalimpálva, nyelve, forogva
visz a víz, mióta itt vagy;
kapaszkodom a habokba, s
hagyom: vigyen, amerre szánja.
– Bárcsak soha ne lenne vége! –
Visz a víz, forgat az örvény:
habját nyelem, és cukros az íze.

Álmodj új tengert

Engedd a szíved a felhők közé!
Emelkedj olyan magasra,
hogy aranysugarával a Nap
álmaidat befonhassa!
Álmodj egeket magadnak:
új kéket, s fodrot, új fehéret!
Álmodj új tengert, benne
vitorlázó messzeséget!
Álmodj a habja, s az ég közé
egy új erőt, mely új csodákat
röpít a túlsó part felé.
Álmodj óperenciákat!

Mennyi erő!

Szétpattan, mint ág végén a rügy.
Régóta gyűlt a közös szobába
a pont, ahonnan vége, nincs tovább.
Elmész, és nincs mellverés, se dráma.

Szétpattan, és azt sem tudja senki,
hogy könnyezni, vagy ünnepelni kell.
(Ha színház, akkor jó kérdés az is,
hogy vége van, vagy most kezdődik el.)

Ha visszanéznél: egy üres színpad,
rajta pár díszlet egymásra dőlve.
Mennyi munka volt egybetartani!
Milyen könnyen süllyed most a földbe!