A jelmez: munkaruha, álöltözet, játékszer, avagy szertartási kellék?
Egy klasszikus és nagyon népszerű, bárki számára hozzáférhető és élvezhető vígopera rendezője úgy dönt, hogy a szereplőket mai és köznapias ruhadarabokba öltözteti, hogy a darabot „közel hozza az ifjúsághoz”. Vajon úgy véli, hogy a lángeszű zeneszerző és a máskülönben is közismert szövegkönyv ehhez nem lenne elég? Kell hozzá pulóver, lompos zakó és lukas térdű nadrág is? Másrészt: vajon miért nem fogalmaz így: „hogy az ifjúságot közel vigye a műhöz?”
A jelmezre nem a nézőnek van szüksége. Hiszen nagy részük teljesen tájékozatlan afelől, hogyan öltözködtek a rokokó idején vagy a középkorban, nem korhű, hanem érdekes, különleges vagy nagyon szép jelmezt vár el a szereplőtől! (Aldous Huxley egyik regényében szellemesen elmélkedik arról, hogy viselőjének mennyire átalakíthatja az álruha nemcsak a külsejét, de a jellemét is; például magabiztosabbá, átütőbbé teszi). Minden rendezőnek van története erről: „A falusi prédikátor szerepét L.-re osztottam – meséli egyikük –, nagyon rossz volt, le kellett volna váltanom! Ám hogyan váltsak le egy életművészt, ráadásul rendkívül érzékeny, büszke személyt? Elérkezik a főpróba napja. Egy összecsukott esernyővel jelenik meg L. a próbán, forgatja, lóbálja, és egyszerre, mint a kis csikó, mikor lenyelte a kád tüzes parazsát, megtáltosodik! Sok év múlva is, a nézők az egész előadásból csak a prédikátorra emlékeznek!”
S ki ne emlékezne egy-egy Jágóra is, aki, miközben előadja sötét terveit, egy szőlőfürtöt szemelget – és ettől igazán félelmetes! Ám ennek már valóban irodalma van; amit azonban nem a nézőnek, hanem a rendezőnek kellene lapozgatnia.
A színpad a jelmezeket s a látványos kellékeket részben a passiójátékoktól örökölte, részben a népi alakoskodástól; de legrégebbről a téli napfordulót követő szaturnáliáktól, az „ősfarsangi” játékoktól, a maszkura-járásoktól: mindenki másvalakivé vagy éppenséggel másvalamivé változott azokon a téli vad napokon. Prózai háziasszonyok és szende, eladó lányok sörényes lófejet húztak a sajátjukra, s széttépték az útjukba vetődő ártatlanokat és leselkedőket; Orpheusnak, mert nem akarta abbahagyni az éneklést, letépik a fejét, a folyóba dobják, de az a hullámokon lovagolva, azért is tovább énekel.
Ha mai rendező, dramaturg, holmi élénkítő hatások vagy a meglepetés kicsikarásának szándékával, vagy a vélt „közelebb hozás” kedvéért rikító anakronizmusokhoz, valószerűtlen jelzésekhez folyamodik, azt szándékszik elhitetni nézővel és színházi krónikással, hogy milyen merész és újszerű! Hogy ezek a fogások: a különböző helyszínek egymásba hatolása, jellemek és létformák keveredése, kiugrások a szerepből, stílus- és korszakváltások, a jelek egymásara vetítése, mindeme „közelhozások” valójában merész újítások! Holott mindig is hozzátartoztak a színjátszáshoz vagy a színjátékszerűségekhez. (Lásd happening, performansz és installáció. ÉLŐKÉP és a lakodalmi népség játékos vonulása. Például: „Álljon meg a menet! Dolga van a menyasszonynak!” Vagy: „Ellopták a menyasszonyt!” stb.) Ám nézzük csak a „műveltség” példáit is.*
Vegyük szemügyre a magyar drámairodalom olykor még ma is le-lebecsült „összművészeti” monumentumát, a Csongor és Tündét. (Anélkül persze, hogy ez alkalommal a Varázsfuvolát és Carlo Gozzi mesejátékait is tudákosan megcsemcsegnénk.) Itt Vörösmarty különböző létsíkokat, filozófiai, köznapi és mesedimenziókat párhuzamosan, felülről lefelé egymásra épít: az Éj mint „világszellem”, alatta a társadalom és történelem „géniuszai”, a kalmár, a hadvezér és a tudós megtestesült jelképek, Tünde kapcsolattartó a mese- és a földi világ között. Ehhez az emberi szereplők tartoznak: Csongor, Balga, Ilma. Mirigy, a boszorkány és rókalánya, az ördögfiak legalól a pokol vörös röhejei. S közben még a „pszichodélikus látomás” is, a kút leánya. S aztán egyszerre, egy nagy közelhozás: a pokoli cselszövés színterén Ledér, a kis utcalány, rázendít a Pesten jártam iskolába kezdetű kupléra! Noha a főszereplők története a „pogány kunok” idején indul, nemcsak éneklése, de társalgási stílusa is, nemcsak reformkorinak, de mainak is elmegy. Balga miközben ábrándosan beszámol arról, hogy a világvégire vezető izgalmas útját végig kocsmák szegélyezték, s ott „kinn” is felfedezi Dimitrit, a rác korcsmárost („Itt is megterem ke[nd]tek?”). Aztán az alacsonyabb rangú szárazföldi és mitológiai személyzet végkielégítéshez, nyugdíjhoz jut, öröklakáshoz az uradalmi birtok szélén, a főhősök pedig édes-bús (vagy „bús-édes”) ezoterikus szerelmi áriában egyesülnek – „Éjfél van, az éj hideg és szomorú, / Gyászosra hanyatlott az égi ború, / Jőj, kedves, örülni az éjbe velem, / Ébren maga van csak az egy szerelem” – az egymásba játszó párhuzamos stílusok dimenziók között: sehol sincs törés vagy csuklás!
Viszont mégsem véletlen, hogy a színpad egy hosszú korszakon át észre sem veszi a Csongor és Tündét! És Kemény Zsigmond, Vörösmartyt tisztelő barátja és támogatója, amikor tanulmányt ír a költő drámáiról, a Csongort meg sem említi! És mindennek az oka talán „a közelhozás” módjának megoldásai! Olyan pást ez, amelyen még a százforintos rendező is könnyen megbotlik! A kiváló rendező, Harag György is vállalkozott Kolozsváron egy Csongor és Tünde-bemutatóra: azonban ő a „Párhuzamos világok” látomását elutasította, és mindent csak idelent játszatott; a fiatal szereplők mind-mind srácok voltak; és odaültette melléjük a magasságok dimenzióinak szólistáit is! Az Éj például, egy vén, részeges utcaseprőné volt, a néző tévedésből sem nevezhette Éj Királynőnek, és így tovább, a démoni hevességű szerelem romantikus extázisa mintha egy méla japán haikuban csengett volna ki: „Öreg tóba béka ugrott – a víz… loccsant…”
Színházi tájainkon emlékszem egy régi nagyváradi Csongor és Tündére, Szabó József rendezte; olyan játszi, gyermeki bátorsággal „vette a kanyarokat”, s a párhuzamos világok oly selymességgel simultak egymásba, hogy a költőnek legillékonyabban elsuhanó néma kísérteti alakjai is, (Rókalány, A kút leánya), ábrándos látomásként éltek tovább a néző emlékezete mélyen, „mint lázálomkép, lenge árny”, miközben Az aranyalma hull… és, amaz ének hallatik…
Jegyzet
* A párhuzamos „létsíkok” egymásba játszatása és a nézővel, a rivalda felett folytatott „kibeszélés” már Csokonainál is fel-felbukkan, de a különvilágok egymáshoz közelítésének első magyar mesterműve a János Vitéz, sőt meglepő módon még a belőle szerzett Kacsóh Pongrácz-féle daljáték is. Nem csoda, hogy idestova száz éve él a színpadon. És a másik legnagyobb „közelhozó”, Harsányi Zsolt Gvadányi Obsitosából alkotott Háry Jánosról illene mindegyre emlékeznie megannyi sok kis-irodalmi Háry Jánosnak is.
