Hajnal Anna: „Engem a némaság ajkához vett”. Orpheusz Kiadó, Budapest, 2014.
Egy már lezárult, gazdag életműből kínál tartalmas ízelítőt Hajnal Anna „Engem a némaság ajkához vett” című versgyűjteménye. A Nyugat harmadik nemzedékének tagjaként ismert lírikus költeményeiből Bóna Anna, dedikációk „Kisannája”, tehát hivatott, értő és érző személy készített válogatást.
A kötet tulajdonképpen két párhuzamos narratívát mesél, hiszen a versek mellett a szerzőt ábrázoló fényképek és kéziratlapok állnak. Ezek a dokumentumok megbontják az egyenes időrendet, melyet a laza szerkesztésmódú szövegek érvényesítenek, noha elrendezésükben tematikus tömbök jelenléte is érzékelhető. Egy-egy fotó, a kezelőorvosnak címzett levél az olvasás, befogadás hangsúlyait akarva-akaratlan az életrajzi személy felé mozdítja. A túlnyomórészt felfokozott személyességükkel jellemezhető költemények azonban így is képesek egyetemesség-tapasztalatban részesíteni.
A kötetegész felől vizsgálva egy kipróbált, majd alkalmatlansága okán odahagyott szerepnek tűnik Az Akarathoz invokációja, mely a „bomlasztó, ami emberi, / szégyen marás a szerelem” hitét vallja. Ehelyett a versív végén álló, a „késői rokonnak” szóló üzenet ez: „hidd hogy örökre nyernéd, miért küzdeni indulsz, / hogy végtelen szerelmed s hogy a föld örök hazánk.” A „lenni! lenni!”-nek ez az explicite megfogalmazott vagy metaforákból kibomló euforikus igenlése magyarázhatja ember, állat, növény szférájának természetes egymásba áramlását. Mely például a finom perspektívaváltások, a fa „combja-csuklójának” megmutatása, az „Isten fiai: ki oroszlán / ki ember” státusának elismerése révén valósul meg. Ugyanilyen intenzív a gyümölcstelenség kudarcának („Minden pórusom eldugult (...) / agyaggá válnak johaim (!) / visszhangtalan agyag-hasamban”), a társ elvesztésének („Megvársz? Csontszámmal megcsókollak, / csontkezem kezedre tapadhat”) vagy a halál immanencijának („végül mindig ugyanaz: / teknőc vagyok s a karmos jaguár / majd felfordít. Aztán kikanalaz”) tapasztalata.
Hajnal Anna Énekek éneke-alaptónusú szerelmi vallomásai az élethez tulajdonképpen önmagukért beszélnek. Recenzens hűvös elemzésüket nem is tartja meleg lényegükhöz találónak: „annyi kérdés után hadd legyek hallgatag, / úgy sincsen válasz - - -”