1. Nyomtat
2. Nagyobb
3. Könyvjelző

Le­tel­nek az élesz­té­si ha­tár­idők. A sze­ret­te­i­ket kö­ve­te­lő ro­ko­nok a be­já­rat előtt to­long­nak. Fel­ad­ták. Egy óha­juk ma­radt: mél­tó­ság­ban el­te­met­ni hoz­zá­tar­to­zó­i­kat. Ki­ál­toz­nak, és a ka­put dön­ge­tik.
*
Sza­bó mes­ter pa­ti­ká­ja a fél­holt vá­ros­ka egyik fél­re­e­ső ut­cá­ját csú­fít­ja. Az üz­let­ből le­het át­jut­ni a la­bor­ba.
A mes­ter sza­bad­ide­jé­ben kí­sér­le­ti elegyeit ke­ver­ge­ti. Re­mé­li, hogy egy­szer va­la­me­lyik ta­lál­má­nya ré­vén mél­tó he­lyen jegy­zik majd a ne­vét. Káp­rá­za­tos pa­ti­ká­ról ál­mo­do­zik, ahol már­vány­pad­ló és ba­luszt­rád kor­lá­tú csi­ga­lép­cső fo­gad­ná a kli­en­se­ket.
Sza­bó azon el­mél­ke­dik, hogy az or­vo­sok, ápo­lók, pa­ti­ku­sok, mi­ért min­dig csak az élő­kön se­gí­te­nek? Hir­te­len fel­ki­ált:
„Ha az ide­ho­zott friss te­te­mek kö­zül si­ke­rül va­la­me­lyi­ket élet­re kel­te­nem, hí­res le­szek!”
Rak­tá­ros is­me­rő­se se­gít­sé­gé­vel hoz­zá­jut né­hány le­se­lej­te­zett kór­há­zi fel­sze­re­lés­hez. A szük­sé­ges gyógy­sze­re­ket ha­mar ki­ke­ve­ri. Meg­ren­de­li az in­fú­zió­kész­le­tet, a vérkeringtetőgépeket és a ro­zo­ga kór­há­zi ágya­kat.
A kór­te­rem­mé ala­kí­tott hát­só­ud­va­ri is­tál­lót a kel­lő hő­mér­sék­let­re hű­ti. Ahol né­hány éve lo­vak nye­rí­tet­tek, most szi­ge­telt fa­gyasz­tó­szo­ba áll, fo­ga­dás­ra ké­szen.
Meg­ér­ke­zik az el­ső szál­lít­mány. Az anya és a fi­úcs­ka egy fe­ke­te le­pel­lel ta­kart te­te­met emel le a lo­vas ko­csi­ról. Ha­nya­gul össze­szö­gelt desz­ká­kon fek­szik a test. Az asszony két­ség­be­es­ve zör­ge­ti a gyógy­szer­tár ab­la­kán. Elő­kó­vá­lyog a las­san-las­san ma­gá­hoz té­rő Sza­bó.
Az asszony szi­pá­kol­va:
– Jó reg­gelt! A fér­je­met hoz­tuk, két órá­ja ha­lott. Alig re­mény­ke­dünk. Tud­juk, hogy nem a Mes­si­ás­hoz jöt­tünk, de ké­rem, pró­bál­ja meg...
– Mi­ben hunyt el?
– Eb­ben a ru­há­ban.
– De mi­lyen be­teg­ség­ben?
– A cuk­ra. Pe­dig hogy óv­tuk!
– Hoz­zák be a kam­rá­ba! Jöj­je­nek utá­nam!
Sza­bó két hé­tig in­zu­li­noz­ta és ke­ring­tet­te a hul­la vé­rét, ám az ugyan­olyan me­re­ven he­ver a he­lyén, ahogy oda­tet­ték. A ked­ve­ző hű­tés­től sza­ga nincs, ám áb­rá­za­tát néz­ve ha­lot­tabb, mint va­la­ha.
Egy­re csak hord­ják a te­te­me­ket. Még egy négy­na­pos­sal is be­ál­lí­ta­nak.
Sza­bó az es­ti és reg­ge­li vi­zit­nél kör­be­jár­ja a fek­he­lye­ket; az ágyak­ra tű­zött kór­lap­ok­ra fel­je­gye­zi az ál­ta­la ér­zé­kelt ja­vu­lást, be­köt né­hány in­fú­zi­ót. A gyógykészítményt az elekt­ro­mos szív­pum­pa ára­mol­tat­ja to­vább. Né­hány hul­lá­nak be­al­vadt a vé­re, a test­be ve­ze­tett fo­lya­dék ki­csu­rog az il­lesz­té­sek­nél. A ma­kacs, ne­he­zen ke­zel­he­tő ha­lot­ta­kat szá­jon ke­resz­tül gyógy­sze­re­zi.
A mes­ter reg­gel meg­fé­sü­li, meg­mos­dat­ja pa­ci­en­se­it. Mód­fe­lett nagy fi­gyel­met for­dít egy hat év kö­rü­li gyer­mek­le­ány­ra. A szü­lő­ket ez­zel nyug­tat­ja:
– No­ha még az élet­funk­ci­ók nem in­dul­tak be, a szí­ne nap­ról-nap­ra szebb. Már nem olyan kis gör­nyedt, ugye ezt be­lát­ják? Jöj­je­nek, ta­pint­sák meg a ke­zét!  
A kré­me­zett bőr pu­ha. No és a sóinjekció is meg­tet­te a ma­ga ha­tá­sát. A szü­lők egy­más vál­lán zo­kog­nak, de el­is­me­rik, hogy kis­lá­nyuk ál­la­po­ta va­ló­ban ja­vult.
Sza­bót ki­me­rí­ti az ered­mény­te­len mun­ka. Sza­na­tó­ri­um­ba vo­nul.
Az idő­nyűtt fagyasztóberendezés tá­vol­lé­te alatt zár­la­tos lesz. Hul­la­szag fo­gad­ja. Fel­en­ged­tek a sár­gu­ló te­te­mek. Sze­mük a vér­alá­fu­tás­ok­tól raj­zo­la­tos és beesett. Az ég fe­lé ágas­kod­nak a nyi­tott szá­jak alól ki­ug­ró ál­lak.
A mes­ter fel­ki­ált:
Ki kell dob­ni őket! Nem ma­rad­hat­nak!
A hoz­zá­tar­to­zók csa­ló­dot­tan szál­lít­ják el sze­ret­te­i­ket.
Sza­bó nem ad­ja fel. A kam­rát fer­tőt­le­ní­ti, meg­ja­vít­tat­ja a hű­tő­be­ren­de­zést, le­me­sze­li a fa­la­kat.
Né­hány hó­nap múl­va meg­annyi friss te­tem lak­ja be a re­no­vált hul­la­kel­te­tőt.
Az es­ti szem­le után fel­fi­gyel az egyik meg­moz­du­ló test­re. A tisz­telt ha­lott bi­zony nem más, mint az elő­ző na­pon be­szál­lí­tott vá­ro­si kán­tor, akit csak tá­ro­lás­ra hoz­tak, sen­ki sem akar­ja őt új­ra­élesz­te­ni. Sza­bó­nak a ré­mü­let­től be­gör­csöl a nya­ka, kép­te­len fe­jét ol­dal­ra for­dí­ta­ni. Mint­ha ar­ra vár­na, hogy a kán­tor be­le­ári­áz­zon a csönd­be. Moz­go­ló­dá­sa alább­hagy, ám a le­pe­dő le­csú­szik ró­la. A fáj­dal­mas ar­cú el­huny­ton lát­szik, hogy most halt csak meg iga­zán.
 Le­tel­nek az élesz­té­si ha­tár­idők. A sze­ret­te­i­ket kö­ve­te­lő ro­ko­nok a be­já­rat előtt to­long­nak. Fel­ad­ták. Egy óha­juk ma­radt: mél­tó­ság­ban el­te­met­ni hoz­zá­tar­to­zó­i­kat. Ki­ál­toz­nak, és a ka­put dön­ge­tik. A mes­ter az el­füg­gö­nyö­zött ab­lak mö­gül le­sel­ke­dik. Szé­gye­né­ben ha­lot­tai kö­zé rej­tő­zik.
A gyü­le­ke­zők ki­fe­szí­tik a ka­put, és a kam­ra­aj­tó­hoz ron­ta­nak. Fel­tö­rik a zá­rat. Döb­be­ne­tes lát­vány: föld­re bo­rí­tott tes­tek, ágyak fel­dönt­ve, a hul­lák kar­já­ból ki­sza­kí­tott in­fú­zió­csö­vek him­bá­lóz­nak. Sza­bó épp a leg­ré­geb­bi el­huny­tat rán­ci­gál­ja, akit csak a ru­há­ja tart egy­be.
– Éb­redj! Kelj fel! Itt van­nak! Meg­jöt­tek!!!