– Sokat utazol, leginkább biciklivel. Van köze a biciklizésnek a költészethez?
– Monotonitás, meditáció, figyelem – ezek jutnak most eszembe. Számomra ez hosszú távú biciklizés és hosszú távú költészet. Ahogy figyelek erre-arra, mindenre, hálás vagyok legbelül, hordozom magamban a szavakat, félsorokat, rímeket, egyre súlyosodnak bennem, elhagyom őket, újabb szavakat gyűjtök köréjük, vagy épp nem kezdek velük semmit, tekerem őket magamban tovább, mint a biciklit. Amikor leülök verset írni, az rövid távú biciklizés. A Karolináról a Grigóba a Sétatéren keresztül. Az egésznek a mélyén ott a tekerés, a gumik halk sercegése az aszfalton, ugyanakkor meg egy csomó minden intenzívebbé válik: választások és lemondások, megoldások keresése, utcára le, járdára fel, elvágódás a villamossíneken, kora esti kocogók kerülgetése a parkban, lassítás, ha kisgyerek botladozik a szülei előtt, stadionzaj és Szamos. Közben meg felbuknak és jó esetben helyükre gördülnek a magamban hordozott szavak.
– Kicsi a nagyban vagy nagy a kicsiben – melyik látásmód áll hozzád közelebb?
– Készülődik bennem egy végtelen érvsor a két változat mellett és ellen, illetve a döntés kicselezésére, úgyhogy gyorsan választok egyet, mielőtt még elöntenének az érvek: a nagy a kicsiben – sokszor könnyelműen értelmezett – irracionalitásával szemben most a kicsi a nagyban földhözragadt alázata áll hozzám közelebb. Ez persze így túlságosan leegyszerűsített. Talán csak annyi, hogy ez a második változat most inkább emlékeztet arra, hogy mégis csak egy nagy, ismeretlen úrnak a vendégei vagyunk.
– Mit jelent számodra a történet szó? Mit nem?
– Ezzel eléggé bajban vagyok. Sokáig haragudtam, ha valaki felelőtlenül, öncélú retorikai fogásként használta, mindenfélére ráaggatva, hogy történet. Ez egy ilyen furcsa, kettős irányú folyamat, valahogy úgy mondanám, hogy a szó előkelővé degradálása történik. Most is haragszom az ilyesmire, a Történetvigyázók megjelenése óta viszont felmerült bennem a gyanú, hogy valamiképp én is hozzájárultam a szó elhasználódásához, ezzel együtt pedig egyre kevésbé tudom, mit is jelent számomra. De az is lehet, hogy a szónak el kell használódnia ahhoz, hogy a jelölt mozzanat a saját maga (és nem a megjelölés adta) jelentőségében vagy jelentéktelenségében váljon érzékelhetővé. (Ez persze csak valahol a nyelven túl történhetne meg, ami egy erősen ködös táj, most inkább nem is merészkedek oda).
– Jarmusch mondja valahol a Limits of control című filmje kapcsán, hogy az utazás mindig fontosabb a célnál. Szerinted?
– Időnként eszembe jut ez a mondat, mint egy aforizma, és nem nagyon tudok mit kezdeni vele. Talán mert elvi kérdésként nincs tétje számomra, gyakorlatilag viszont nem tudok éles határt vonni utazás és cél között. Azt hiszem, különbséget sem igazán tehetek közöttük. Az utazás egyben cél is, a megérkezés pedig szerves része az utazásnak, és korántsem biztos, hogy lezárja azt. Pár ezer kilométernyi úton levés után megérkezel arra a helyre, amit végállomásként tűztél ki, szétnézel, és egyáltalán nem azt látod, hogy ez itt a cél. Minden cél és minden utazás. Ha meg nem így van, akkor sincs igazán rálátásunk, hogy mi micsoda. Nem nagyon tudom ezt úgy mondani, hogy ne valamiféle gyanús filozófiának vagy hangzatos közhelynek hasson. Én egyszerűen így élem meg a dolgokat.
– Lehetséges bármit is befejezni?
– Megtévesztő ez az ige: befejez. Mintha egy cselekvés lenne, amit döntés előz meg. A befejezés – egy történeté, évszaké vagy versé – nem a mi kezünkben van.
