"körtáncot lejt bennünk a világ"
Kereső  »
XXV. ÉVFOLYAM 2014. 22. (660.) SZÁM – November 25.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Egyed Emese
Múzsák kétszáz éves háza...
Papp Attila Zsolt
A nyelv remek játékszer - Beszélgetés Farkas Wellmann Éva költővel
Farkas Wellmann Éva
versei
Kenéz Ferenc
versei
Bogdán László
„Figyelnek a virágok és a fák…” - Váradi B. László jelenései
Dimény-Haszmann Árpád
fel nem adott levelek
Pál Tamás
versei
Roboz Gábor
Ha te is
Horváth Előd Benjámin
Út, cél, tekerés - Horváth Előd Benjámin interjúja Visky Zsolttal
A szerelmi költészet diszkrét bomlasztása
Szőcs István
Morgondiózus jegyzetek IV.
Czakó Gábor
Szkíta stratégia – építs aranyhidat a megvert ellenségnek
Balázs K. Attila
Egy sárguló fénykép leírása
Ariadné
Sebestyén Mihály
Husz János máglyája
FERENCZI SZILÁRD
Óvatosan a szerelemmel!
CSUSZNER FERENCZ
Bolond lyukból...
BÉRES NORBERT
A test börtöne
Benke András
A hűség arcairól
A jelenvalóság értelemkeresése
Túros Eszter
Különös tájakon
Jakabffy Tamás
Az öntudatos és a szerény
Decemberi évfordulók
 
Horváth Előd Benjámin
A szerelmi költészet diszkrét bomlasztása
XXV. ÉVFOLYAM 2014. 22. (660.) SZÁM – November 25.

Hideg és végsőkig személyes történetet mondanak el Visky Zsolt versei és Gábor Zsófia képei (Visky Zsolt – Gábor Zsófia: Történetvigyázók, Műút-könyvek, Miskolc, 2013).
A mondókák, játékos sorok mintha rejtegetni akarnák a romboló vagy bomlasztó minőséggel bíró szavakat és tartalmakat, amelyek észrevétlenül becsúsznak közéjük, hogy aztán (többszöri olvasáskor) meglepődjünk rajtuk. Ilyen a Körvonalas című vers: „Egyre közelebb vagyunk egymáshoz,/ mint az ablakom meg a járda./ Most már nyugodtan/ kiugorhatok magamból,/ keveset zuhannék, és félni sem,/ míg kis tested körvonalába// teljesen, teljesen.” – elsőre bájos, ártatlan mondókának tűnik, aztán belegondolunk, hogy ablak-járda, kiugrás-zuhanás, tested körvonala – ezek már komolyabb viszonyokat sejtető szavak, élet és halál, hit és kétely kérdései. És ott van a Napbanézős című vers: „A napba nézünk és ettől/ olyan, mintha mosolyognánk./ De legalább olyan, mintha,/ s legalább a napba nézünk./ És hogy széjjel vakít olykor,/ te légy, Uram, szép reményünk.” – ez a mondóka sem feltétlenül gyermekkorunk gyöngyszeme, legfeljebb Ikaruszé.
Gábor Zsófi halvány, egyszerű, de kegyetlenül hideg képei csak tovább fokozzák a sorok mögött megbúvó feszültséget. Személyes tárgyak – gombok, fésűk, poharak, szöszök jelennek meg és keverednek a személytelenebb eszközökkel – tűkkel, csavarhúzókkal, rozsdás szögekkel.
Két, egymással feszültségben álló perspektíva közös (és széttartó) történetét mondják el versek és képek beteljesedéstől túlcsordulásig, eggyé válástól különválásig. A tér(el)látás lehetőségeitől („el tudtam gondolni nem egyszer nem sokszor/ hogy két dolog ugyanazt a teret tölti ki be”) eljutunk a térellátás aránytalanságaiig („van bennem egy csomó hely/ meglep mégis mennyi minden/ mégsem fér már bennem el”).
Adottak a titkok, az intimitás, a szépség – ezekből indul a történet, ami végül igencsak másfelé torzul, nagyon halkan jelzi, hogy mindez csak pillanatnyi volt, az összkép tragikus, valójában nincs katarzis, nincs beteljesülés és nincs heppiend, csak a száraz, illúziómentes emberi kapcsolatok valósága, amit mindenkinek a maga módján kell feldolgozni. A közös titkok, pillanatok, az intimitás varázsereje csak adott időben volt mérvadó, mostanra csak az emléke maradt. Viszont annyira visszafogott, diszkrét ez az illúziórombolás, hogy egy pillanatig sem kérdőjelezi meg a szerelem hitelességét, valódiságát a maga idejében, a titkok, a közös pillanatok igenis jelentettek valamit, volt idő, amikor ők voltak a megkérdőjelezhetetlen jelen, az itt és most, a szabadulás és a megváltás megfoghatatlan mámorát képviselték. Egy pillanatig sem kételkedhetünk benne, a szerelem, ha el is múlt az ideje, igazi szerelem volt, az a szerelem, amit mesékből ismerünk.
Számomra ez teszi velejéig felnőtté a történetet – a felismerés, hogy nincsenek „használható technikáink” az „egyensúlyvesztésre,” a „szétesésre”, az elmúlásra, bármennyire is tudjuk, hogy ami szétesett, az igazi volt. Nem tudjuk megmagyarázni, nem tudunk egyedül „vigyázni” a történetünkre, mert az csak rabsághoz és őrülethez vezetne. A heppiendünkkel egyedül maradtunk, mert a heppiendről mindenkinek más elképzelései vannak. És még a saját heppiendünk sincs teljesen a kezünkben. A felnőtté válás pillanata az elengedés szabadságában van – el kell engednem a történetem, és rá kell bíznom a „történetvigyázó angyalokra,” legyenek bár „szépek, csúfak, mindenfélék,” mert nincs más módja annak, hogy a történetem folytatódjon.




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében