Nem jelenthető ki egészen pontosan, miért érkezik teljesen balról a fény: a reflektor maga nagyjából tizenöt fokkal lehet előbbre a szemek vonalánál, így a bal szemöldökcsont, az orr és az arccsont árnyéka végigfolyik az arc többi részein, a szürke egy sötétebb árnyalatába taszítva az amúgy mosolyogni látszó, valószínűleg barna, vagy sötétzöld szemeket. Habár valamiféle szűrt fénynek kell érkeznie előlről is, hiszen az arc egésze mégsem sötét, és különben is, honnan kerülhetne annyi csillogás meg fény azokba a szemekbe, és honnan tudnánk – annyi idő távlatából –, hogy az arc bőre sima, tökéletes és fehér. Ahogy a tekintet lefele siklik a fotón, látjuk, hogy az ajkak résnyire nyitva vannak, kilátszik a fehér, szabályos fogsor. A száj szögletében mosoly. A haj hosszú, sötét, a fej tetején kontyba kötve áll, így látni engedi a jobb fület s a fül mögött a nyak érzékeny vonalát.
– A gépbe néz, mosolyog! – hangzik a parancs, s az ismeretlen fényképész felemeli a mutatóujját.
De az is megtörténhet, hogy önkioldó szerkezettel készült a kép, nem bízta másra öreganyám, hogy ez az egyetlen, néhány négyzetcentiméternyi felületre felvitt, két szín árnyalatába kódolt üzenet átjöjjön hiba nélkül, naftalinszag és sárguló tónusok nélkül, s arra kényszerítsen, hogy emlékezzek.
(Én már tudom a jövődet, te fiatal, bizakodó, határozott, szép arcú nő, látom a szobát, amelyben az időtől megrongálva, végsőkig csúfolva fekszel, mint egy hátára esett, tehetetlen madár.)
Amúgy, ha jobban odafigyelünk, és nem csak egy futó pillantás erejéig válik ki ez a fénykép a falon függő többi fotó közül, megállapíthatjuk, hogy tulajdonképpen nem is balról érkezik a fény, mert érkezhet bárhonnan: itt valami sugárzik, itt valami teljes intenzitással lobog és él, habár, ha közelebb hajolunk, látjuk, hogy a kép egyes részletei nagyon élesek és valódiak, mások meg homályban, irreális messzeségben vannak. A tekintet is kissé jobbra, mögéd néz, és ha sokáig nézed, az is szinte biztos, hogy nincs fényképész, nincs stúdió, nincs föld, nincs ég, nincsenek hegyek, szelek, istenek, csak egy magabiztos, sziporkázó nő van. Egyedül van a fényekkel, s a képkereten kívül mindenhol talán a még örvénylő, magatehetetlen világ. A szemek mögött készülő vihar magjában vajon összeáll-e valaha a homokóriás?
