Huszonöt évvel ezelőtt, 1989 decemberében, végül mégiscsak „holtvágányra döcögött a kopott vörös villamos”, ahogy ezt Kányádi Sándor is megírta. Falak omlottak mindenütt, nem csak Berlinben, de tájainkon is. Elsősorban a láthatatlan falak, amelyekről mindenki tudott, de leomlásukban nem sokan hittek.
Azóta számtalan villamos indult, kísérletek automobiljai kaptak durrdefektet, nagy tervek hajói süllyedtek el, és előfordult nemegyszer, hogy a reménytelenség már eltűntnek hitt világa ismét terebélyesedni kezdett, bennünk, körülöttünk.
Szerencsére, azóta többször is, mindig előtörtek valahonnan az egyik Vermesser Levente-versben is említett „újak arany hordái” – és jelenlétük mindig üdítően hatott a koravén és örökifjú nemzedékekre egyaránt. A hurrá többször is megbicsaklott, de az optimizmus (talán) mégiscsak megmaradt. Csupán a hangsúlyok változtak, tolódtak el, néha bizony éppen azért, mert a változások hevében, ki jó, ki rossz szándékkal, de nekik tolatott.
Egyesek a nagyon régi, mások a nem is olyan régi idők visszatértében reménykedtek, vagy éppen félni kezdtek újbóli megjelenésüktől, miközben elhasznált vagy frissen porondközépre perdülő szimbólumok bukkantak fel, cseréltek gazdát, hétköznapokban és irodalmi terekben egyaránt.
A vörös villamost egy idő után a sárga villamos váltotta fel, az a sárga villamos, amely éppen Kelet-Berlin sínpárjait cserélte kolozsváriakra. Használt állapotban érkezett a kincses városba, november végén pedig arra volt hivatott egy héten át, hogy filmeket vetítsenek benne a Berlini Fal leomlására emlékező filmfesztivál keretében.
Bárki láthatja a hajdani, berlini járművet, ahogy végigsiklik a kolozsvári 101-es vonalon. Jó tudni, hogy szimbólum lett belőle. Íme: egy régi villamos, nem vörös, sárga, a valóság és a szimbólumok, a jelképek terében is szépen siklik tovább, összeköti, legalább néhány nap erejéig, Berlint és Kolozsvárt. A kérdés csak az, hogy a fesztivál lejártával használt gépként vagy friss szimbólumként döcög, vágtat-e tovább?
