– Nemrég a Szárhegyi Írótáborban arról faggattak, Hol az író hazája? Azt állítottad, a haza fogalmával nem igazán tudsz mit kezdeni. A homályban maradás ösztöne című könyvedben ezt olvasom: „Mert a világ bármelyik falusi kocsmájába térünk be, a társaság láttunkra mindenütt összesúg. Csak a hely szellemétől függ, hogy kénytelen-kelletlen helyet szorítanak-e nekünk az asztal végén.” Hol engednek téged oda a kocsmaasztalhoz?
– A kocsma – geográfiai és kulturális ismereteim szerint – a világ számtalan pontján az az intézmény, ahová akárki, még az idegen is beléphet. Harcias vagy békés hely, egyértelműen a férfiak univerzuma, számtalan Andrej herceg és jóval kevesebb Bezuhov népesíti be. Vagyis számban többen vannak azok, akik meg vannak győződve az igazukról, s van egy kisebbség, aki csak vonakodva jár oda azzal, hogy valahová csak kell tartozni, de az is lehet, hogy egyenesen az asszonya küldi: férfi vagy, ott a helyed. Szóval odamegy, és végigcsinálja ezt az egész közösségi cirkuszt, noha visszataszítónak tartja a hamis pátoszt, az ölelkezést, a gajdolást és az öklendezést. Titokban elborzad vagy mosolyog, esetleg leissza magát, látszólag ünnepli a társaságot, miközben legszívesebben hazamenne lefeküdni, hogy kora reggel, miután megsimogatta neje csodaszép popsiját, elmenjen a henteshez disznóvesét vásárolni, amit otthon persze odaéget. Az ember mindenütt kicsit idegennek, kicsit otthonosan érzi magát, ez főleg pillanatnyi diszpozíciójától és a külső körülményektől is függ. Egy régebbi, az emigrációról szóló írásom mottójául Ottlik Géza mondatát választottam a Budából: „Ami biztosan hazád, az a sehonnnét. Sehonnából származol, és gazdátlanul bitangolsz ezen a vadidegen helyen.” Ez a mondat nem hangzott el a borzonti írótalálkozón.
– Heidelberg és Erdély között, itt is, ott is élsz, az erdélyi magyar és az erdélyi szász kultúra egyaránt meghatározta életed. Mekkora szerepe volt szász gyökereidnek abban, hogy Heidelbergben keress új otthont magadnak?
– Édesanyám brassói szász családból származik, édesapám csíki székelyből, három nyelven szocializálódtam, mert a szomszédunkban volt egy óriási, elállamosított ház, ahol vagy a városi tűzoltóparancsnok vagy a milíciaparancsnok lakott – ezek voltak az első románok szülővárosomban –, fiaikkal hamar összecimboráltam, velük persze románul ment a csibészkedés. 1987-ben kaptam a „hatóságoktól” egy turistaútlevelet Törökországba, azzal, hogy nem bánnák, ha nem lenne több dolguk velem. Isztambulban aztán már fel sem merült, hogy a megingathatatlannak tűnő vasfüggöny melyik oldalát válasszam. De ez más történet, egyszer majd megírom.
– Több mint húsz éve élsz Heidelbergben, könyveid mégis magyar nyelven jelennek meg, illetve több magyar nyelvű fordításköteted is van. Az író hazája ilyen értelemben a nyelvben is van?
– Leegyszerűsítve a helyzetem: szász anyám, székely apám van, még egy örmény dédapám is, de szüleim magyarnak neveltek, magyar iskolába járattak, noha édesanyám hétévesen, az elemi iskolában tanult meg magyarul, vagyis az anyanyelvemet. Ez az ő személyes döntésük volt. Magyarul álmodom, magyarul gondolkozom, magyarul imádkozom. Erről én nem tehetek, de nem is bánom. Adottság, nem kell szégyenkeznem érte, de büszke sem lehetek rá, mert édeskevés köze van személyes teljesítményeimhez. Az viszont már személyes felelősségem, hogy mit írok. Soha sem ötlött fel bennem, hogy esetleg németül írjak, mert meggyőződésem, leghitelesebben azon a nyelven tudjuk kifejezni magunkat, amelyen az iskolában tanultunk. Annak a gyereknek, aki nem magyarul tanulta Vörösmartyt, nagyon nehezen lesz „Vörösmarty-élménye”. Az irodalom a nyelvbe zárt művészet, s az író anyanyelvében otthonos. De nem árt, ha több nyelvet is ismer, mert ezáltal otthonának rejtett dimenzióit is felfedezheti.
– Az erdélyi magyar kultúrát mindig is erős szálak kötötték a német irodalomhoz, kultúrához. Hogyan érzékeled ezt a kötődést te, akinek mindkét kultúrával, hellyel napi kapcsolatod van?
– Hogy évszázadok során a magyar kultúrát nagyban befolyásolta a német, annak elsősorban történelmi okai vannak, hadd ne soroljam ezeket, hisz mindenki tudja. Ha az erdélyi magyar kultúrára, irodalomra kérdezel rá, amelyről ugye csak Trianon után beszélhetünk, azt kell mondanom, hogy az itt élő magyarok lényegében ignorálták a szászokat, és fordítva. Hans Bergel, a neves szász író egyik esszéjében ki is fejti, hogy az „erdélyi etnikai csoda” (vagyis, hogy az itt élő népek időnként nem gyilkolászták le egymást) titka nem az együttélésben, hanem az egymás mellett élésben keresendő. Egyfajta békés ignoranciában. A II. világháború után a német átlagpolgár magyarságképét sokáig az ötvenes években leforgatott operettfilmek „Piroschka, Puszta, Paprika” egzotikusnak tűnő, giccses triásza határozta meg. Kevésbé az ’56-os forradalom. Egyetlen figyelemre érdemes munka jelent meg, 1979-ben, a kitűnő, szintén német gyökerű Ritoók János tollából. A változások után, a szászok rohamos kitelepedésével úgy látszott, az érdeklődés teljesen kihunyt, ekkor jött az ötletem, hogy ha a szászok már elvesztek az erdélyi kultúra számára, legalább egy olvasókönyvvel állítsak emléket a végleg eltávozóknak. A könyvnek érdekes módon sikere volt, egy második kiadást is megért. Napjainkban a magyar irodalomnak jó visszhangja van Németországban, divattá vált magyar írókat kiadni, a magyar valósággal foglalkozni, egyértelműen csökkent a sokszázados egyoldalúság.
– Identitásodnak ez a kettőssége, nemzettudat és kulturális identitás problémája számodra miként tevődik fel?
– Térjünk vissza a kocsmához: egy közösség akkor engedi jó szívvel maga közé az idegent, ha biztos, erős az identitástudata. Ha tudja, hogy honnan jön, ha múltját jóval-rosszal együtt, mindenestől, ha úgy tetszik, mítosztalanul felvállalja. Ez az egyénre is éppúgy vonatkozik: itt vagyok, ez vagyok, felvállalom őseimet, bűneikért nem vagyok személyesen felelős, de igyekszem tanulni belőlük, teljesítményeiket tisztelem, igyekszem én is legalább olyan jól munkálkodni, mint ők, mert a következményekért én vagyok a felelős. Ezt nevezem én egészséges identitásnak. Önazonosságnak. Egy ilyen biztos háttérrel másképpen viszonyulunk az idegenhez, ha úgy tetszik: az új, a más kihívásaihoz. Mert ha ez a háttér számunkra zavaros, szóval vannak bevallatlan, zűrös ügyek a múltunkban, amelyeket nem tisztáztunk, hát azok szép lassan olyan nyomasztó, visszatérő emlékképekké válnak, amelyek tartósan kiszívják belőlünk az új megtapasztalására, befogadására szükséges erőt: egyfolytában magunkkal leszünk elfoglalva, miközben a világ elhalad felettünk. Ha az ember tudomásul veszi és felvállalja származását, identitása nem törik szét, nem válik kettőssé.
– Azok az erdélyi szászok, akik elmentek Romániából, hogyan viszonyulnak a munkásságodhoz?
– A ki-/visszatelepülő erdélyi szászok már a múlt század hatvanas éveiben tudták, hogy csak egy erős intézmény lesz képes – ha ápolni nem is, de legalább konzerválni 850 éves erdélyi kultúrájukat. És létrehozták a Heidelberg közelében lévő gundelsheimi kastélyban a Siebenbürgisches Institutot, amely kutatóközpont, könyvtár, archívum és múzeum is egyben. Ide menekítették ki kultúrájuk legértékesebb ingóságait. Harald Rothtal, az intézet akkori, fiatal vezetőjével közvetlenül kitelepedésem után megismerkedtem. Részt vettem az intézet által négyhavonként megrendezett Erdélyi hétvégeken, ahol számos, Magyarországról és Romániából is meghívott kutató tartott előadást az éppen esedékes erdélyi témáról. Később, doktori disszertációm megírásához is sok értékes útmutatást kaptam az intézet munkatársaitól. Aztán 1999-ben lefordítottam Harald Roth Kis Erdély-történetét, amely tudomásom szerint ennek a témának az eddigi legtárgyilagosabb összefoglalója. 2004-ben meg elkészült a Balog Gáborral közösen jegyzett Az árulásról című, többszörösen díjazott filmünk két szász íróról, amely témája miatt elég nagy visszhangra talált a németországi szász körökben, több filmbemutatóra, vitaestre is meghívtak.
– Azon kevés emigráns író közé tartozol, akik nem csak hazajárnak, hanem továbbra is részt vesznek az erdélyi irodalmi élet, irodalmi intézmények szervezésében, alakításában. A Bookart Kiadó főszerkesztője vagy. Mennyire csak Erdély fele irányul ez a kötődés?
– Kérdésedet két részre bontanám: egyfelől igazad van, fehér holló vagyok, az irodalmi közvélemény nem nagyon vesz tudomást az ilyen „körön kívüliekről”, akiknek – akár Andrej hercegek, akár Bezuhovok – már földrajzi helyzetük folytán sem ülhetnek le a mindennapi közös kocsmaasztalhoz. Másfelől a Bookartot számomra a gondviselés találta ki, eszközéül öcsémet választva, aki érzékenyen, figyelmesen, de hál’ Istennek a kemény, racionális, gazdasági vonatkozásokat is szem előtt tartva megalapította a kiadót. És elkezdődött a közös munka – épp az idén ünnepeljük a Bookart tízéves születésnapját – a „szép könyvek minden áron” és „a csak olyan könyveket adunk ki, amelyeket mi is szívesen olvasunk” mottójával. Ilyen szerencsés csillagzat kevés íróembernek adatik meg.
– Író mivoltod szintén határmezsgyén mozog, dokumentumregény, szociográfia, interjúkötet, néprajzi jellegű könyvek, irodalmi szöveggyűjtemény egyaránt szerepelnek az eddigi életműben. Miért fontos számodra, hogy az irodalmi fikció kiegészüljön valami mással?
– Ez mindig a témától függ, és hogy éppen mihez van kedvem. Ha egy érdekes dologra bukkanok, elkezdem keresni a témának legjobban megfelelő műfajt. Így történt például, hogy régóta terveztem írni valamit a hőgyészi szőlősöm metafizikus atmoszférájáról, míg rá nem jöttem, hogy ezt filmben tudnám a legőszintébben ábrázolni: a Vallásosfilmet 2012-ben fejeztük be Balog Gábor barátommal (http://fixhd.tv/videotar/lejatszo/973.).
– A homályban maradás ösztöne köteted alapját egy ószeren talált családi hagyaték, levéltár képezi 1876-tól 1970-ig. Mekkora a felelőssége az írónak, amikor egy számára ismeretlen család történetét használja regénye alapjaként? Van-e az intimitásnak határa? S mekkora nyilván az író szabadsága, amikor „árnyékot rajzol” ezeknek a figuráknak?
– Nézd, ez az egész egy nagy kaland. Talán a nekem adatottak közül a legnagyobb. Azzal kezdődik, hogy amikor 2000-ben interjút készíthettem Gadamerrel, az öreg mester azzal bocsájtott el, hogy amennyire tehetem, vigyázzak a kézírásomra, mert a kézzel leírt szó lesz a mediális világ következő áldozata. Pillanatnyi megilletődöttségemben – a szerencse fiának éreztem magam, hogy az idős mester fogadott, és elbeszélgetett velem – nem is értettem pontosan, hogy mivel enged utamra. Kicsivel később aztán nekem is leesett a tantusz: lehet, hogy a Gutenberg-galaxissal párhuzamosan haladó, annak az írógép megjelenéséig alapanyagot szolgáltató kézírás kiveszőfélben van? Szegény, munka nélkül maradó grafológusok! Aztán láttam a hírt, hogy az Egyesült Államok több elemi iskolájában egyenesen a számítógép elé ültetik az írni-olvasni tanuló elsősöket. Elkezdtem kézzel írott szövegeket gyűjteni, és megkértem egyik, budapesti bolhapiacokon járatos barátomat, hogy figyeljen a felbukkanó „kéziratokra”. Két-három évig nem történt semmi, meg is feledkeztem a kérésemről, miközben serényen írtam húsz éve elkezdett naplómat. 2004-ben aztán megtörtént a csoda: barátom felhívott, hogy talált egy családi levéltárat. Ahogy elkezdtem rendszerezni, olvasgatni a dokumentumokat, a leveleket, kiderült, hogy három generációról szólnak. Ők gondosan megőriztek minden, a családot érintő igazolást, levelet, születést, házasságot és halált tanúsító iratot, de még a kéményseprési számlákat és lottósorsjegyeket is, hogy aztán a vélhető negyedik elkótyavetyélje az egészet a bolhapiacon. Egyszerű emberekről van szó, Julianna, a dunavecsei nagymama háziasszony, lánya, Lujza is az. Ez a Lujza Polában ismerkedik össze Heinrichhel, aki sziléziai német, és az Osztrák–Magyar Monarchia haditengerészetének az írnoka, később egy budapesti gyárban lesz kistisztviselő. Erzsébet lányuk egy államvédelmis tiszthez megy feleségül, valamikor a múlt század 50-es éveinek a kezdetén. Tehát nincsen nagyívű levelezés vagy személyes naplók, a szereplőknek – amint említetted – nincsen „árnyékuk”. Sokáig gondolkoztam, mit kellene kezdjek ezzel az anyaggal, mert arról meg voltam győződve, hogy nem véletlenül került hozzám, hogy felelősséggel tartozom ezeknek a homályból előbukkant embereknek. Aztán kitaláltam egy szereplőt, Ipsét (vajon ki ez az én-magam?), és azzal a feladattal bíztam meg, hogy írja le pontosan a családi levéltár egyes darabjait, miközben én azt figyeltem, hogy kutakodásai – ha úgy tetszik: a régi dokumentumokkal való szembesülés – mennyiben befolyásolják mindennapi életét. Vagyis itt kettős családtörténetről van szó, miközben „intimitásokat” csak Ipse életéből fedek fel, hiszen csak ezekről lehet tudomásom.
– Az utolsó köteted, a Békebeli 1913 igazi irodalmi kuriózum, magyar nyelvterületen legalábbis mindenképp: az 1913-as évet követed nyomon Florian Illies Az évszázad nyara, a Nyugat, illetve a Csíki Hírlap azonos évi számait véve alapul. Mi indokolta ezt a formát? Honnan az ötlet, illetve miként alakul ennek a függvényében a regényfolyam harmadik része?
– A Békebeli 1913 a megtorpanás könyve. Más szemszögből: a hagymázas világháborús történetekbe belefáradt és a „Trianon-traumától” szenvedő Ipsének adott bónusz. Pillanatnyi szorongattatásainkban mi, magyarok – nem csak mi! – hajlamosak vagyunk múltba fordulni („Régi dicsőségünk, hol késel...”), feleleveníteni az utolsó békebeli évet, a világégésektől és diktatúráktól még érintetlen világot. Ahogy a szeretetlenségtől szenvedő egyénnek is – védekezésül?, áfiumként? – eszébe jut az édesanyja vagy az első, nagy szerelme. És persze az olvasónak szánt bónusz is, hisz ő A homályban maradás ösztöne után bizonyosan könnyebb, derűsebb olvasmányra vágyik. A második könyv felszusszantó, univerzális pletykáktól hemzsegő lektűr, az utolsó békebeli év kalendáriuma (furcsamód a latin calendarium szó annyi, mint „adósok könyve”), amit tanácsos szombat vagy vasárnap reggelen a fenyő-, levendula-, esetleg mandula- vagy eukaliptuszesszenciával illatosított, forró vízzel telt fürdőkádba csobbanva olvasgatni, teát, kávét, ne adj’ Isten pezsgőt szürcsölgetve (még hogy „adósok” és „adósságok”!).
Üzenet: take it easy, kedves olvasó! Hisz a harmadik kötetnek már a címétől is ki fogsz majd borulni: Nem kikötő hajó ...
Hajdú Farkas–Zoltán
1959-ben született Csíkszeredában. Egyetemi tanulmányait a BBTE magyar–német szakán végezte 1979 és 1982 között, 1998-ban doktorált ugyanott. Jelenleg a Bookart Kiadó főszerkesztője. 1987 óta Heidelbergben él. Az idei, marosvásárhelyi 20. Nemzetközi Könyvvásáron Békebeli 1913 című könyve elnyerte a Szép Könyv-Díjat.
Fontosabb kötetei: Csíki kaláka (esszék), Telepes népség – erdélyi szász olvasókönyv (szerk.), „Erdély a legkülönb nő volt…” (esszék), Alkaiosz lakomája (esszé, rövidpróza), Székelyek és szászok (néprajz), Az idegenség dicsérete (interjúkötet), Szászok – egy árulás (regény), Mallory háta (elbeszélések), Tür nach Osten (esszék német nyelven), A dolgok rendje (regény), A homályban maradás ösztöne (regény), Békebeli, 1913 (regény). Fordítások: Harald Roth: Kis Erdély-történet, Gál Mátyás: Vízválasztók, Eginald Schlattner: Fejvesztett kakas – Hajdú Iringóval, Dieter Schlesak: Capesius, az auschwitzi patikus, Ludwig Hohl: A munkáról – a halálról, Ernst Jünger: Homokórák könyve, Ludwig Hohl: Hegymenet.