"a bűnök és erények visszatérnek"
Kereső  »
XXV. ÉVFOLYAM 2014. 23. (661.) SZÁM – DECEMBER 10.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Karácsonyi Zsolt
A villamos mint jelkép
Demeter Zsuzsa
Idegen kocsmákban otthon lenni - Beszélgetés Hajdú Farkas–Zoltán íróval, műfordítóval
Vallasek Júlia
Angolkeringő 12. A kém, aki szeretett
Bogdán László
Vaszilij Bogdanov: Legendárium II.
Tóth Mária
Snapsz
MARKÓ ORSOLYA
versei
BIRTALAN ANDREA
Akár
FARKAS NATÁLIA KRISZTINA
versei
ERDŐS RÉKA
Eredetmítosz
KASSAY SÁRA
Time out
Horváth Előd Benjámin
versei
GERGELY BORI
versei
ANDRÉ FERENC
A szövegbomlás virágai
KECSKÉS TAMÁS HUNOR
Fiktív állatkert
Szőcs István
Morgondiózus jegyzetek V.
Zsidó Ferenc
Szex helyett
Antonin Artaud
Költemény
Bakk Ágnes
A bábeli puszta is labdába rúg
CSUSZNER FERENCZ
Kérdések ideje, képek ideje
MOLNÁR ZSÓFIA
Békebelivé élni a csodát
VÉGH BALÁZS BÉLA
Az értelmezés alternatívái
A valóság varázslatai
Portik Blénessy Ágota
A bizarr esztétikája, a rútság erotikája
Jakabffy Tamás
Metropol
Hírek
 
Bogdán László
Vaszilij Bogdanov: Legendárium II.
XXV. ÉVFOLYAM 2014. 23. (661.) SZÁM – DECEMBER 10.

(részletek)

Amit nem tudhatok meg soha

Az ezüst mívű pisztoly,
s a görbe török szablya,
a könyvtárszobában függtek,
nagyatyám képe mellett.
Régi párbajok, bálok,
szerelmek, lovaglások,
lebegnek a huzatban.
Megíratlan Puskin-vers
részletei lázadnak.
Hosszú ruhás, álarcos
hölgyek kacagása
kel át az esztendőkön,
Velencéből, s megszólít.
Rég elporladt gondolák
úsznak a Canal Grandén,
nagyapám fiatal még,
nem álmodik csatákról.
De eljő Mandzsúria,
a harag napja eljő,
lövést kap bal vállába,
sokáig lábadozik,
és Lermontov verseit
hallgatja nagyanyám,
imádott szoprán hangján.
Többé nem lesz a régi,
s a legjobban az bántja,
hogy nem biliárdozhat,
nem igazi a bal kéz.
Semmi nem az igazi!
Elúszik Szentpétervár,
a fehér éjszakákon,
már nem érdekli semmi,
ül kedves nyárfái közt
és nézi a hintákat.
Ladik lánca csikorog,
szél szántja fel a tavat.
Látja, amint az alkony
lopakodik a fák közt,
halál, fekete frakkban,
feláll, hogy köszönthesse,
aztán hátrahanyatlik,
többé nem tér magához.
Vajon hol van a szablya,
s az ezüst mívű pisztoly?
Arcképe vajon hol van?
A lángok közé vesztek,
mikor égett a kastély?
Vagy valaki ellopta,
s az óta rejtegeti?
Soha nem tudhatom meg. 

* Aztán 1980 júliusától, laza sorozatban ismét érkezni kezdtek fáradhatatlan nagyatyám új versei. Amint a cikluscím is mutatja, ismét a családi legendárium felé fordult, mint a hetvenes évek elején, amikor felejthetetlen édesanyját, édesapját, bátyját, Andrejt és varázslatos gyermekkorát idézte fel. Ebben a nyitó versben nagyapja, a mandzsúriai háború veteránja elevenedik meg, kesernyés mélabú árad a múltat idéző sorokból. A költő már tudja, hogy minden jóvátehetetlen, semmit nem lehet megváltoztatni. Soha semmit nem tudhatunk meg, a lényeges dolgok mindég eltűnnek, foglyul ejti őket a fenyegetően gomolygó és feltartóztathatatlanul közeledő homály. – Tatjána Bogdanova


Akták


A család elvonul, tréfálkoznak, nevetnek,
nyomaikat felleled levéltárak sárguló,
barnuló, porosodó, tűzvészeket túlélő aktáiban.
Ükapák, ükanyák, dédapák, dédanyák,
nagyapák, nagyanyák, nagynénik, nagybácsik,
unokahúgok, unokaöccsek, közeli és távoli rokonok,
aktacsomók lapjain élnek. Nevetésük átüt a papíron,
az évszázadokon is átjön és megszólít.
Oroszországban soha nem volt könnyű élni,
még hercegeknek, tábornokoknak, bíráknak sem
De miért is kellett volna, könnyű legyen az a kurva élet?
Anyám és apám a századfordulón látogattak el Amerikába,
megejtette őket a kontinens kétségtelen vadsága
és a szabadság. Évekig fontolgatták, hogy kivándorlunk,
apám leszerel, eladjuk birtokainkat, pénzzé teszünk mindent
és felülünk a hajóra, Hamburgban…
Kondor, így hívták volna a gőzhajót,
apám már a jegyeknek is utánanézett,
bizonyos, hogy dossziéiban,
amit, az Ohrana savószínű szemű ezredese szerint,
szorgalmasan vezettek ügyeiről, szerepel ez is!
Minden szerepel. De aztán váratlanul meghalt nagyapám.
Elmaradt Amerika. Más irányt vettek a dolgok.
Pedig ha elmegyünk, hosszú életkort
élhetett volna meg anyám, apám és ki tudja
mi lett volna Andrejből, belőlem?
Igaz akkor nem találkozhattam volna Lénával.
Mi lett volna jobb?! Forgatom az aktákat a levéltárban,
szállongó porban hibbannak el a család árnyai.
Főbe lőtt dekabrista ősöm kedvetlenül
húzza el a száját. Komoran néz egy másik herceg,
Bánffy Krisztina, erdélyi grófnő reménytelen szerelme,
kastélya ablakában áll és nézi a nyírfáit. Az élet eltelik,
vagy így vagy úgy? Mi is eltűzhettünk volna Lénával,
a húszas évek elején, Amerikába,
megkeresni a szép Klaudiát. Voltak is ilyen terveink,
pláne amikor Bunyinnal együtt, váratlanul
nagy összeget nyertünk, a Monte Carló-i kaszinóban,
de aztán mégis Oroszország mellett döntöttünk,
s azóta viseljük kissé elkapkodott döntésünk következményeit.
Már tudom, nincsen ha… Olvasom a dossziéban, hogy egyik ősöm
kétezer jobbágyot veszített kártyán, és a meglóduló képzelet
mezején, lehajtott fejjel vándorolnak a bús képű muzsikok,
s hátuk mögött lángol a kastély.
Mindennek oka és célja van, mondja a filozófus,
a világ az, aminek ez esete fennáll.1
Nézem a Ladoga tavon ringatózó bárkákat.
Sirályok kóvályognak a levegőben.
Nem érhet véget semmi. Másik időben, a vízben úszunk,
kutyaúszásban Andrejjel, de már látom, amint lerogy a földre, 
zubbonyán átüt a vér. Becsukom a dossziékat.
Hát mégis mire bizonyítékok az adatok?
Igen, őseink sírtak, nevettek, lázadoztak, harcoltak,
kártyáztak, szerettek és beszéltek, sajnos
a kelleténél többet beszéltek és a szolgálatos fülek
a kelleténél többet meg is hallottak szavaikból,
s kelleténél többet meg is örökítettek. Komikus.
Nézem a sárguló-barnuló, foszladozó papírlapokat
és Amerika, a szép új világ,
mint a Titánik, süllyed el a ködben.
Nincs visszatérés!
1 Wittgenstein

* A leltár, ha másképpen is, mint a hírhedett Jagoda lakásában talált tárgyak lajstroma esetében, ismét visszatér, úgy is, mint formaszervező elv. Az alaphelyzet egyszerű: a költő ül egy levéltárban – most ne firtassuk, hogy tényleg ott ül-e vagy csak elképzeli? –, forgatja a családi aktákat és fel-feltűnnek régen halott ősei. Történetszilánkok, családi anekdoták fragmentumai kavarognak. Végül is a kérdés ismert, a választás mindenkori, verseiben rögeszmésen vissza-visszatérő kérdése. Hogyan is lett volna jobb? De a tanulság már ismert, többször visszatér az utolsó évek mélabús verseiben, nincsen ha, ami megtörtént – megtörtént. „Nincsen visszaút!” – Tatjána Bogdanova


Délutáni álom

Szúrt fényben végleg ellovan
néhány régi lovasroham.
Nagyapám ménje mellett táncol,
óvják egymást az elmúlástól.

Mandzsúria. Lövészárkok
útvesztője. Vad kozákok
vágtáznak egyre, körbe-körbe
és belehullnak a gödörbe.

Lecsúsznak lovaik hátáról,
üvegesedő szemük vádol.
Tűnik a Don. Elvész a puszta.
Felugat a japán géppuska.

Nagyapám a hintaszékben
kábán riad fel. Észrevétlen
hull szét darabokra az álom.
„Úrrá lettünk a franciákon!” –

hallja még őse rekedt hangját.
Egymáshoz ütődnek a lankák.
A tó fölött setét fellegek
keverik a helyszíneket.

Csatáik átcsúsznak egymásba.
Láncon csikorog egy bárka.
Hullámzó tavon tovatűnnek
a hősök. Ázik a bolondünnep.

Franciák, japánok, kozákok.
Telhetetlen a halál. Tátog.
Sorra ismét elnyeli őket,
a féleszű hetvenkedőket.

Nagyapám feláll. Már esik.
Szólítja párbajsegédeit.
Lövöldözni kezd az esőben,
és szertefoszlik észrevétlen.

* A lazán összefüggő ciklus, mint a költő kedves jelképe, a farkát harapó kígyó, visszatér kezdeteihez és ismét szelíd melankóliával idézi fel Mandzsúriában megsebesülő, szeretett atyai nagyapja felejthetetlen alakját. Helyszínek, emlékek, csaták kavarognak, tűnnek át egymásba, sorra nyeli el őket a telhetetlenül tátogó halál. – Tatjána Bogdanova



Az elveszett legyező

Udvara van a teleholdnak,
közepén ifjú nagyanyám,
fehér ruhában, legyezőjén
vörös sárkányfejek. Talány

hova tűnt el a legyező?
Tűzben égnek a sárkányok,
szemük helyén szikraeső.
A kerti széken ülve várok.

Clavicordhoz ül nagymama.
Csajkovszkij, Chopin, Bach, Schumann,
fáradhatatlan variálja,
soha nem halkul a futam.

Liszt. A Mefisztó-keringő
a nyitott ablakon kiszáll,
és az elveszett legyező
sárkányait hívja a nyár.
Én is ott vagyok, rákokat,
s egy vízi rigót figyelek,
ott cikázik, várva párját,
a víztükör most megremeg.

Lehet közel a szörnyeteg,
a vízi rigó menekül.
Kivárom, még bármi lehet,
az egyik rák vízbe merül.

A clavicordnál nagyanyám,
egy Bach korállt variál éppen
és haldoklik a délután
az öböl háborgó vizében.

Egyre örvénylik a patak,
jelezve, hogy közel a rém,
fel is bukkan a mart alatt,
érdeklődve fordul felém.

Ekkor jelenik meg apám,
felemeli a fegyverét,
meghökkenve nézi a rémet,
de hisz hallgatja a zenét.

„Egy zenebolond szörnyeteg,
nagyanyád megbabonázta,
rajongókra nem lőhetek,
épp Bach kísérje a halálba?”

Rászabadítottuk végül
a legyező sárkányait,
láttuk pikkelyes arca kékül,
vak pillantása elvakít.


Két vörös sárkány felrepült,
megnézték, de hozzá se értek,
a szörnyeteg le se merült,
zenében leltek menedéket.

Irónt ragadott puska helyett 
rajzolni kezdte, ámulat,
a bús, zenebolond szörnyet,
s a vonagló sárkányokat.

Anyám és Andrej érkezett,
megjöttek a Ladoga-tóról,
bámulták az élveteg rémet,
meghökkenve a sárkányoktól.

Alkony borult a mezőkre,
vízbe merült a szörnyeteg,
sárkányaink a legyezőre,
szállottak vissza élveteg.

És befejezte nagyanyám is,
elhallgatott a clavicord.
Sötét égen, bíborló fétis
feltündökölt a telehold.

De azt a zenét most is hallom.
A maradék rajzokat nézem,
Nem múlik el a régi alkony,
Az is lehet, ez volt az éden?

*  A legendáriumciklus első verse, ahol felejthetetlen nagyanyját idézi, de itt még belül marad egy bizarr történeten, egy hallucinációs félálmon, s a zongorázó nagymama csak epizodista. De aztán hamarosan színre lép. – Tatjána Bogdanova





Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében