"a bűnök és erények visszatérnek"
Kereső  »
XXV. ÉVFOLYAM 2014. 23. (661.) SZÁM – DECEMBER 10.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Karácsonyi Zsolt
A villamos mint jelkép
Demeter Zsuzsa
Idegen kocsmákban otthon lenni - Beszélgetés Hajdú Farkas–Zoltán íróval, műfordítóval
Vallasek Júlia
Angolkeringő 12. A kém, aki szeretett
Bogdán László
Vaszilij Bogdanov: Legendárium II.
Tóth Mária
Snapsz
MARKÓ ORSOLYA
versei
BIRTALAN ANDREA
Akár
FARKAS NATÁLIA KRISZTINA
versei
ERDŐS RÉKA
Eredetmítosz
KASSAY SÁRA
Time out
Horváth Előd Benjámin
versei
GERGELY BORI
versei
ANDRÉ FERENC
A szövegbomlás virágai
KECSKÉS TAMÁS HUNOR
Fiktív állatkert
Szőcs István
Morgondiózus jegyzetek V.
Zsidó Ferenc
Szex helyett
Antonin Artaud
Költemény
Bakk Ágnes
A bábeli puszta is labdába rúg
CSUSZNER FERENCZ
Kérdések ideje, képek ideje
MOLNÁR ZSÓFIA
Békebelivé élni a csodát
VÉGH BALÁZS BÉLA
Az értelmezés alternatívái
A valóság varázslatai
Portik Blénessy Ágota
A bizarr esztétikája, a rútság erotikája
Jakabffy Tamás
Metropol
Hírek
 
Tóth Mária
Snapsz
XXV. ÉVFOLYAM 2014. 23. (661.) SZÁM – DECEMBER 10.

Valamikor az időben, a svábok bevonultak Aradra, nem hívták őket, az anyaországból küldték őket, hogy itt jó földek vannak. Kocsikkal jöttek, málhákkal, a kocsikat kis lovak húzták, jó, erős, német állatok, átmentek a városon, rá se bagóztak, de az aradiak se rájuk, átkeltek a Maroson és új várost alapítottak, úgy hívták, Neuarad, vagyis Újarad. A földet ingyen kapták, a Maros vize is ingyenes volt. Zöldségeskerteket alakítottak ki, a család látástól vakulásig dogozott, a grossmutter főzött és piacolt. Az aradi piacon a sváboknak külön sora volt, nevelőanyám csak ott vásárolt, ugyanis azokból a német magvakból csodálatos növények kunkorodtak ki. Semmit se mértek le, mindent kis kupacokba raktak ki, mustrára. A virágaiknak csoda erős szára volt, a virágfej nem hervadt el rajta. A fiaikat Németországba küldték iskolába, a lányaikat a Notre Dame de Sion zárdába íratták, lapos képű, kék szemű, szőke hajú teremtések voltak, békések és okosak, röptében fogták fel a matematikát, én Hohn Hildáról másoltam le a matekdolgozatokat. A matektanárnőm hangja: tégedet, Tóth, dolgozatírás közben száll meg az ihlet… Hát rám szállt Hohn Hilda füzetéből, aki eltűrte szeszélyeskedő modoromat és megosztotta velem az uzsonnáját. Nagy tűrőképessége volt. Aztán a sváb családok kezdtek meggazdagodni, és megcélozták maguknak Aradot, a várost.
Öreg nevelőanyám hangja Géza sógoromnak:
– Valami férfi keres tégedet.
Nagydarab, hollófekete hajú férfi tört be az udvarunkba, kezet nyújtott Géza sógoromnak, és azt mondta:
– Král vagyok, a szomszéd, sváb vagyok Németországból, itt az utcában vettem házat magamnak… Kell a jó szomszéd.
Két dolog megjegyzendő: Král szomszéd, a sváb nem volt szőke, a grossmutter bedőlhetett a búzába holmi cigánnyal, az egész ámor percekig ha tartott s örökre szétváltak, más felírandó: a sváboknak nem szomszéd a szomszéd, ők az egész utcából szomszédot választanak maguknak, de csak egyetlenegyet, a választás kritériuma úri ház legyen. A svábok szerint aitól úri egy ház, ha jó, boltozatos pincéje van, a pincének ablak dukál az utcai frontra, szárazkapu forduljon elő és nagy kert. A benne lakók csak azután következnek. Král, a sváb bennünket „taksált meg” úri háznak és úri népnek. Csak ilyeneket engednek közel magukhoz, a svábok az ilyen népeket megszólítják és kérdezősködnek, amikor vasárnap templomba mennek. Libasorban mentünk templomba, elől Géza sógor, aki családfőnek számított. Mindezt Král, a sváb észrevette és megjegyezte magának. A sváb napról napra rányomta bélyegét az egész utcára. Az emberek mindenben utánozni kezdték a sváb lényegét. Valahányszor az idő őszbe hajlott, a fák elhullaták leveleiket, a gyümölcsök potyadékok voltak a fűben, a sógorom dézsába hordta őket, készült a pálinkafőzésre. Családomban mindig élt a másoktól távolodás igénye, sose álltak össze senkivel pálinkát főzni.
Krált, a svábot a konyhába kalauzolták, ami mindig tiszta volt, amolyan nappali szoba rangú. A gyermekkori létállapot sose veszett ki belőlünk. Král szomszéd leült az asztal mellé, és Géza sógor kiadta az utasítást: hozzátok a bort! A bor rossz volt és savanyú, a teraszra felfuttatott szőlőből sajtolták. Král, a sváb beleivott és rögtön eltolta magától a poharat.
– Hallja, szomszéd, ez így ihatatlan, ez csak egy dologra való, marhasültre önteni… Elfövi a rossz ízét.
Géza sógor rögtön felajánlotta, hogy ad belőle öt üveggel a svábnak. Osztogatta a borát, mert ő képtelen volt meginni.
Král, a sváb átnyúlt az asztalon és gyömködte a sógorom kezét, sváb szokás, kapcsolatot akarnak teremteni azzal, akivel szóba állnak. Géza sógor eléggé jól tűrte ezt a fajta közeledést. Pálinkát hozatott, az egészen jól nézett ki és erős is volt. Král, a sváb egy hajtásra kiitta a poharát, és azt mondta:
– Hallja, ez eléggé erős, megvan hatvan fok, de csak pálinka.
– Hát mi kellene legyen?
Král, a sváb rávágta:
– Hát snapsz kellene hogy legyen, Németországban csak snapszot isznak.
Géza sógor kontrázott:
– Hát mitűl snapsz a snapsz?
Král sógor, a sváb lapos üvegecskét húzott elő a belső zsebéből.
– Ezt kóstolja meg!
Itták a snapszot és Géza sógor elismerte:
– Hát ez tényleg más, mint a pálinka.
– Na látja, a snapszot, nyolc napon át kezelni kell, hogy kiadja a velejét, az ízét…
Titokréteg fedett be mindent, ám snapsz szag áradt Král szomszéd magára vett öltönyéből is. Az emberek lunáris, vagy szoláris időben élnek, Géza sógor lunáris terepen járt, a földi dolgokat nehezen fogta fel. Král szomszéd mélyfekete sörénye alól mosolygott.
– Ide figyeljen, a maga pálinkája alapanyag…
– Nafene!
– Ebből príma snapszot lehet csinálni. Bízza csak rám magát, elviszem én a maga pálinkáját, és nyolc nap múlva snapszként hazahozom.
Ennyit mondott, nem többet; Géza sógor a speisból kihozta a pálinkáját és a piros műanyag tartályt az asztalra rakta.
Král, a sváb rábólintott.
– Értem én, hogy maga snapszot akar inni – s ezzel kivonult a konyhából a piros, műanyag tartállyal, vitte magával Géza sógor pálinkáját. A konyhában hátrahagyta az öltönyéből áradó snapsz szagát. Az egész jelenetet a hallgatás mítosza kerítette körbe, az egész hasonlított Wittgenstein hallgatás-legendájához, de azért angol meg poroszos is volt egy kicsit. A lét dadogása reményében merült ki. De még végbement valami, amíg Král, a sváb átment a kerten, a kertnek, az udvarnak egyfajta zúgása volt, szélmotollázás, madártrilla, de ez egy percre se szünetelt. Ezt az első élményt Král, a sváb elvitte magával, mert neki érző füle volt a természetre. És ettől a snapsz ismeretlen csodája mellé odatérült a szél zúgása is. Mindenkinek megvan a maga belső monológja, az ő kimondatlan titka, de egy biztos, ettől kezdve az utcában lehetett élni, mert a szomszédok akaratlanul is hatnak egymásra. Géza sógor kezdte megtanulni: az igazán nagy ember az, aki képes úrrá lenni magán, aki érvényesíteni tudja az akaratát. Ez nem más, mint az önelvűség. Az újaradi svábok félértelmiségiek voltak, tudtak írni, olvasni, de a nyelvtan szabályait nem ismerték. Ismerték a világmindenséget, de hallgattak róla. Král szomszédban megdermedt a hang, mielőtt életre kelt az ajkán, beszélt magyarul, de nyelvtani hibákkal. Valószínűleg románul is így értekezett a világgal.
A család hülyének nézte Géza sógort, azt mondták, a sváb majd szépen kiárusítja a pálinkáját.
Géza sógor replikázott:
– Lárifári, hallgassatok el! – s ebből aztán nem derült ki semmi lényeges.
Két nap múlva az lett érthető, hogy Král, a sváb nem tolvaj, két zsákban málnabokor töveket hozott, vesszőkkel együtt. Egyenesen a kert felé gyalogolt, és mondta a maga szövegét:
– Minden rendes kertbe bokrokat kell telepíteni, oda, oda a kerítés mellé, érti már?
Géza sógor hallgatott és nézte a bokrokat plántáló svábot.
Miután a sváb elment, a család kivonult a kertbe, a kerítés mellett bokrok sövénye húzódott. Az ágak még frissek, csupaszok voltak.
– Hát ez…? – ámultak el.
Géza sógor rávágta:
– Málna, Král szomszéd hozta, ő is ültette el. Jól néz ki, ettől lesz kert a kert.
Egyelőre ott tartottak, hogy a tolvajnak nézett Král adott nekik. Pénzt nem kért a málnabokrokért.
Géza sógor úrinak kinézett házában soha nem történt semmi, minden reménytelenül alaktalanná vált, szinte elporladt. Rájuk aztán ráillett a hipokratészi mondás: életed legyen a szégyened. A kertet soha nem ültették be semmivel, a gyümölcsfák öregek, göcsörtös törzsűek voltak. Aztán egyik délután berobbantak a szobába a gyerekek.
– Nagymama, gyere gyorsan, valaki ássa a kertet…
A család kitódult a teraszra, ámultak, mert Král szomszéd, a sváb ásta a kertet, ingujjban volt. Géza sógor oda se nézett, amikor megkérdezte:
– Maga most itt mit csinál?
– Fel kell frissíteni a földet, meg kell forgatni, hogy felszívja a téli esőt, havat… – Král, a sváb mindjárt ágyásokat is csinált.
– Majd szépen beültetem, van nekem palántám bőven, magának csak esténként locsolnia kell.
Bent, a konyhában Géza sógor azt mondta:
– És ti még azt hittétek, hogy ez a sváb majd eladja a pálinkámat.
A család lehajtott fejjel kussolt, hallani lehetett, a csendet. Petőfi írta le: a teremtés fele Shakespeare. És ebben tévedett, mert az egész az, és ebben Král, a szomszéd is benne van. Král, mint főszereplő. Isten leköltözött a kertbe, nem szólt, nem mutatkozott, de „tevőlegesen” is ott volt, mert valami titokzatos alakult ki a sváb keze nyomán. Az egész mű kimondhatatlanná vált, s ez egyfajta misztikum volt. A háziak elismerték, hogy a kert mutatós lett, van pofája. Egy mindentudás előtti világról szólt az egész.
És Král, a sváb facsemetéket is hozott, valahonnan a faiskolából szerezte be. Géza sógor a beteg, öreg diófát, meg a kertvégi kajszifát nem engedte kivágni. Král, a sváb szomszéd rábólintott:
– Ennek a két fának meg kell kezelni a tövét, kis árkot ások, és fémforgácsot szórok bele, arra meg földet hányok. Nálam, Neuaradon ez minden fánál bevált.
A család meg se merte kérdezni, honnan szerzi be a fémforgácsot.
Géza sógor vett annyi bátorságot, és megérdeklődte:
– Na, és hogy áll a snapszom?
Král, a sváb legyintett.
– Kezelem, de megállás nélkül, mert a nemes itókákat kezelni kell.
Géza sógornak fel se tűnt, hogy rendszeresen jár hozzájuk Král, a sváb. Ő soha nem járt nála. A sváb mozdulataiban bágyadtság meg visszafogott erő is volt. Szavaiból kiderült, hogy minden tudása előtt, azt megelőzve, a világról lehetett elképzelése. Králra, a svábra figyelni kellett már a beszédmodora miatt is, ő röptében sajátította el a magyar nyelvet, de az írás titok maradt számára. Beleszólt Géza sógor életébe.  Aztán a gang párkányán újságpapírba göngyölt zöldségek kezdtek megjelenni. A család elámult, hogy ez meg mi? Králnak, a svábnak a válasza egyszerű volt:
– Ja, azt a grossmutter hozza haza a piacról, ő azt már másnap nem viszi ki.
Géza sógor is akart a svábnak adni valamit, néhány üveg bort szatyorba tett és elvitte neki. Nehezen találta meg a házát, mert az az utca túlsó végében volt. Becsengetett s rögtön kijött Král, a sváb.
– Mit keres maga itt?
– Hoztam néhány üveg bort.
Bementek a konyhába, s a neszek után érezhető volt, hogy jelen van a család is, láthatatlanul, a hátsó szobákban.
Géza sógor rögtön látta a piros tartályt, s a pálinka egy nagy uborkásüvegben, alján növények, fémrúdak. Úgy gondolta, hogy ő ezt nem veheti észre, mert ez hozzátartozik a titokzatos kezeléshez.
Ültek a konyhában, nagyokat hallgattak, és a sváb gyömködte a vendége kezét. Ebben az órában fogták fel, hogy ők ketten nemcsak szomszédok, hanem barátok is. Géza sógor nagyot akart mondani, s ezért kibökte:
– Mi pontosan úgy vagyunk, mintha testvérek lennénk.
Král a sváb szomszéd tiltakozott:
– Nekem van testvérem, de nem rajongok érte, én azt mondom, hogy a legszebb érzés a barátság…
Napok múlva futottak az unokák Géza sógorhoz:
Álltak a gangon, ahonnan rálátás nyílt a kertre, a beültetettre. Král, a sváb kis kapával ott dolgozott, a kibújt, megerősödött zöldségtövek közé kis kupacokat kerített.
Később, a konyhában erős teát ittak, mivel a poroszok nincsenek oda a kávéért. Géza sógor PUER teát szerzett be s a család öblös teáscsészéket vásárolt. Ezt a teázást is Král hozta be a házba. És nyolc nap után Král, a sváb elhozta a piros műanyag tartályban lévő snapszot. A család begyűlt a konyhába, elővették a stampedliket, Král szomszéd töltögetett. Szótlanul hajtották fel, mert a snapsz itatja magát. Král kibökte:
– Na, mit szólnak hozzá?
Géza sógor nyilatkozott:
– Egy biztos, ez már nem pálinka, hanem valódi snapsz. Aztán a kezelés titkát nem árulná el nekem is?
Král hosszan, szívből nevetett.
– Azt már soha, a snapsz titkát sose árulják el a svábok. Maga kifőzi a pálinkát s nekem gondom lesz rája. Ezért ne orroljon meg rám, a sváboknak van tartásuk.




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében