Útra hív minket ez a költészet, egy nem túl kellemes, mégis meghitt útra, ahol megfigyelhetjük a pusztulás különböző megnyilvánulási formáit a terhesek, elraboltak vagy a műtét előtt állók nyugalmával. Különböző tereket tekinthetünk meg, ágyaktól a sivatagig, folyók, buszok lengő mozgásait, és a test múlásának higgadtságát, az emlékezet torzulásának természetességét. Vajon ez a nyugalom képes fenntartani a hús bomlásának feszültségét is?
Bori költészete meglehetősen szomatikus, minden testet sejtekig, molekulákig bont szét, behatárolható terekbe helyezi őket, ahol a test maga is behatárolható. Egy éjszakai égbolt talán még rátetoválható a bőrfelszínre, de ez a felület nem végtelen.
Ha rajtam állna, én nem lennék a verseinek alanya, mert nem bánik túl kedvesen a szövegek szereplőivel, csigolyák törnek, bőrök hámlanak, hajak tövig, ótvar, tetű, rothadás. És mégis, ezekben a szétmálló képekben ott duruzsol valami belső, feszült, de mégis magabiztos nyugalom. Talán az örök idegenség belakhatóságának esélye. De elég ez az esély, vajon belakhatóak ezek a versek az idegenségükben?
Konzerválja a szerveket mint emlékeket, szépen kiveszi őket a testből, majd állatokat és növényeket ültet a helyükre: a vese helyére a verebek kerülnek, a máj egyértelműen kutyák fekhelye, a gyomorban macskák dorombolnak, a tüdőt pedig különféle virágokkal: estikékkel, nárciszokkal, nefelejcsekkel és sok egyébbel béleli ki. Így szoktatja a testet az érzékszervek létezésének tudatosítására: vizuális (a sok tájleírás), auditív (és inauditív mint a frekvencián túli nyelv) és orfaktív (mert folyton különböző szagok terjengenek a szövegekben) szókapcsolatokkal. Szervek, sejtek, öröklődés biológiája, virágültetés, széles körben sorakozik fel a flóra és fauna. Persze, általában csak azért, hogy elpusztulhasson vagy kicserélődhessen. Azt mondja, hogy nem akar tetszeni senkinek. De vajon tényleg nem akar?
És ha már hiánypoétikáról beszéltünk a múltkor, hát van itt hiány! A mondatszerkesztésekben, az elbeszélő és a megszólított azonosíthatatlanságában, az élet hiánya, a halál hiánya mintha arra törekedne, hogy az „odabent hiányával teremtsen élvezetet.” De ez a hiány élvezhető? Teremt egyáltalán valamit?
Valahol ezek a tájak, testek mind egy jellegzetesebb hiányba lépnek folyton át: az otthon hiányába. Csak az utazásban van az otthonosság. Egyfajta várakozó utazás, amely magát a várakozást, az utat tűzte ki céljául, a folytonos mozgásban keresi a megérkezést. Ahogy mennek az elhullás fele, az otthonos égövek csillagképei elfoszlanak, az idegen égövek pedig szétszabdalják a komfortérzet legkisebb jelenlétét is. Valahogy mégsem a riadtság és a bizonytalanság vezérli a szövegeket, van bennük valami ismerős. Megképződik a kategorizálhatóság hiánya, nincsenek biztos körvonalak, a táj lesz testté és a test lesz tájjá, úgy nőnek egybe, mintha az ember beleolvadna a horizont távoli pontjában az ég és a föld közötti vékony sávba, ahol megszűnnek a határok.
Ezek a versek nyomok, lenyomatok. De vajon csak sárba hagyott zivatar utáni lábnyom, hóangyalkák maradványai, amik eltűnnek a következő időjárási viszontagságban, vagy karcolatok a fák törzsében, be nem gyógyuló hegek, vájatok a sziklák oldalában, amiket az idő csak nagyon sok járással erodálhat?
És ezek a terek és testek közt lejátszódó interakció képes konstellációvá formálódni? Azaz a szövegekben a különböző asszociációk között megrajzolhatjuk az értelem vonalait, ahogy az egymástól fényévekre levő csillagok között megkeressük a struktúrát?
Itt állat van benn. Állat van a táj testében, a madarak csőreikben széthordják az asszociációkat, a kutyák kikaparják a földből a jelentés csontjának a velőjét, a macskák belekarmolják a bőrbe az emlékezést, így készülnek fel az elhullásra. Széthulló viszonyok, ahol már hiába a kegyelmi szándék. Viszont nem mindegy, hogy ez a folytonos elhullás csupán a lezáródás és szétbomlás alakzataiba nyúló lassú folyamat, valami végszerűség, vagy pedig egy újrakezdés lehetősége, amint a sejtek leépülésével fokozatosan humusszá lesz minden, így táplálva a földet és a következő életformákat, örök visszatérésben, hogy a pusztulás nyomaival körvonalazhassa az emlékezést?
* Elhangzott november 10-én, Gergely Bori Bretter-körének vitaindítójaként.
