"a bűnök és erények visszatérnek"
Kereső  »
XXV. ÉVFOLYAM 2014. 23. (661.) SZÁM – DECEMBER 10.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Karácsonyi Zsolt
A villamos mint jelkép
Demeter Zsuzsa
Idegen kocsmákban otthon lenni - Beszélgetés Hajdú Farkas–Zoltán íróval, műfordítóval
Vallasek Júlia
Angolkeringő 12. A kém, aki szeretett
Bogdán László
Vaszilij Bogdanov: Legendárium II.
Tóth Mária
Snapsz
MARKÓ ORSOLYA
versei
BIRTALAN ANDREA
Akár
FARKAS NATÁLIA KRISZTINA
versei
ERDŐS RÉKA
Eredetmítosz
KASSAY SÁRA
Time out
Horváth Előd Benjámin
versei
GERGELY BORI
versei
ANDRÉ FERENC
A szövegbomlás virágai
KECSKÉS TAMÁS HUNOR
Fiktív állatkert
Szőcs István
Morgondiózus jegyzetek V.
Zsidó Ferenc
Szex helyett
Antonin Artaud
Költemény
Bakk Ágnes
A bábeli puszta is labdába rúg
CSUSZNER FERENCZ
Kérdések ideje, képek ideje
MOLNÁR ZSÓFIA
Békebelivé élni a csodát
VÉGH BALÁZS BÉLA
Az értelmezés alternatívái
A valóság varázslatai
Portik Blénessy Ágota
A bizarr esztétikája, a rútság erotikája
Jakabffy Tamás
Metropol
Hírek
 
ANDRÉ FERENC
A szövegbomlás virágai
XXV. ÉVFOLYAM 2014. 23. (661.) SZÁM – DECEMBER 10.

Útra hív minket ez a költészet, egy nem túl kellemes, mégis meghitt útra, ahol megfigyelhetjük a pusztulás különböző megnyilvánulási formáit a terhesek, elraboltak vagy a műtét előtt állók nyugalmával. Különböző tereket tekinthetünk meg, ágyaktól a sivatagig, folyók, buszok lengő mozgásait, és a test múlásának higgadtságát, az emlékezet torzulásának természetességét. Vajon ez a nyugalom képes fenntartani a hús bomlásának feszültségét is?
Bori költészete meglehetősen szomatikus, minden testet sejtekig, molekulákig bont szét, behatárolható terekbe helyezi őket, ahol a test maga is behatárolható. Egy éjszakai égbolt talán még rátetoválható a bőrfelszínre, de ez a felület nem végtelen.
Ha rajtam állna, én nem lennék a verseinek alanya, mert nem bánik túl kedvesen a szövegek szereplőivel, csigolyák törnek, bőrök hámlanak, hajak tövig, ótvar, tetű, rothadás. És mégis, ezekben a szétmálló képekben ott duruzsol valami belső, feszült, de mégis magabiztos nyugalom. Talán az örök idegenség belakhatóságának esélye. De elég ez az esély, vajon belakhatóak ezek a versek az idegenségükben?
Konzerválja a szerveket mint emlékeket, szépen kiveszi őket a testből, majd állatokat és növényeket ültet a helyükre: a vese helyére a verebek kerülnek, a máj egyértelműen kutyák fekhelye, a gyomorban macskák dorombolnak, a tüdőt pedig különféle virágokkal: estikékkel, nárciszokkal, nefelejcsekkel és sok egyébbel béleli ki. Így szoktatja a testet az érzékszervek létezésének tudatosítására: vizuális (a sok tájleírás), auditív (és inauditív mint a frekvencián túli nyelv) és orfaktív (mert folyton különböző szagok terjengenek a szövegekben) szókapcsolatokkal. Szervek, sejtek, öröklődés biológiája, virágültetés, széles körben sorakozik fel a flóra és fauna. Persze, általában csak azért, hogy elpusztulhasson vagy kicserélődhessen. Azt mondja, hogy nem akar tetszeni senkinek. De vajon tényleg nem akar?
És ha már hiánypoétikáról beszéltünk a múltkor, hát van itt hiány! A mondatszerkesztésekben, az elbeszélő és a megszólított azo­nosít­hatatlanságában, az élet hiánya, a halál hiánya mintha arra törekedne, hogy az „odabent hiányával teremtsen élvezetet.” De ez a hiány élvezhető? Teremt egyáltalán valamit?
Valahol ezek a tájak, testek mind egy jellegzetesebb hiányba lépnek folyton át: az otthon hiányába. Csak az utazásban van az otthonosság. Egyfajta várakozó utazás, amely magát a várakozást, az utat tűzte ki céljául, a folytonos mozgásban keresi a megérkezést. Ahogy mennek az elhullás fele, az otthonos égövek csillagképei elfoszlanak, az idegen égövek pedig szétszabdalják a komfortérzet legkisebb jelenlétét is. Valahogy mégsem a riadtság és a bizonytalanság vezérli a szövegeket, van bennük valami ismerős. Megképződik a kategorizálhatóság hiánya, nincsenek biztos körvonalak, a táj lesz testté és a test lesz tájjá, úgy nőnek egybe, mintha az ember beleolvadna a horizont távoli pontjában az ég és a föld közötti vékony sávba, ahol megszűnnek a határok.
Ezek a versek nyomok, lenyomatok. De vajon csak sárba hagyott zivatar utáni lábnyom, hóangyalkák maradványai, amik eltűnnek a következő időjárási viszontagságban, vagy karcolatok a fák törzsében, be nem gyógyuló hegek, vájatok a sziklák oldalában, amiket az idő csak nagyon sok járással erodálhat?
És ezek a terek és testek közt lejátszódó interakció képes konstellációvá formálódni? Azaz a szövegekben a különböző asszociációk között megrajzolhatjuk az értelem vonalait, ahogy az egymástól fényévekre levő csillagok között megkeressük a struktúrát?
Itt állat van benn. Állat van a táj testében, a madarak csőreikben széthordják az asszociációkat, a kutyák kikaparják a földből a jelentés csontjának a velőjét, a macskák belekarmolják a bőrbe az emlékezést, így készülnek fel az elhullásra. Széthulló viszonyok, ahol már hiába a kegyelmi szándék. Viszont nem mindegy, hogy ez a folytonos elhullás csupán a lezáródás és szétbomlás alakzataiba nyúló lassú folyamat, valami végszerűség, vagy pedig egy újrakezdés lehetősége, amint a sejtek leépülésével fokozatosan humusszá lesz minden, így táplálva a földet és a következő életformákat, örök visszatérésben, hogy a pusztulás nyomaival körvonalazhassa az emlékezést?

* Elhangzott november 10-én, Gergely Bori Bretter-körének vitaindítójaként.




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében