"a bűnök és erények visszatérnek"
Kereső  »
XXV. ÉVFOLYAM 2014. 23. (661.) SZÁM – DECEMBER 10.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Karácsonyi Zsolt
A villamos mint jelkép
Demeter Zsuzsa
Idegen kocsmákban otthon lenni - Beszélgetés Hajdú Farkas–Zoltán íróval, műfordítóval
Vallasek Júlia
Angolkeringő 12. A kém, aki szeretett
Bogdán László
Vaszilij Bogdanov: Legendárium II.
Tóth Mária
Snapsz
MARKÓ ORSOLYA
versei
BIRTALAN ANDREA
Akár
FARKAS NATÁLIA KRISZTINA
versei
ERDŐS RÉKA
Eredetmítosz
KASSAY SÁRA
Time out
Horváth Előd Benjámin
versei
GERGELY BORI
versei
ANDRÉ FERENC
A szövegbomlás virágai
KECSKÉS TAMÁS HUNOR
Fiktív állatkert
Szőcs István
Morgondiózus jegyzetek V.
Zsidó Ferenc
Szex helyett
Antonin Artaud
Költemény
Bakk Ágnes
A bábeli puszta is labdába rúg
CSUSZNER FERENCZ
Kérdések ideje, képek ideje
MOLNÁR ZSÓFIA
Békebelivé élni a csodát
VÉGH BALÁZS BÉLA
Az értelmezés alternatívái
A valóság varázslatai
Portik Blénessy Ágota
A bizarr esztétikája, a rútság erotikája
Jakabffy Tamás
Metropol
Hírek
 
MOLNÁR ZSÓFIA
Békebelivé élni a csodát
XXV. ÉVFOLYAM 2014. 23. (661.) SZÁM – DECEMBER 10.

„Lektürizálni” Kafkát, Joyce-ot, Titót, egyben a Lyme-kórt vagy a pszichoanalízist: maradhatna közömbös a könyv, amely a fenti tétekben játszik? Bár ez a jellemzés ugyanolyan nagyvonalú, mint Hajdú Farkas–Zoltán Békebeli 1913 című lektűrjének alapbeállítódása, ténykezelése, valójában összefoglalja a szöveg néhány karakterisztikus vonását. A széles körű tájékozódásuknál fogva szerzőjüket akár új „Innen-Onnan”-istának mutató, gyakran humoros hangvételű, könnyed „jegyzegetések” az első világháború felforgató tragédiáját megelőző utolsó békeév – itt eredeti értelmében vett – krónikájává állnak össze, mely kihívóan olvastatja magát.
Hajdú Farkas–Zoltán közben persze elsősorban a bölcsészettudomány doktora, író és műfordító. Így nem meglepő, hogy a „személyes mércém alapján” végzett válogatása („ahogy agyam és szívem írás közben éppen diktálta”) irodalmi témákkal súlyozottan foglalkozik. Műfaji mintaként (ha érvényben van egyáltalán ez a megjelölés ebben az igen sajátos esetben), fontos inspirációként Florian Illies 1913 – Der Sommer des Jahrhunderts [1913 – Az évszázad nyara] című könyve szolgált – tájékoztat a Befejezés. Nem lehet eltekinteni ugyanakkor a ténytől, hogy a Békebeli 1913 a „-né című regényfolyam” második darabjaként született. Ez a meghatározottság az olvasás további horizontjait nyitja meg. Magyarázza például a szerző „talált tárgyak” iránti szeretetét (lásd még a ready-made-ről szóló egyik Duchamp-epizódot), hiszen például az első kötet, A homályban maradás ösztöne alapszövetéül egy budapesti ószerről előkerült családi levelezés darabjai szolgálnak. A -NÉ II alapköveinek jelentős része a Nyugatból származik, a választás indoklása elvitathatatlan: „1913-as számaiban jelen van a magyar irodalom akkori színe-java – (...) a jövendőbeli kánon.” (Fontos megjegyezni, hogy a későbbiek nem hagyják szó nélkül a periféria kitüntetett szerepét sem.)
Még izgalmasabb ugyanakkor az első regény szereplőinek a második lapjain való helyenkénti feltűnését figyelni: ez a játék a valóság-fikció érdekes dialektikáját eredményezi. Például ilyenkor: „Június 26-án Heinrich Haissigot, A homályban maradás ösztöne című regény egyik főszereplőjét kinevezik az Osztrák–Magyar Monarchia haditengerészete írnokának.” A kapcsolatot Ipse nevű mellékszereplő is erősíti, aki gyanúsan sok tekintetben megfelel az életrajzi szerzőnek (ilyen „tekintet” szülőhazájuk vagy születésnapjuk). Tulajdonképpen tőle kell indulni a szálak felgöngyölítésekor: ő az, aki mesél, biztos hangjával akár a mindentudó elbeszélő hagyományát is megidézve, átlátva idők, terek, művészeti ágak szövevényeit. (Közben felvetődik a filológusoknak nem mellékes kérdés, meddig vihet az alapos könyvtárazás, tényleg lehet-e például dokumentumokból tudni, min gondolkodik Karl Kraus, „ha éjjel végigoson a sötét, hideg folyosókon, hogy bebújjon kedvese meleg ágyába”.) Az ő személyes kapcsolódása határoz a másik alapvető forráscsoport, a Csíki Lapok XXV. évfolyama beemeléséről. Ennél az indoklásnál fordul komolyra az egyébként gyakran ironizáló hang – amelyet Vidák Zsolt bélyegeinek (pardon, Entschuldigung, sorry: a Kaiserliche Königliche Österreichische Post, US Postage, Postes France, Deutsches Reich és a Magyar Kir. Posta kiadványai) ábrázolásmódja találóan kísér. A szülőföld tehát a csíki származású, Heidelbergben élő Hajdú Farkas–Zoltán könyvének vallomása szerint „minden menekülőnek éppoly fontos, mint az írónak (...): az anyaöl, amelytől elmenekülhetünk, de soha sem [!] szabadulhatunk.”
Így élvez privilégiumot mindaz, ami Csík környékén történik. A könyv természetesen a hónapok szerint szerveződik, melyeket mindig egy kép–mottó-kettős, kvázi embléma vezet be; közülük több is foglalkozik hazai történésekkel, szenzációkkal és álhírekkel, így például a Mozi, mozi, mozi! vagy a Medvés történet. A kivételesség abban áll, hogy a térzene a szeredai jégpályán vagy a Csík vármegyei Római Katholikus Tanítóegyesület elnökének pályázati kiírása ugyanakkora figyelmet kap, mint a British Antarctic Expedition, esetleg Nofretete mellszobrának Berlinbe szállítása – olyan események, melyeket rendszerint szélesebb köztudat tart számon. A Békebeli 1913 szereplőgárdájának jelentős része világhírű egyébként, mint az például „az igazi olvasóknak” szóló névjegyzékből is kitűnik. A találomra kiválasztott C betű listája: Camus; Canetti; Carra.; Casals; Cassirer; Cézanne; Chagall; Chanel; Chaplin stb. – nem egészen ismeretlenek... Ezt a „kiegyenlítést” így mikrotörténetírásnak, netalán a demokrácia érvényesítésének is lehetne nevezni, a „Wild Wild East” és Nyugat közötti vélt vagy valós különbség (például a perspektívát illetően: „Nietzsche übermensche csíki szemszögből”), a félreértések és torzulások folytonos reflexió tárgyai.
Olvasót próbára tevő, ahogy a szolid elválasztójellel, mondhatni egyetlen lélegzetvétellel tagolt szövegek a léptékváltásokkal operálnak. Amikor Lukács János csíkszentsimoni lakos (verekedésben levágott) mindkét hüvelykujja után közvetlenül Joszif Sztálin bécsi bemutatkozása következik, olyankor a lektor a könyvbe kapaszkodik, nehogy lemaradjon egy fordulóban. Várakozás, meglepetés, kataforák játéka érvényesül; vannak egyszeri aktorok és olyan figurák is, akik a mikronarratíva főhősei a kötetegészen belül, így például Ady vagy Kokoschka. Az egyes jegyzetek néha a lektűr saját világán belül pár hónappal későbbre irányítanak, máskor anakronisztikusan, jövőbe látóan hatnak, 1913-ban még homályban rejtőző ismeretekről szólva (hála Ipse sajátos perspektívájának), helyenként pedig úgy működnek, mint egy hivatkozásgyűjtemény, explicit („a beszédet különben érdemes elolvasnia mindenkinek” – Nyug, 1913/5.) vagy implicit formában. Utóbbi esethez a recenzens valójában a könyv egészét sorolná, számtalan továbbutaló művészet-, kultúr- és irodalomtörténeti kuriózummal. Az elbeszélő különös adottsága a hajmeresztő vagy ínyenc konstellációk regisztrálása: „A xx. század két nagy zsarnoka és egyik legzüllöttebb diktátora – Sztálin, Hitler és Tito – együtt a jeges bécsi februárban”; „Kafka, Joyce, Musil, ahogy késő délután a trieszti kikötőben kávéznak…”
Vakmerő lenne megválaszolni a kérdést, véletlenek-e ezek az együttállások („a véletlent alázatosan gondviselésnek nevezik”). Majdnem annyira vakmerő, mint az a hang, melyet Hajdú–Ipse a különböző kánoni figurákkal és tényekkel szemben használ (engedjük meg: megenged magának). Nyelvezete, kihasználva a műfaj adta szabadságot, erős, képszerű, nem ritkán szubjektív. Azon túl, hogy nyíltan vállalja kedvenceit, színez (pl. Ady „nyüszítő” reakcióját vagy a „sárga irigységet” egy Dohnányi–Enesco–Casals-koncert kapcsán), minősít („de Alma egy kígyó”, „helyesen írja”), összefoglal (akár „kötelezők röviden”-stílusban), szójátszik („-fi/-fy, értsd utód”), bizalmaskodik (Thomas Mann per „régi ismerősünk”).
Bár a könyv a Jules Renard-mottót – „A világosság az író udvariassága” – következetesen érvényesíti, a „további források” szakszerű jegyzékével zárul. Ez a kettősség érvényes az elbeszélésmódra is: kíváncsiskodó tónus és folytonos reflexió különböző, akár episztemológiai jelenségek kommentálásakor – a mesélő maga is érzékeny olvasó.
Hajdú Farkas–Zoltán Békebeli 1913 című könyvének szép kivitelezése szintén arról a nosztalgiáról beszél, mely a mű egészét meghatározza (mintha a korrektorok fáradnának el kissé a vége felé). És hát „maga a regény is az időről szól”, az alapvető tét mégiscsak az, sikerül-e ezt a „csodát” itthon és idegenben termékeny rejtéllyé, korokat szervesen összekötő közeggé, főleg pedig békebelivé élni.

Hajdú Farkas-Zoltán: Békebeli 1913. Bookart, Csíkszereda, 2014. Vidák Zsolt bélyegeivel.




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében