Az én szememben az érzékiségnek mindig csúfnak, az esztétikának isteninek, a halálnak szépnek kell lennie. (Dalí)

 

A nagyszebeni Brukenthal-palotában helyet kapó, Dante Isteni színjátékához készített színes fametszet-sorozatnak kiállítása után, október 14-én a kolozsvári Művészeti Múzeumban nyílt grafikai tárlat a katalán művész tiszteletére. Ez alkalommal a kolozsvári látogatók első ízben ismerkedhetnek eredeti, a művész kézjegyével ellátott, fekete–fehér Dalí-litográfiákkal, melyek egy bukaresti műgyűjtő magángyűjteményének részét képezik.
Az alkotó ezúttal Richard Breton híres nyomdász 1565-ös, Pantagruel különös álmai című fametszet-sorozatát használja fel inspirációs forrásként, mely François Rabelais reneszánsz író Gargantua és fia, Pantagruel életéről szóló történeteihez készült. A 22 darabból álló, 1973-ban síknyomásos technikával készült litográfiasorozat a Dalíra oly jellemző bizarr, emberi és állati alakokat önkényesen ötvöző szürreális álomvilágot jeleníti meg. Ezen grafikáin is egyértelműen érvényesül a művész azon nézete, hogy ami ellentmondásos, az életet teremt, ilyen értelemben pedig fent kell tartani és nem megszüntetni a zűrzavart.
A cím nélküli, rendkívül abszurd és groteszk formanyelvvel rendelkező képek az érzelmek tág skáláját váltják ki a nézőből: a nevetéstől, a komikumtól a megbotránkozásig, a felcsigázott érdeklődéstől, megmagyarázhatatlan vonzalomtól az undorig egy másodperc töredéke alatt minden végigcikáz bennünk. Csak éppen közömbösek nem maradhatunk e munkák előtt, mint ahogy nem maradhattak azok kortársai sem: Dalít lehet szeretni vagy utálni, más variáns nincs. És ugyanígy vagyunk művészetével is. Az excentrikus zseni megnyilvánulásainak egy szelete tárul elénk e litográfiai sorozatban is, melyet Jan de Maere művészettörténész, a brüsszeli flamand kulturális központ igazgatója a kiállításmegnyitón tartott beszédében így jellemzett: „Amit itt láthatunk, az az elme aberrációja, amelyet tanulmányozva a befogadó maga is Dalívá válik rövid időre.”
A litográfiák a szürrealitás, az abszurd, a bizarr, a groteszk jegyeit viselik magukon, a művészre általánosan jellemző módon. A figurák kedvesen rémisztő, részben antropo-, részben zoomorf alakja megmosolyogtatja a nézőt, és az ebben a kontextusban megjelenő erős erotikus töltet is inkább komikusan hat.
Dalí extravagáns karakterének pszichopatológiai vonatkozásai, élettörténete és szürrealista képei között nyilvánvaló összefüggések mutathatók ki, ilyen értelemben a jelen tárlat is magán hordozza Dalí a nőkhöz és saját nemiségéhez való bonyolult viszonyának lenyomatait. A nemiség megjelenítése mellett fontos szerepet kap a gyomor és a gyomorműködés képi megjelenítése, mely a körforgásszerű emberi lét leredukált szimbólumaként is értelmezhető.
A művész több lemez esetén képileg is érzékeltette az álom szimbolikáját, mely Eliade filozófiája értelmében a halál, a beavatás jelképe, amelyet újjászületés követ. Ám Dalí felfogásában az álom és realitás egybemosódó fogalmak: egy napon beigazolódik, hogy amit valóságnak nevezünk, az még inkább illúzió, mint az álmok világa és minden, amit szépségnek tekintünk: az csupán perverzióink összegzett tudata.